Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-02 / 52. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984 MÁRCIUS 2. Exportra és hazai piacra egyaránt készülnek miskakancsók a karcagi Népművészeti és Agyagipari Háziipari Szövetkezetben A segélykérés kék-fehér oszlopai A közeljövőben újabbakat állítanak fel A Szolnok megyei Rendőr-főkaipitáinyság három, évvei ezelőtt tizenkét rendőrségi segélykérő oszlopát helyezett el Szolnokon. Az oszlopokat a város olyan területein állították fel, ahol kevés a telefon. Mire használják a segélykérőt? Milyen hívások futnak be a megyei rendőr-főkapitányság központi ügyeletére? Zenei élet Wagner zenéje koncertszínpadon A miskolci szimfonikusok Szolnokon Szokványos péntek este a főkapitányság központi ügyeletén. Szappanos László őrnagy, az ügyelet vezetője ma már többször emelte föl a segélykérő telefont. „Vakhívások” voltak, komolyabb ügyben ma még senki sem kért segítséget. — Hogyan döntik el, hogy a hívás megalapozatlan? — kérdezem az őrnagyot. — Legtöbbször csönd van a vonal végén, senki nem szól bele a készülékbe. Előfordul, hogy érthetetlen vagy nyomdafestéket nem tűrő szavakat hallunk. De nem ez a jellemző. Az emberek többsége azért hív bennünket, mert segítségre van szüksége. — Milyen segítségre? — Sokszor hívnak mentőt. A Széchenyi lakótelepen például, ahol kevés a telefon, és azok sem működnek mindig, sokszor a segélykérő oszlophoz szaladnak, és nekünk mondják el, hogy súlyos beteghez, balesethez vagy szüléshez sürgős orvosi segítségre lenne szükség. Ilyenkor a hívást továbbítjuk a mentőszolgálatnak. Gyakran rendőri segítségért szólal meg a segélykérő, mert valahol a városiban rendbontás, verekedés történt. — Mikor érkezik a legtöbb hívás? — ,Ez kiszámíthatatlan. Általában hétvégén. fizetésnapokon gyakrabban szólal meg a segélykérő. Este 11 óra után, amikor bezárnak a szórakozóhelyek, szintén nagyobb a forgalmunk. Beszélgetésünket félbeszakítja a segélykérő hangja. Az órámra nézek: 20 óra múlt 20 perccel. Szappanos őrnagy fölemeli a telefont: — Itt á rendőrség központi ügyedete. Miiben segíthetek? A telefonáló elmondja, hogy a Magyar utcában, nem messze az Árkád presszótól, egy részeg férfi fekszik az utcán. Szappanos őrnagy intézkedik, járőrkocsit küld a helyszínre. — Sokan nem is tudják, hogy mit tegyenek hasonló helyzetben, amikor valaki (mert részeg Vagy beteg) az utcán fekszik, — magyarázza az őrnagy. — Ilyenkor az a legokosabb, ha a rendőrséget vagy a mentőket (amelyiket célszerűbb hívni, vagy amelyiket hamarabb eléri telefonon) értesítik. A földön fekvő emberhez nem tanácsos hozzányúlni, mert ha részeg, garázda lehet, ha pedig beteg, súlyosan árthatunk neki azzal hogy mozgatjuk. Tíz perc múlva újabb hívás érkezik: a piac környékéről azért telefonál egy férfi, mert válófélben lévő felesége nem akarja odaadni neki a gyereket. A másik segélykérő a Ganzvdill mellől jelentkezik, mert megverték. A Ganzvill mellé járőrkocsit küldenek. A házastársi vitát inkélbb a bíróság elé kell vinni — javasolja Szappanos őrnagy. — A postai telefonok gyakran rosszak. És a rendőrségi segélykérők? — Néha a kék-fehér oszlopokat is megrongálják. Nem gondolnak arra. hogy valaki éppen emiatt nem tud majd segítséget kérni, mint ahogy azok sem gondolják végig tettük következményét, akik indokolatlanul mentőautót hívnak (erre is volt már példa) s közben lehet, hogy éppen ezzel a mentőautóval valahol valakinek az életét lehetett volna megmenteni. A segélykérő oszlopokat folyamatosain ellenőrizzük, és javíttatjuk! A rendőrségi segélykérők haszna a „vakhívások” ellenére nyilvánvaló. Ezért a közeljövőben gyarapítják számukat; Szolnok területén újabb kék-fehér oszlopokat állítanak fel. P. É. Szakmunkástanulóknak Nagyobb ösztöndíjak Napjainkban csaknem 175 ezer szakmunkástanuló sajátítja el választott szakmáját, közülük 18 590-en részesülnek társadalmi tanulmányi ösztöndíjban. A közelmúltban megjelent művelődési minisztériumi rendelet az alap-ösztöndíjak eddigi 250-től 500 forintig terjedő határát 300 és 1000 forint közötti összegben állapította meg. E határokon belül az átlagosnál jóval magasabb ösztöndíjat kaphatnak azok a fiatalok, akik úgynevezett „nehezen beiskolázható” szakmát választottak. Országosan 43 hiányszakmát tartanak nyilván az illetékesek, ezek közé tartozik például a bányász, a kohász, a gépi forgácsoló, a szerkezetlakatos, a kőműves, a tetőfedő. Az alap-ösztöndíj összege függ az egyes szakmák utánpótlásától! minél keresettebb szakmát választ a fiatal, annál nagyobb az esélye, hogy a kifizethető ösztöndíj maximumát kapja. Az ösztöndíjak mértéke — a rendelet adta lehetőségen belül — végül is a tanulmányi szerződést kötő tanulók és a felvételében érdekelt vállalat megállapodásától függ. Egy kitűnő, vagy jeles tanulmányi eredményt elérő tanulónak a szerződő vállalat 1500 forintot is kifizethet havonta, alapösztöndíj és tanulmányi pótlék címén. A minisztériumi rendelet lehetővé teszi, hogy a már megkötött tanulmányi szerződéseket is módosítsák, ám ez nem kötelező a vállalatok számára, és a tanulók sem követelhetik a magasabb ösztöndíjat. A statisztikai adatokból kitűnik, hogy kevés vállalat élt ezideig a rendelet adta lehetőséggel: az összes szakmunkástanuló közül mindössze ötezren kapnak ötszáz forintnál nagyobb társadalmi tanulmányi ösztöndíjat. A szentandrási kultúra hajléka Környezetével és szervezett programjaival nagy szerepet vállal az ifjúság nevelésében a jászszentandrási művelődési ház. A tanév alatt ott működik a nyolcadikosok klubja, ott tartották meg a társastánctanfolyamot is. A ház működteti a jászszentandrási iskolásokból álló báb- és péptáncszakkörökec, az irodalmi színpadot, a Kis matematikusok baráti körét és a kis Pávakört is. Wagner életműve az operatörténet nagy fordulatát jelzi. A szokványos operák helyett — zenedráma. Az áriák, duettek, tercettek és nagy finálék helyett olyan zenei szerkezet, amely egy egész felvonást, később egy egész művet fog át. Ügy tűnik tehát, hogy a wagneri zenedráma természetével ellenkezik a folyamat megszakítása, mi több, részletek kiemelése öt operából egy koncerten. Való igaz, hogy így az operák cselekményével, illetve egy-egy dráma folyamatával nem ismerkedünk meg. De mint csepp- ben a tenger — így volt a hétfői koncerten — e részletekben is benne van a wagneri mű lényege: az énekbeszéd és a zenekari effektusok szövetéből szabadon és kötetlenül összefonódó — kibontakozó „végtelen dallam”. A zenekar nem kíséretet játszik, hanem szerves része a drámának. Míg az énekszólam a meg- hangosodó gondolatokat kínálja, addig a zenekar arról „beszél”, ami nem hangoso- dik meg sohasem: tehát a lélek titkairól. A régi opera eszközei eltűntek teljesen. Ez már nem megzenésített szövegkönyv, hanem vers, dráma, zene, lélektani ábrázolás csodálatos összhangja. Wagner szavaival élve: a tenger zúgásához, a lombok suhogásához vagy a szél sóhajtásához hasonlatosan, tehát a természet példáját követve és nem az unalmas, untig elcsépelt operaközhelyeket. Amit először kell említeni a koncertről szólva: az a nagyzenekar varázsa, s az a zenekari egyensúly, amikor a fúvós szólamok nem nyomják el a vonóshangzást, s egy piano attól igazán piano, hogy solkan játsz- szák. Felemelő volt, ahogyan ez a hangzás betöltötte a termet. Az est karmestere Mura Péter, a wagneri stílus, a wagneri romantika avatott ismerőjének bizonyult. Kiteljesedett e zene melodikus, kantábilis (éneklő) jellege, minden szépelgés vagy romantikus ballaszt nélkül. Keze alatt kibontakoztak az óriási tablók, ünnepi színekben tündököltek a zenekar rézfúvói, s átélhettük az áhitat érzését is. Legnagyobb érdeme a korrekt tolmácsolás, a zenére, s nem a látványos karmesteri gesztusokra összpontosító figyelme. A zenekar tisztán és szépen szólt. Nagy taps, egyértelmű siker fogadta így az átlagában jó, de ritka szép pillanatokban is bővelkedő koncertet. Kiemelkedett a produkciók sorából Walter lovag versenydala a Nürnbergi mesterdalnokokból, a Grál elbeszélés a Lohengrin- ből (ének: Molnár András), Elza álma a Lohengrinből (Temesi Tóth Mária), a Tannhauser bevonulási indulója és a Walkürök lovaglása (zenekar, Mura Péter). Három énekes közreműködő személyében kiváló operistákat ismerhettünk meg. Berczelly Istvántól (basszus) a beszédszerűségre kaptunk példát. Imponáló biztonsággal kezelt hangon, de kevesebb színt felmutatva énekelt. Temesi Tóth Mária (szoprán) rendkívül természetesen, muzikálisan, s nagy kifejező erővel formálta a wagneri dallamvonalakat. Üde hangja és egyénisége az első pillanattól az utolsóig magára vonja a hallgató figyelmét. Molnár András (tenor) hangjának szépségével, a kifejezés intenzitásával, s méginkább légkörteremtő képességével hatott. E beszámolóból talán kitetszik a recenzens vonzalma Wagner zenéje iránt. Az olvasó pedig, ha nem volt a koncerten, a tévéfilmből viszont ismeri a zeneszerző portréját, érthetetlennek vélheti mindezt. Való igaz, hogy Wagner filozófiájában az ellentmondások szinte felfalják egymást, élete és életműve között feloldhatatlan ellentétek feszülnek. A gyarló ember minden botlása eltörpül a csoda mellett, amellyel megajándékozta az emberiséget. (A filmben viszont a zene törpült el, vált másodlagossá.) Wagner életműve 120 év múltán is él és a szó legnemesebb értelmében irritál. S ez nemcsak filozófiai ellentmondásainak köszönhető, hanem inkább zenei géniuszának, mely rányomta bélyegét egy egész zenetörténeti korszakra. Sál György Sándort idézve: „Wagner sokat tévedett, és ha hiszünk remekművű önéletrajzának, sokat vétkezett is, de élete egyetlen kérdésben szilárd volt: ez a problémakör — a műalkotás. Soha nem alkudott meg, s a mércét mindig magasabbra helyezte. Az ember — nem tagadható — esendő volt. A művész — szinte egyedülállóan tiszta.” Labáth Valéria Elrontottam az életem? Egy asszony monológja A magas, karcsú asszony, ahogyan a fotelban kuporog, csupa önfegyelem. Valószínű, rengetegszer végiggondolta, elismételte már az egészet, mégis érezhető, iszonyú erőfeszítésébe kerül, hogy látszólag szenvtelenül, tárgyilagosan beszéljen sorsáról. — Nekem szinte minden ismerősöm azt mondta még eddig: te egy sült bolond vagy, mivel kihívtad a sorsot magad ellen, sőt, kérve kérted, tegyen szerencsétlenné. Tudom, keveset ért ebből a homályos bevezetésből, úgyhogy fordítok egyet a beszéd menetén. Az iskolai tanulmányaim befejezése után Pestre kerültem ápolónőnek. Hosszú lábú, kun fruska voltam, és a különös ismertetőjelemnek az számított, hogy már hetedikes koromban minden lányt, meg fiút lehagytam futásban. Amikor Pesten ez kiderült, a tanárom azonnal a Honvéd sportegyesületbe küldött egy papírral. Itt kemény edzések kezdődtek, amelyek eredményeképpen én már 16 évesen 12,4 másodpercet futottam százon, ami 1955-ben nagy szó volt. Ekkor azonban közbeszólt a (szerelem egy szőkéi vállas fiú személyében, aki szintén atlétizált. Ahogy megláttam, attól kezdve nem érdekelt engem már az edzési, csak az; hej, de szívesen lennék ennek a tengerkék szemű legénynek a felesége! Neki sem voltam közömbös, úgyhogy csodálatos évek kezdődtek. Az iskolát befejeztem, és 1958-ig a Péterfi Sándor utcai kórházban dolgoztam. Nem tetszett az albérlet, a bujkálás, amikor ősszel ösz- szeházasodtunk, léköltöztünk a Kunságba. Dolgoztunk mindketten, egy évig gondoztuk a férjem nagymamáját, és miénk lett a kis, cserepes háza. Hamarosan meglett a kisfiam, Sanyika! Vasgyúró volt születése napjától, de nagyon elszomorított, amikor megtudtam: nem lehet több gyerekem. Ekkor szörnyű dolog történt. A kisfiam keresztszülei — akik barátaink voltak — gépkocsival fának ütköztek és mindketten meghaltak. Pici, egyéves lányukat nálunk hagyták arra a pár órára, amíg visszatérnek, ígérték akkor, szombat reggel. Nem szaporítom a szót. hiába élt az egyik nagyszülő, a gyerek nem kellett neki. Adjam állami gondozásba? Azt már nem! Legalább lányom is lesz, majd felnevelem én! Beszéltem a férjemmel: vegyük magunk mellé ezt .a kis árvát. Bolond vagy? Pontosan most, amikor házépítésbe fogtunk, akikor dajkálod a más kölykét? De én megmakacsoltam magam, így nálunk maradt a kislány. Nem írattuk a nevünkre, de olyan szeretettel neveltem, hogy a fiamat se különbül. De a férjem nem békült meg a helyzettel, hiába korholtam: szeresd egy kicsit ezt a lányt is, te, nem érzed, majd megvesz érted? Telt-múlt az idő, Sanyi fiam kőműves szakmunkás- tanuló lett, majd a vizsga után egy év múlva behívták katonának. Ildi akkor Szolnokon másodikos középiskolás volt. Nagyon szerettem, és azt hiszem, ő is engem, bár feltűnt, hiába a legszebb a környékén az én Ildi lányom, nincsen udvarlója. Nem kellenek nekem anyu azok a zöldfülű tacskók, az érettebb férfiakat szeretem. Az olya- kat, mint apád, aki huszonöt évvel idősebb nálad, ugrattam, de ő a nyakamba borult és nevetett: ugyan anyu, észre sem vesz, talán azt se tudja, hogy felnőttem. Én közben egyre többet betegeskedtem a lábammal: többször műtötték, úgy tűnt, a versenyszerű sportolásnál megerőltettem magam. Sokszor kerültem táppénzes állományba, sűrűn hiányoztam, és valahogyan otthon is egyre ingerültebb lettem. Annyira lefoglalt a bajom, hogy tulajdonképpen mit sem láttam abból, mi történik körülöttem. Ildi 1980-ban leérettségizett, és a TF-re jelentkezett, de nem vették fel. Nem baj kislányom, vigasztaltam, dolgozol egy évet, azután jövőre ismét megpróbálod. Július végére, augusztus elejére két hétre elutaztam Hajdúszoboszlóra. Kétszer is meglátogattak, ennek ellenére már nagyon vágytam hazajönni. Ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna: ültek ezen a zöld heverőn, és olyan ünnepélyesnek tűnt az arcuk, mintha szoborleleplezést figyeltek volna. Mi történt, ki vele, nevettem, de lefagyott a mosoly rólam, amikor minden átmenet nélkül közölte az én drága jó uram: elhatároztuk, összeházasodunk Ildivel. Nem kell semmi, semmid, mivel mi innen elmegyünk. Azt hittem rám omlik a világ. Nem... nem ... üvöltöttem és többre nem emlékszem. Kórházba kerültem, Szolnokot, Debrecent is megjártam, és csak szeptember végen mehettem haza. Először mérget akartam inni, azután szörnyű bosszút forraltam: megölöm őket. Lassanként mégis megbékéltem a sorssal, azzal: negyvenévesen magamra maradtam, ök Edelénybe, onnan meg Miskolcra költöztek, és azóta egyikőjüket sem láttam. Időközben 1980-ban a fiam leszerelt, még ugyanabban az évben megnősült és itt élnek Törökszentmiklóson. Egy év múlva megszületett a szemem fénye, a kisunokám. Most is náluk vagyok, mert leszázalékoltak, és így családban gyorsabban telik az idő. A fiam már háromszor is meglátogatta az apját, meg Ildit: nekik ikreik születtek 1982-ben. Azt mondja, gyönyörűek: az egyik fiú, a másik lány. írtak is, hívtak a névadóra, karácsonyra, menjek el, de egyetlen levélre sem válaszoltam. Ildi hosszú levélben köszönte, hogy felneveltem, hogy családban nőhetett fel. Amikor •zeket a sorokat olvastam, még bólogattam is, valóban sokat adtam neki, még a férjem is az övé lett. Nem tekintem a tettét hálátlanságnak; hiszen végső soron én beszéltem rá az uramat: szeresse már ezt a kislányt is. Most azután megfogadta! Olykor olyan vagyok, akár a zavarodott, azt se tudom, ez a két csöppség az unokám, vagy a gyerekem? A kisme- nyemék vigasztalnak: ne hagyd el magad anyu, mi is itt vagyunk. Hallgatom őket, bólogatok, miközben azon töprengek, megírom nekik: jöjjenek ők el látogatóba hozzám, hozzánk. Ugye nem tart nagyon ostobának? Rám néz, a szája szögletébe apró remegések lopakodnak. Cigarettával kínál, és ahogyan felém nyújtja a dobozt, mintha remegne a keze. De az is lehet, csak én látom rosszul, mert a február esti alkony már beosont a szobába. Pedig a ka- ku'kkos óra még csak az imént ütötte el a négyet. D. Szabó Miklós
