Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

1984. FEBRUÁR 4. Irodalom* művészet 9 Tardi Gábor; Átmeneti idő Károlyi Amy: Korom A befejezett kerek életek párája nyomtalanul el-lebeg, de vissza csapódik keserű korma a lángnak, ami még égett volna. Jánosy Tibor: Séta Diáklány sétál a Duna-parton, engedi hajával játszani a szelet, megtisztul árnyékában a víz simább lesz háta alatt a beton, öntudatlanul adni a legtisztábbat, hagyni, hogy átsüssön rajtunk a szép napsugár tanítson járni, s fejünk felett kékebb lesz a kék. Mezei András: Czipri Éva: Menedék Nyolc hónap Hossztengelyén múlva (a gyertyalángnak, Kő vagy. Kő benne áramló lég-fonálnak hallgatni tudsz csak befogadó, védett terében, szerelmem fölfelé, mintha felvonóban ezredek hullámvert vinnének hűvös folyosóban hajladozásáról sértetlenül, égethetetlen, mintha mindig a tűz szívében homokviharokról elsüllyedt városokról bujdoshatnál sebezhetetlen, s még az izzó fény is gyönggyé kövesül léted lélekig összehúzva sötét ónix szemed lennél szabad, üldözhetetlen, csipkés boltja alatt rejtene, védne gyertya lángja, így állsz előttem így nézek fel rád mintha mégis Isten lakása te szomorú örök volna fűzében és szívedben. szétmetszett szobor Tóth Menyhért: Szolgaság Az anyakönyvvezető felsírt ál­máiban Ébredés után halványan emlékezett ugyan rá de gyorsan másra gondolt; erősnek, tudatos­nak tartotta magát, és úgy ás pró­bált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott munkájának egy ré­sze. a sok különböző ujj — rács- szerűen, idegenül — melyekre va­laha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szo­kott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kisszobá- ba sietett. — Pattanj kölyök! — Nyugi, ma tanítási szünet... Hagyjál!... — Ezt meséld a kis barátnődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyalkönyvvezetőnő végigné­zett a kölykön: szökés, vézna ka­masz volt, tövig rágott körmökkel. Éjszakámként gyakran beszélt al­vás köziben, áthallatszott az üveg­ajtón. A konyhába ment teát készíte­ni — tudta, a kölyök kisvártatva betámolyog hozzá, a hűtőszekrény­ből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a három félét, egyikbe-máinkba morogva beleharap, majd indul a fürdőszobába. „Szerencsére szorult belé iellki- iisimeret, nem úgy, mint abba a bi­tang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott közelebbről nézni a nap­nyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat...” — Muttikám, van egy százasod? — Miinek az neked? — Ki alkarok menni a kettős­meccsre. — Te meccsre. Ráadásul kettős­re. Hibbantnak nézed anyádat ? Ta­lálj ki valami hihetőbbet. — Jó, ma bevezetek egy új lányt a smack-bárha. — Snack-ibár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pin­cért: egy cola, egy óra. Különben is ijön a hétvége, nem szívesen ku- nyerálok minden nap. Még tolled sem. — Kedves vagy. — Tudom. Akikor minden rend­ben? — Nem bálnám, vegyél ki. De ajánlom, alaposan nézd meg a tár­cáimat, mert pár napig tuti. hogy nem találkozol vele. nyugodtan...” — Nines több ko­pogás. Közeledett az éjfél, amikor a gumiágyon elkészítette a fekhe­lyét. Nehezen tudott elaludni, s reggel, amikor a sárga függönyön át betörő fény felébresztette, nem értette, hogy hol van. Vasárnap meglátogatta a lány. Ekkor már egy vízipálma is állít a szoba padlóján, mélyet aztán újabb vízápáüimák és fillodendronok kö­vették. Ágyat, asztalt fél év múlva sem tudlak venni, de miit számított az akikor? A feleségére pillantott. Énoen a fejét ingatta, dacosan, összeszorí- tatt szájjal állt a bírónő előtt. „Ez volt az a lány? — tűnődött Pethő Géza. — Mintha egy másik lány lett volna...” — Nézte a dacos arcot, és húsz év messzeségében igyekezett felidézni a lányalakot, az arcot. De húsz év, úgy látszik, hosszú idő. A .békéltető tárgyalás után beül­tek egy feketére. Klári idegesen maitatott a retiküljében, aztán be­kapott egy antineunalgicát. — Fáj a fejed? — kérdezte Peithő. — Még nem, de érzem, hogy fáj­ni ákar. Az idegeimre ment ez a szőke jogáisanő. — Nem volt kellemetlen. Olyan megértő, kedves nőnek látszik. — Láttam ... Meregette rád a szemét. — iNem vettem észre. — Letagadhatod. most már eldob, jobb esetben odaadja vala­melyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakás­ban — negyvennégy négyzetméte­res panel a városszéli lila házsor­ban — megintcsak ebizonytala- nodott kissé. Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcsolatos új­ságcikkeket, amiket a férje távo­zása után ollózott ki különböző la­pokból. Kedvszegetten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szö­veggel — foglalkozási ártalom — ugyanakikor engedékenyen. Elválik. Majd”. Előző este, kis híján elgázolta egy autóbusz. A vezető harmincas éveinek közepén járó, csontos ar­cú, bajuszos férfi, az ablakon ke­resztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámegyék arra a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat! — Fogja be a száját, maga bár­dala tlan ámofcfútó! — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy meg tudta állítani ezt a határt? Azért fizetik. — Az utasok persze összetörhe­tik egymást a vészfékezés miatt: akkor én fizetek. — Hát ne fizessen! Nincs szük­ségem a szívességére. — Kérem ! Legközelebb készsé­gesen a nyakára megyek. Aforizmák Az italos ember pohara ritkán csordul ki. * * * Még mindig jobb, ha te érzed magad verébnek, mintha mások néznek annak. * * * A legizgalmasabb könyv is tü­relmes. t • • A magyar igazságot sem lehet a ráadással kezdeni. • * * Kalap nélkül is lehet nagyot kö­szönni. Szívesebben köszönünk vissza, mint előre. * * * A föld szélcsendben is forog. * * * Kis ember is tud nagyot mon­dani. * * * Dolgozni csak pontasan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, de vannak álló csillagok is . . . ... Egy Jó embert mindenki kihasz­nál, egy gonosz mindenkit. Hub István Összeállította: Rékasv Ildikó mindegy. Miikor költözöl el? — Olyan sürgős? Még ki sem mondták a válásit. Cukrot dobott a kávéjába, meg- kavarta. Már nem emlékezett rá, hányban, de amikor a gyerek ki tudott mászni a járókából, a más­fél szabás lakást kétszobásra cse­rélték. Messzebb Ikerültek a város­központtól. A ilalkiás nagyobb volt, talán a iheosztása is praktikusabb, da nem volt ibent költészet. Csak falak voltak, alvóhely. Kavargatta a kávéját, s valahon­nan messziről a felesége hangját halUótta: — Szeretném, ha a vállás után azért jó barátok maradnánk, már csak a gyerek miatt is. — Hát persze. — És anyu miatt is. Tudod, mennyire szeret téged. Pethő a felesége kezére nézett. Remegett benne a kávéspohár. — Tulajdonképpen miért válunk el? — kérdezte. — Mert így nem lehet tovább élni — mondta Klári, és megitta a kávéját. — Hogyan? — Jaj, miért kínzol? Te is tu­dod nagyon jól. — Mit tudok? Én semmit sem tudok. — Nahát, az önzésed elviselhe­tetlen. Pethő Géza odaiintette a pincér - láinyt, fizetett, aztán szó nélkül fel­állt, és kilépett az utcára. Kint ta­vasz volt. Olyan félig tavasz. A fák — Eddig azt hittem, csupán a taxisok ekkora gazemberek! — Tévedett. Még a rendőrb íróik is, amikor a tilosban szédelegnek előttük a gyalogosok. Különösen tízórai pörgés után. Kinyílt az első ajtó, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anya- könywezetőnő körülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elviszem a legközelebbi átszállóhelyig. — Ne vigyen sehová, pimasz... — Ahogy akarja. Amennyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vo­nalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anyalkönywe­zetőnő mégsem mozdult. A vezető szó nélkül rálépett a gázpedálra. Végiggurultaik a csöndes városon — kicsit furcsa volt az üres bu­szon, megállóik nélkül. A garázs előtt a vezető lesegí­tette az anyakönywezetőnőt. — Várjon meg, kérem. Tíz per­cen beliül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a... határt. Az­után iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traulbiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozásom mi­att gyakran íiszom pezsgő .. .he­lyett tnaübiszódát. — Talán pincérnő? — Nem! A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Leállított egy ta­xit. Kérdőn nézett az anyakönyv- vezetőnőre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem ásha­tom a nyilvános helyeket. — Én úgyszintén. — Hát akkor ... — Tudja mát?! Mghívom ma­gamhoz. Biztosíthatom, hogy egye­dülálló vagyok, és nem fogok szem- telenkedni. — Inkább már... hozzám. Van egy laíkli köiytköm. — Nem is eshetek kísértésbe... A lakótelepen az anyakönywe­zetőnő megállitotta a taxit, sietve kiszállt. Visszafordult. — Ugye,nem haragszik? Másként döntöttem, azt hiszem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Az anyakönyvvezetőnő hideg vízzel zuhanyozott. Utána belené­zett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhe­tő bőr, lassan-lassan fényüket vesz­tő, érdéktelenmé váló szemek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahe­lyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínű szalagot, hogy illőkép­pen összeadja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnék. levelei még nem zöldelltek, de a hegyek közül érkező szelek már emelgették a lányok szoknyáit. Az emberek arcán is látszott valami örömféle, olyan „túl vagyunk a té­len” megnyugvás. A fiatalok el­árasztották az utcát, kukoricát rágtak, vihogtak, egymásba kapasz­kodva vonszolódtak, vagy ügettek érzelmeik ihőfokozatátói függően. Pethő alig látott valamit az ut­cából, inkább csak érzékelte, hogy körülötte tavasziasra fordult az élet. A lakás nyugtalanította. A tervezőintézetnél elég közepes mér­nöknek tartották, a csoportján be­lül többnyire részfeladatokat ol­dott meg. önálló munkával húsz év alatt mindössze kétszer bízták meg. Nem látszott valószínűnek, hogy támogatják majd a lakás­ügyét. S ha támogatják is, honnan szerez százötven—kétszázezer fo­rintot? Megállt egy tábla előtt. Áttanul­mányozta az albérleti hirdetéseket, aztán felírt közülük néhányat. Vil­lamosra szólít, aztán autóbuszra. Egv aládúcolt. szétesőfUéiben levő szürke Iház ellőtt tafálta magát. Felment a harmadik emeletre, és beasöngetett. öreg, csontos arcú, nagy fenekű asszony nyitott ajtót. Két bulldog követte, és morgott az aj tény íléscm kifelé. — Csiak jolbb embernek kiadó — mondta az asszony. — Megnézhetném? — kérdezte Pethő. Nehezen jutott be a lakásba. Az asszony a konyhába vezette, és fel­tárt egy ajtót. Szűk cselédszoba volt. Egy vaságy, szekrény, minia­tűr asztal, a sarakban egy lavór, egyébként félhomály. — Nincs fürdőszoba ? — kérdezte. — De van. Az engem illet, meg a kutyákat. Oda senkit nem enge­dek ibe. Volt itt egy albérlő, azt beengedtem. Tudja, mit csinált? Elhasználta a kutyák samponját. — Mennyi a szoba bére? — Ezer hatszáz forint, de fél évet előre kell fizetni. Megfelel? — Van még néhány címem, majd visszajövök. — Ne jöjjön. Nem szeretem az olyan embereket, akik válogatnak. Jobbat úgysem talál. Pethő megkönnyebbült, amikor a romos háziból az utcára lépett. Biz­tosra vette, hogy két óráin 'bélül tíz jobb albérletet talál, és olcsób­bakat is. De nem talált. Legtöbb­jét már (kiadták az előző napon vagy a reggeli órákban, amit pedig nemi, az hasonló vagy rosszabb volt, mint a kutyás asszony szo­bája. Egyetlen helyen kínálták egy világosabb szobát, de a szoba bé- rén-kívül a házigazda azt is el­várta volna, hogy fát vágjon, a pincéből natxmta hordja fel a ne­gyedik emeletre 'a tüzelőt, gvújt- son be. hamuzzon ki, s ha az öreg­asszony bevásárolni indul, menjen vele. és cinéi i e utána a kosarat. Pethő Géza úgy vélte, hogy egy negyvennyolc éves mérnöknek ezek nem a legfényesebb perspektívák. A noteszilapot, amire az albér­leteik címét felírta, összegyűrte, és kiejtette a kezéből A szél felkapta, és eltüntette az utcán sodródó töb­bi szemét között. Lassan, tűnődve lépkedett. Nézegette a kirakatokat, a sok csecsebecsét, aztán a járda mellett elsuhanó autókat. Nem volt túlzottan rossz kedve, bár erre minden oka meglett volna. Betért a tokaji (borozóba, eUkortyoflgatott két decit, aztán tovább rótta az ut­cákat. Nézte az embereket, ki ho­gyan lép, hód ájíl meg, hogyan emeli a szájához a cigaretttáját. A fiatalokat; hogyan nevetnek, csó- ikolóznak a járda közepén. Mennyi­re nem érdekli őket az emiberfo- lyam, amiben állnak, s az, mint egy természeti akadály előtt, két ágra bomlik, úgy hömpölyög tovább. Nézte a faltai nőket, és újra eszé­be jutott az az este. amikor 'bir­tokba vette lakását, és egv gumi­matracon üldögélve úszott be az élet sűrűjébe. Még emlékezett a szoba világoskék padlójára, a köny­veikre, és a vörösboros üvegekre is. ..Nem kellene még feladni” — gon­dolta. és szeretett volna újra ott ülni a kék padlón. vagyontalanul, néhány könyv és két üveg vörös bor társaságéiban. Makacsul ragaszko­dott a régi képhez1 kérkedett az utcáin, s lassan eszébe iutott az a vasárnap is. amikor az úi lakásban a ilány először meglátta. Akkor már egv vízipálma is állt a szoba tengerszín padlóján. — Erről még beszélgetünk. — Ha akarok... „Csak ne lenne ilyen koravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiztos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi.” Az anyakönyvvezetőnő tízórait csomagolt a kölyökmek. amit úgyis összeállítottá: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents