Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
4 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1984. FEBRUÁR 4. I Arcképvázlat I A ie/kes lakatos Szó se róla, alaposan kigyalogoltam magam a héten a Járműjavítóban. Gondoltam is többször, míg egyik műhelyből be, másikból ki: csuda nagy lett ez az üzem! A lakatos, akivel a hosszú utat róttam, föl se vette. Tempósan lépkedett mellettem, s csak akkor állt meg, amikor azt mondhatta: ehhez a géphez, berendezéshez is köze van. Következésképp sokszor megálltunk, tán összeszámolni se tudtam volna, hányszor. Kérdeztem is, mondja már, hányszoros újító? Csak nevetett, tán kicsit női kotnyeles- ségnek is minősítette a kérdést. Ezt persze nem mondta', csak azt, hogy nem számolgatta ő soha. Akkor épp egy hatalmas fényezőcsarnoknál álltunk. Nagy Gábor felidézte az emléket: sokáig álltak az ég felé meredő állványok. Aztán jöttek ők, a karbantartó lakatosok — ha úgy tetszik, a TMK-lakatosok, és megcsinálták a műhelyt. Az ajtóktól kezdve mindent. Bent sóhajtott, s fölnézett a magasba. Igen, ott is dolgozott, szép volt. — Az is jó, amikor egy-egy nagy munkát befejez a csoport, s szólnak, vár bennünket az igazgató. Akkor ugye az igazgató kezet szorít velünk, átad egy borítékot, s mondja, jól megoldottuk a feladatot! Kell ám ez is, még egy magamfajta, tősgyökeres mávos-melósnak is! Tényleg tősgyökeres. Általános iskola után a Járműjavítóban tanult szakmát, s 1954-ben, amikor jó eredményeiért egy fél évvel korábban fölszabadult, nos, akkor látta először és mindeddig utoljára a munkakönyvét. Tizennégy évesen, 1952-ben lépte át először a Járműjavító kapuját. Változó világunkban ez már ritka dolog. Nagy Gábor azt mondja, csak egyszer gondolkozott, hogy elhagyja első kenyéradóját. Ez valamikor a hatvanas években történt. Nagyon rosszul fizették a vasútiakat. Egy ktsz-ben nézett szét. Jó pénzt ígértek, sokkal többet, mint akkor neki volt. Csakhogy elrettent. Ő a szakmá ja végtelen skáláján kipróbálta már magát. A ktsz kevésnek tűnt. Ezért aztán pénz ide, pénz oda, maradt. Szerencsére ez már elmúlt. Elégedett a pénzével, a 29.80-as órabérrel, ami a különböző pótlékokkal hatezerre emelkedik havonta. Meg az is igazság, nem a pénz az egyetlen, amiért erős szálak kötik a Járműjavítóhoz. — Az első főnököm, cso- portvejzetőm Czakó János volt. Tőle nemcsak a szakmát tanultam meg, hanem sokat az emberségből. Értő tudósa volt a szakmának, meg az embereknek is. A bajait mindig otthon hagyta, s figyelmes volt a legfiatalabbal is. Meg az első oktatóm, Wis- nyovszki Alajos — nohát engem nagyon szeretett! Miért? Ügy gondolom, azért, amiért most sokszor mondják a műhelyben, ha valami nagy szakmai feladat van, amivel nehezen birkóznak: „Ha Nagy Gabi nem tudja, ha neki nincs hozzá szerszáma, vagy alkatrésze, sehol se lesz!” Azám, a szerszám! A beszélgetés közben, többször nyomatékkai mondta: jó szerszám, fele munka! S a hangsúlyos szavak igazolására kinyitotta a kis műhelyben a szekrényajtókat. Életemben ilyen rendet még nem láttam! A két szekrényfélben mindennek helye van, s elhiszem, álmában is megtalálja azt a szerszámot, alkatrészt, amire épp szüksége van. Nem gondoltam, hogy egy lakatos szakmája ennyire szerteágazó, ennyire érdekes. Ezen jót nevet, s hozzáteszi, a karbantartó, a TMK-lakatosé pedig ilyen! A gyárban is, otthon is válogatottan jó szerszámai vannak, értük a pénzt se sajnálja. Dehát képzeljem csak el, az úljszászi családi házát a falfelhúzáson kívül teljesen maga csinálta. Tervet olvasni, műszaki dolgokkal tisztában lenni gyönyörűség! Nem jön zavarba akár egy kávéfőző javításánál se! Pedig ugye, mekkora gépeket is alkotott, s mekkorákon karbantartó, láthattam. Szaknyelven ezt úgy mondják, kis- és nagygépek értője. (Hogy a kisgépek alatt esztergapadok, gyalugépek fúrók, marók sorakoznak, az legfeljebb nekem hihetetlen, de magam is elismerem igazságukat, amikor megmutatja az óriás kerékesztergát, a gőz- és légkalapácsokat.) Megszokott éleWitmusa van. Az újszászi családi házból indul minden reggel a vonatja, dolgozik hat ötventől tizenöt harmincig, s ha hazaér, várja egy kis gazdaság. Némi aprójószág mellett hízókat tart, tavasztól őszig kis szőlőt gondoz, veteményes kertet ápol. Jó az, ha nem kell mindenért a piacra szaladni. A felesége is dolgozik, Űjszászon, az áfésznél. Hajnalonta ő főzi meg a kávét. „Ennyit kell az asszonynak kedveskedni, mert én azt mondom, ebben a mi világunkban a nőknek nagyon kijutott a munka! A nagyfiam már nős, újszászi * — <t l .szakközépiskolai érettségi után még rátett egy szakmait Pesten és a rékasi tsz-ben gépkocsi előadó. A saját háza megvan, most kocsira gyűjtögetünk neki, mert nekem valahogy kocsi sose volt a vágyam. Motor mindig volt a házamnál, van is.” Pártolja a fia munkaszeretetét (ugyan, kitől is tanulhatta a gyerek? ...) Fóliázásba fogott tavaly, ami az apjának nagy gyönyörűség és nagy feladat volt. Együtt csinálták a fűtést, együtt dolgoznak majd a sátor alatt a paprikával, paradicsommal. Sok munka, de megéri, halad jobban az ember. A kislányáról még keveset beszél. Tíz esztendő korkülönbség van a két gyerek között, a lány még általánosba jár, neki is szép jövőt remél. Magának? Sok, és érdekes munkát. Olyan jó közérzetet, ahogyan érezhettem, míg a Járműjavítót jártuk. Otthonosságot, emberséget, tiszteletet is véltem a köszöntésekben, a tréfás félmondatokban, ahogy egy-egy ember szólt hozzá.- Kiváló újító, az üzem kétszeres kiváló dolgozója Nagy Gábor. Röstellkedve mondja, hogy ő karbantartó-lakatos „csak.” Az az igazság, hogy „leváltott” csoportvezető. Megszervezték pár éve az osztályon az emelőgép csoportot. Nohát, annak a csoportnak ő volt vagy három évig a vezetője. És saját maga kérte a leváltását! Mielőtt bárki azt hinné, a munkát találta nehéznek, vagy a vezetést nem neki találták ki, sietve leírom: az orvos szólt közbe! Az ereje teljében lévő, addig nagyon egészséges munkás vérnyomása makacskodott. Magasabb volt annál — ma is az — amit magasban dolgozóknál veszély nélkül eltűrhet az üzemegészségügy. — Arra gondoltam, ha leszédülök valahonnét, azzal nemcsak1 magamnak, hanem a társaimnak, a vezetőimnek is kellemetlenséget okozok. Így aztán beláttam, nem szabad folytatni. Megértették, s legfeljebb magam mondom viccesen: én egy leváltott csoportvezető vagyok! Sóskúti Júlia Több mint 30 évi ideiglenes elhelyezés utá n a közelmúltban végleges helyére költözött a tiszagyendai postahivatal. Az utcaképbe illő épületet mintegy 2,3 millió forintos költséggel hozta létre a Bebreceni Pos taigazgatóság Boszorkányok, tudós emberek és egyéb csodás hiedelmek Könyves Kálmán király vagy kilencszáz éves törvény- könyvében az áll, hogy „De strigis, pue non sunt, nulla pues- tio fiat!”, vagyis „A boszorkányokról, akik nincsenek, említés se tétessék!” Bár a történészek hozzáteszik, hogy nevezetes királyunk egyéb dolgokban korántsem mutatkozott olyan korát megelőzően felvilágosult szellemnek, mint az idézetből hihetnénk, s nem is szó szerint úgy értette, ahogy az írás mutatná számunkra, valami kételye azért bizonyosan volt, ha a később sokat idézett megállapítás belekerült a törvény- könyvbe. Vetése azonban nehezen szökkent szárba. Hergus Perzsit vagy a kutyát 7 A szájhagyomány szerint még a múlt században is égettek boszorkányt, mégpedig Jászdózsán, egy bizonyos Labátnét, Hergus Perzsit, akiről Szabó László a hetvenes évek elején gyűjtött a szájhagyomány által megőrzött történeteket, s akit a Jászság című könyvében is megemlít. „Volt itt egy asszony” — mondta a visszaemlékező — „úgy hívták, Hergus Perzsi. Az meg a kutyákat megve- szejtette. Akit az a kutya megmart, az megveszett. Oszt már nagyon haragudtak rá. Van itt a vashídnál az a Labátszög. Ott leástak egy karót, odakötözték Labátnét, körülrakták náddal, és megégették. Elevenen égették meg.” A szerző hozzáteszi, hogy mások szerint Labátnét kutya képében vitték máglyára, vagyis csak egy kutya esett volna áldozatul a népharagnak. Az egyházi anyakönyv a múlt század első harmadában zavaros bejegyzést, törlést mutat egy Labátné nevű asszonynál, úgyhogy lega- alábbis a kutya képében való megégetés valószínűnek tűnik1. Valami van a nap alatt A jászszentandrási honismereti kör rendszeresen gyűjti a faluban ismeretes boszorkányhistóriákat is. Molnár István iskolaigazgató több százat megörökített közülük. Jobbik István mesélte a következő történetet a kör egyik összejövetelén. —■ Valami van a nap alatt. Gyerek voltam, tehenünk volt, együtt legeltettük az árokparton a testvéremmel. Édesapám mindig mondta egy emberre, hogy „Vigyázzatok, azt ne engedjétek közel a tehénhez!” De egyszer játszottunk, nem figyeltünk eléggé, az öreg csak odament, jól körülsimogatta a tehenet. Az meg apadt, apadt, nem lett tej. Az én édesapám tudta, hogy mi újság, nem vert meg, csak megkérdezte: „Nem odament-e az öreg a tehenhez?” Megmondtuk, hogy igenis odament, és megsimogatta. No hát elment hozzá, és azt mondta neki, hogy ha vissza nem adja a hasznát, úgy agyonra veri, hogy nem lesz belőle ember. Azt mondta az öreg: „Fiam, menjél haza, majd jóra fordul.” És jóra is fordult. És ez megtörtént, úgy emlékszek rá, mint arra, hogy veres terítő van ezen az asztalon. — Hisz-e az ilyenféle rontásban, István bácsi? — Ezt most nem hisszük hivatalosan, de azért csak megtörtént. Egyes János, a tudós Egyes János nevezetes személy, tudós ember volt, boszorkányos üavek ben vitathatatlan tekintély. Jászszent- andráson, a honismereti körben mesélték róla a következő történetet: — Egy gazda tehenet vett a vásárban, de a tehén véres tejet adott. Nem hittek senkinek, elmentek Egyes Jánoshoz, a tudóshoz. Az azt mondta, fejjék meg a tehenet, öntsék a válúba, a disznóvá- lúba a tejet, és a gazda vágja meg a fejszének az élivei azt a tejet. Ügy is tett, és annak: az illetőnek az apósa jelent meg. Az anyósa meg odaszaladt, hogy „Hagyd abbav ne üsd agyon az apósodat!” — Hol lakott Egyes János? — Nagyfügeden. — Debrőn! — kiált közbe valaki. — Nagyfügeden! A debrői az másik volt! — A felsőtanyai asszonyok azt mondták, hogy Árokszálláson lakott. — Eltévesztették! Nagyfügeden lakott. Sipos István egy kis kiegészítést mond a nagyfügedi tudós emberről. — Azt még ő se tudta sajátmagának megjósolni, hogy végzi majd. Családi cívódás következtében a fia agyonütötte. így ért véget. Szellem a szekrényben A Felsotanyán többnyire Vassz’onyok) jönnek össze a klubba, egy kis beszélgetésre. A szó — nem véletlenül — a szellemekre, boszorkányokra terelődik. Major Ferencné nem minden önirónia nélkül idéz föl egy „szellemtörténetet”. — Egyszer áthítt a szomszédasszony, hogy hát meghalt az apja még régebben, de menjek, mert most otthon van. Nagyon csörömpöl, jár a tepsi a szekrényben, azt mondta, biztosan otthon van valaki. Elmentem, de nevettem magamban, mert láttam hogy nagyon fél. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „Itthon van! Itthon van!” — azt mondta, „Apáka itthon van!” Mi viszi el a Második diplomájának megszerzésére készülő ismerősöm arra kér, szerezzek neki álmoskönyvet, mert mostanában olyan furcsa álmai vannak, szeretné tudni, mit jelentenek. Autóval robogunk az országúton, hirtelen fekete Ne beszélj már, mondtam, hát hogy járna itt? Bementünk , hát megszeppentem, ahogy hallom a zörgést a szekrényből. De nagyon zör- gött. Azt találtam ki, mondjuk mind a ketten, hogy „Minden lélek dicséri az urát!” Ugye ezt mondogattuk, benézni nem mertünk a szekrénybe, de közben hazajött a fiatal menyecske, az asszony menye, az nem sokat gondolkozott, hogy szellem-e vagy lélek vagy mi, kinyitotta a szekrényajtót, hát a macska volt a szekrényben, nagy fene macskájuk volt, bezárhatták valahogy. Ennek utána magunk is nevettünk nagyon, hogy mennyire megijesztett bennünket. szerencsét7 macska rohan át előttünk. Ránézek a pilótára. — Nem félsz? Legyint. — Nem veszélyes. Már éppen megdicsérném a felvilágosultságáért, de folytatja: — Nem veszélyes, mert ez balról jobbra ment. Csak az a fekete macska hoz szerencsétlenséget, amelyik jobbról balra szalad át az autó előtt. Szolnok egyik széles utcáján egy idős asszony az utolsó pillanatban akar átsurranni a sebesen közeledő gépkocsi előtt. A manőver nem sikerül, a néni megcsúszik, lehuppan az aszfaltra, csikorog a fék, a kocsi megáll tőle öt centire. A vezető halottsápadtan kiszáll, remegő kézzel fölsegíti. — Egyet áruljon el néni! — mondja elcsukló hangon. — Mi az istennek lépett le a kocsi elé. Semmi sem jött mögöttem, öt másodperc múlva szép 'kényelmesen átballaghatott volna. — Nem úgy van az fiam! — feleli az öregasszony méltatlankodva, — elvitted volna a szerencsémet, ha átengedlek magam előtt! Edit, a boszorkány A nyolcadik A osztály tanulói túlkiabálják egymást, úgy sorolják, mi mindent kell csinálni, s mit nem szabad, hogy megfogják a fürge, elfutásra mindig kész szerencsét, elhárítsák a bajt, vagy megtudják előre, milyen események bekövetkezése várható. — Naplemente után nem szabad kiönteni a szemetet! — Űjévkor lencsét kell főzni, hogy sok pénz legyen. — Űjévkor nem lehet csirkét enni, mert szétkaparja a szerencsét. — Én ezt úgy tudom, azért nem, mert elszáll a szerencse! — Ha szempilla van az arcunkon, levelet fogjunk kapni! — Meg kell nyálazni a gombunkat, és fogni, ha kéményseprőt látunk! — A múltkor itt járkált a kéményseprő Szentandráson. Megkérdezte: „Megfogtátok-e már a gombotokat? Mert addig nem megyek el, nehogy elvigyem a szerencséteket!” — Addig kell aztán fogni a gombot, amíg szemüveges embert nem látunk! — Ha a kézilabdacsapatban induláskor bal lábbal lé-, pünk ki, biztosan győzünk a versenyen. Ez eddig bevált, mert megyei bajnokságot nyertünk. — De azért néha edzeni is kellett! — Ha mentőt látunk elmenni, hármat vissza kell lépni, akkor nem viszi el a szerencsénket 1 — Én visszaléptem, és jól nekimentem egy betonoszlopnak! — Boszorkányokról, tudós emberekről hallottatok-e? Kicsit elcsitul a zaj, az arcokon tanácstalanság Végül egy nyurga lány áll föl az utolsó padban. Az egyik reggel Edittel jöttem az iskolába. Megmondta, hogy az első órán hárman felelünk’, és azt is, hogy . kik. Ügy is lett. — Nekem pedig — pattan föl egy másik lány —, megmondta az egyik óra előtt, hogy négyesre fogok felelni. És négyesre feleltem. Ez így igaz! — Edit boszorkány! — kél a suttogás a fiúk között. Nevet az egész osztály. Szívből velük nevet Edit is, láthatóan semmit sem tud Hergus Perzsiről. Bistey András
