Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-07 / 56. szám
1984. MÁRCIUS 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 VÁLLALT SORS EZ Vissza a kemencéhez „ ... nézd, én ráncosodom ... Az egyéniség gyűrődései, mondják, hozzátartozik a férfihoz... De az árnyék ... a sötét árnyék a hívogató női arcon... A férfi, ha alkot, csak nemének alaptulajdonságát teljesíti ki. A nő pedig nőiessége ellenére, szinte azt legyőzve képes csak teremteni...” (Jókai Anna: A feladat) Ha a nőkről esik szó, általában szépség, harmónia, kedvesség jut az emlber eszébe. Ha pedig a nők munkájára terelődik a beszéd, legtöbbször könnyű — vagy ariAki meglátja Bottyán Sán- domét az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat szolnoki. Szábadság téri boltjában, a pénztárgép mellett, azt mondja, könnyű, kényelmes munkát végez. A fiataiasz- szony három éve eladó, korábban más élelmiszerboltokban, október óta pedig itt. A nővére is a kereskedelemben dolgozott, a munka szeretetét, a kíváncsiságot otthonról hozta magával. A boltban — a vezetővel együtt — hárman dolgoznak. Bottyánná és kolléganője időnként cserélnek, s akkor a fiatalasszony kerül a pult mögé. A vásárló, aki csak beszalad a botba, nemigen lát a „színfalak” mögé. Pedig akad látni-, s főleg emelni- való a raktárban — Amikor megérkezik az áruval telepakolt kocsi a bolthoz akkor kezdődik a munka neheze — mondja Bottyánná. — A szállítóknak kötelességük az árut behordani a raktárba, de nem mindig teszik meg. Akkor mi hárman nekilátunk és ci- pekedünk. Van egy kis kézikocsink, az sokat segít, de most éppen elromlott. Ma délelőtt például 4 mázsa narancs érkezett a boltba. Még csak 11 óra van, de Bottyánné már megdolgozott: a szállítmány felét ő hordta be a raktárba. Egyébként — mondja — a legnehezebbek az italos rekeszek, több, mint 20 kilót nyom egy-egy. Aztán mi van még? Tóth József né a vonat lépcsőjének legalsó fokán áll, fél lábával még a peronon. Fölemeli a kezét, és jelzésére a vonat elindul. Az asszony 17 éve jegyvizsgáló, közismert néven: kalauz. Régebben távolsági buszon dolgozott, de a vonatok már lakkcjr is érdekelték, ezért eljött a MÁV-hoz. Kisújszálláson lakik, s a szolnoki körzeti üzemfőnökség dolgozója. A Szolnokról Budapestre (Nyugati-pályaudvar, Józsefváros, Keleti-pályaudvar) induló személyvonatokon teljesít 10, 14, 23 órás szolgálatot. „A család megszokta ezt az időbeosztást, bár igaz, ami igaz — bólogat — a lányomat szinte a nagymama nevelte fel.” — Szeretem ezt a munkát, szívesen csinálom. Szerintem csak így van értelme, ha jókedvvel jön az ember dolgozni. Ha sokáig vagyok otthon (szabadnapok vagy nak vélt — irodai tevékenységre gondolnak. Pedig ezrével vannak olyan lányok, asszonyok, akiknek a munkája nehéz, a helytállás fizikailag, lelkileg próbára teszi őket. — vonja össze a szemöldökét, az emelnivalókat sorolva. — A cukrosdobozok például, de azok csak 20 kilósak. — így mondja: „csak 20 kilósak”. A raktárból a vevőtérbe az eladók visznek ki mindent. — Akad olyan vevő, aki segít felemelni a sörösrekeszeket ... vagy ... van például egy bácsi, aki szinte minden reggel segít behordani a tejet a bolt elől... A forgalmasabb napokon a három asszony akár négy mázsa árut is megmozgat. Ráadásul egész nap a pult mögött állni sem könnyű. — Eleinte nekem is fájt a lábam — mondja Bottyánné — de valahogy hozzászoktam. S hogy az eladók — a többségük nő — fárasztó, kemény munkát végeznek, azt bizonyítja a több évtizedes szolgálat után jelentkező ,kereskedőbetegség”: a visszér- és a derékbántalmak. Bottyánné vékony, barna hajú fiatalasszony. Alakját egyeniköpeny takarja. Azt mondja, nem is nagyon szeret öltözni, meg festeni magát. De a következő megjegyzéséből mégis előbújik a nő: — Most volt egy nagy vita a központtal, mert egyen- kalapot kellene hordanunk, s amíg az nem jön meg, sapkát kaptunk helyette. — Keresem a sapkát a fején, de csak fityulát látok. A sapka a fiókból kerül elő. — Nézze' meg, milyen formátlan, ki fogja ezt viselni? betegség miatt), már nem is érzem jól magam. Határozott egyéniség, egy kicsit kemény is. — Itt másképp nem boldogul az ember — mondja. — Kevés a női kalauz, többségük nem bírja hosszabb ideig ezt a munkát. — Miért? — Nehéz rendet, fegyelmet tartani a vonaton. Nem mindegy, hogy a női kalauznak milyen a megjelenése, a féllépése. Ha például sovány, nyeszlett, és még bátortalan is, nem sokat jósolok neki ezen a pályán. Rajtam látják, hogy nem ijedek meg senkitől. Nem mondom, hogy nincs probléma, kezdetben szemtelenkedtek velem is, aztán magismertek (sok a bejáró utas ezen a vonalon) és tudják, hogy én nem fogom magam elszégyellni, nem fogok sírva fakadni, hanem megválaszolok nekik. Egyébként nem rosszindulatúakaz utasok, szerintem ki lehet jönni velük. Meg kell találni a megfelelő hangot, kit hogyan szólítson meg az ember. Szépen, jóindulattal kell szólnj hozzájuk. Szépen, de határozottan. — Elég strapás is ez a munka. Szinte egész úton állok, bár ezt már idővel megszoktam. A jegylyukasztás sem olyan könnyű, mint amilyennek hiszik. Nekem például nemrég operálták a kezem, megerőltettem, ínhüvelygyulladásom volt. Aztán a sok föl-leszállás a vonatról. Nem mondom, nem megerőltető, de ha naponta több, mint 200-szor száll le és föl az ember... Tóthné energikus, fürge mozgású. Szereti az egyen- szoknyát is, de inkább nadrágot hord, mert az praktikusabb. Soha nem festi magát. — Jól vagyok én úgy, ahogy vagyok. Amelyik ka- lauznő nagyon „dekorálja” magát, azt mondják rá az utasok: pipec. Zakatolnak a gépek Megszólal a csengő a ken- deresi November 7. Tsz cipőfelsőrész-készítő üzemében: tízórai szünet következik. A gépek leállnak, de a fülemben még percekig zakatolnak, kattognak, s hallom a számomra elviselhetetlen zajt. — Meg lehet szokni — bizonygatja Bucsd Lajosné. Három éve dolgozik itt. (Azelőtt az épületben tésztakészítő üzem volt. akkor ott állt munkaviszonyban). — Félév alatt hozzáedződik az ember füle. Az üzemben százötven asz- szony dolgozik a gépek mellett. Bucsiné feladata, hogy két, előkészített felsőrészt cikcakk mintával összevarrjon. Mutatja is: ördön- gös gyorsasággal siklanak a gép alatt az összeil'esztett felsőrészek, naponta úgy 1200 darabot varr össze. Sokszor délutánra már húzza az ujját a görcs, és káprázik a szeme. De megállás nincs, még a saját teljesítmény rovására sem, mert az összevarrt darabot várja a kolleganő a szomszéd asztalnál. — Volt olyan ismerősöm, aki ide akart jönni dolgozni, aztán megijedt a nagy zajtól — egyébként nem magasabb a zajszint a megengedettnél — meg a gépektől. Azt mondja, nem is olyan könnyű itt dolgozni... Amíg tésztaüzem volt itt, nyáron gyakran mentünk kapálni, a földeken segíteni. Most is akad tennivaló a munka után, hiszen szinte mindany- nyian tartunk otthon jószágot. •— Nőiteslség? A női mivoltunk? — néz maga elé elgondolkodva Bucsiné. — Az ember próbál adni magára, öltözködni. Igaz, én alig öt perc járásra lakom innen, de mindig szépen felöltözöm, ha a munkába jövök ... Különben mikor hordanám a ruháimat ? Paulina Éva Sokat kell emelni Szépen, de határozottan Szolgáltató: a Mezöv íz Talajnedvesség mérése izotóppal A csanadékban szegény nyár és tél után megkezdte a kora tavaszi izotópos talajnedvesség-méréseket a Mezővíz. a tiszaföldvári Mező- gazdasági Vízgazdálkodási és Meliorációs Társaság és pontos információt szolgáltat, helyzetelemzést ad a mezőgazdasági üzemeknek a tavaszi öntözéshez. A Magyar Tudományos Akadémia izotóp intézetének szabadalma alapján, a talaj felső százhúsz centiméteres rétegébe izotópos szondát bocsátanak le. A módszerrel rétegenként pontosan regisztrálják a talaj nedvességtartalmát. A műszer a jászkiséri Lenin Tsz intenzív legelőjén végzett mostani vizsgálat során 80, a besenyszögi Kossuth Tsz rét és legelőjén 64 milliméter csapadékhiányt regisztrált. A tiszaföldvári Lenin Tsz határában más módszerrel 30 talajvíz- szintmérö, három és fél méter mélységű kutat is fúrtak. Az eredmény, a harminc kútból mindössze háromban találtak vizet, noha a mérést a Tisza II. vízlépcső öntözőrendszerének csatornája közelében végezték. A Mezővíz társasághoz eddig hetvennél több gazdaság jelentette be igényét a korszerű talajnedvességmérésre, ezért újabb izotópos mérő készüléket rendeltek meg a Központi Fizikai Kutató Intézettől. A tavasszal egy másik új módszert is kipróbálnak. Az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézete által készített elektromos készüléket „vetik’ be a termőrétegek víztartalmának a meghatározására. Az előzetes jelzések szerint az elektromos mérési módszer minden eddiginél gyorsabb információkat szolgáltat a talaj vízháztartásáról. istelken. a Kossuth Lajos utcában olyan esemény történt, amelyről sem újság, sem rádió, sem televízió nem, tájékoztatta az országot — én teszem először közhírré. Guba István elé odaállt a felesége, és azt mondta: — Kérej^ én tőled valamit, Pista. Építs nekünk kemencét! — Kemencét? Minek? — Tizenöt éve te veretted szét velem — mondta Suba István. — Mégiscsak jó a háznál egy kemence. Szeretnék megint jó kenyeret enni. Házi sütésűt. Amit én dagasztok, én vetek, én sütök. Ennyi az esemény, amely a Kossuth Lajos utcában történt, ha pedig ennyi, nem csoda, hogy az újság is, a rádió is, a televízió is hallgatott róla. Ha nagykohó épülne a községben, az más, az esemény. De búboskemence? Pedig az, hogy Guba István kemencét rak, igenis esemény. Legalább akkora, mint egy nagykohóé. Talán még nagyobb is.Mégpedig azért mert életmód-történeti fordulatot jelez. A kemence ugyanis nem egyszerűen tüzelőalkalmatosság. Hanem családi életmódszervező erő. Takarékosságra szoktat, mert az utolsó szálig elégethető benne minden, ami különben pocsékba menne, kerti gaz, rissz-rossz szalma (még az is, ami a szalmazsákokban használódott el), tehenektől szárazra nyalt szárizik, rőzse, kukoricakóró. A kemence melegít, a kemence süt (kenyeret, kalácsot, hurkát, kolbászt), a kemencepadkán üldögélni lehet, játszani, aludni. A kemence tehát jelkép. Azé a falusi életformáé, amelynek felbomlását a hatvanas évek végén, ezzel a címmel tette közhírré egy írói riportgyűjtemény: „Bontják a kemencéket !” Ha tehát én azzal a hírrel állok elő, hogy „Építik a kemencéket !”, akkor ismét csak jelképre utalok, jelképére egy életformának, amely úgy látszik, visszatérőben van. Ezernyi szálú folyamatról van szó, ezernyi magyarázatlehetőségről tehát. Hadd emeljek ki néhányat közülük. Miért épít kemencét Guba István? Először azért, amivel a felesége is magyarázta. Szeretnének házi sütésű kenyeret enni. Mert nem jó a gyári kenyér? Lehet hogy jó. De a házi jobb. Feltámadó emlékeik szerint mindenképpen jobb. Másodszor azért, mert a házi kenyér talán olcsóbb is. A gyári mindenesetre drágult. A kemence is olcsóbb talán, mint az olajkazán, vagy az olajkályha. Az olaj mindenesetre drágult. Pénzt kell adni érte. Feltámadó emlékeik szerint a kemence fűtőanyaga pénzbe se került. Harmadszor pedig azért, mert a kemencepadkára rá lehet ülni. És beszélgetni lehet. Az olajkályhára nem ülhetnek, az olaj kályha nem késztet beszélgetésre. Feltámadó emlékeik szerint a kemence nemcsak fizikai meleget áraszt, hanem lelkit is, családit is. És ekkor már nem a kemencéről van szó, hanem egy olyan életrend, szokásrend, hagyományrend iránti vágyról, amelyet most széltében-hosszában nosztalgiának nevezünk. Guba Ist- vánnéban nem egyszerűen jókenyér-vágy, takarékosságvágy, melegség-vágy támadt, hanem nosztalgia. Valami iránt, ami mindenütt eltűnt, s ami mégis visszahozható talán. Van, aki azt mondja, nem több divatnál. És mert a divathullámok gyorsan követik egymást, hamarosan elcsitul majd ez is. Én nem hiszem. Itt mélyebb dologról van szó. Életmódkultúráról. Körülményeket, Szokásokat, viselkedést, gondolkodást érintő nosztalgiáról. „Vissza a kemencéhez!” — ez azt jelenti, hogy „Vissza a természethez!”. A város kirajzik a városból. A költő, a!ki nagyvárosi poézist teremtett, akinek lírai személyisége a gyári csarnokok, a pályaudvarok, a kültelki kocsmák ellesett figuráiból állt össze, dohányt termeszt és disznókat nevel a homokon. Húgomék elhagyott tanyát vásároltak, és diófával ültették körül a pusztai fészket. Aki pedig diófát ültet — röstellem mondani is ezt a régi bölcsességet —, az nem múlékony divat megszállottja. Az nagytávú jövőre gondol. Mint ahogy arra gondol a sokszázezernyi vikendház-tulajdonos, a pa- lántázó közgazdász, a dohánytermesztő költő is. Ha pedig mélysodrású nosztalgiáról van szó, meg lesz ennek a társadalmilag mérhető hatása is. Az a városi család, amely közös ünnepléssel köszönti a földből kipi- rosló első hónaposretket, szegényebb volna enélkül az öröm nélkül. Mint ahogy Guba Istvánéknál is több lesz, mint puszta mozdulat, amikor az első házicipót a kemencéből kihúzzák. Családerősítő ünnep lesz. ég nem késtünk el vele, még jókor jött ez a jelképesen értendő „Vissza a kemencéhez!” — nosztalgia. Mert a családerősítő, közösségteremtő ünnepekre olyan nagy szükségünk volt már, mint egy falat kenyérre. Amelyet mi dagasztottunk, mi vetettünk, és mi sütöttünk. r. v. Startoltak a nyíregyházi pilóták Megkezdték a munkát a négy megye — Borsod, Hajdú, Heves és Szabolcs — mezőgazdasági nagyüzemeit kiszolgáló nyíregyházi növényvédő-állomás pilótái. A harminc repülőgépes — egyenként 2—3 tagú — brigád szinte állandó készenlétben van, hogy amint a köd oszlik és a szél csendesedik, a levegőbe emelkedjen. Sürgőssé vált ugyanis az őszi vetés fejtrágyázása, amit több gazdaság a viszonylag enyhe tél, a talaj kiengedése miatt földmunka- gépekkel már nem tud elvégezni. A télutótól őszig tartó időszakban a mezőgazdasági légiflotta összesen 125 ezer hektárnyi területet lát el a térségben. Számításaik szerint a mostani idényben valamennyi nagyüzem igényét képesek kielégíteni. Mikroszámítógépek bemutatója A V1LATI — az Országos Piackutató Intézet Nagymező utcai bemutatótermében március 19—22. között kiállítja új, mikroszámítógépes adatfeldolgozó és technológiai folyamatirányító berendezéseit. A vállalat az ipar. a mezőgazdaság, a köz^ lekedés és a szolgáltatás legkülönbözőbb területein használatos komplett automati- ka-rendszereket gyárt, tervez, fejleszt és helyez üzembe. j : 1 | r%m * 4é ; 1 Újságírók tanácskoztak. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tegnap Szolnokon tájértekezletet tartott fővárosi és megyei lapok sajtólevelezőinek részvételével. A levelezési szakosztály a jövőben rendszeressé teszi a lapok olvasószolgálati rovatainak, sajtólevelezőinek tapasztalatcseréjét, amelynek elsőízben szerkesztőségünk volt a házigazdája (Fotó: Nagy Zsolt)
