Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. FEBRUÁR 25. I Arcképvázlat I Az elnök és a többiek — a faluért Ritkásan esik, épp hogy csak szállingózik a hó. Mintha diszkréten figyelmeztetne az időjárás: január, február, hol van még a nyár! A hirtelen jött enyheségben rövid életűek a parányi hópelyhek. Alig érnek ablakpárkányt, földet, máris nyomuk vész. Csak panes lesz belőlük és sár — gondolom én, de Horváth Ferenc más véleményen van. Mondja is: , „Most van az ideje. Hagy havazzon, víz lesz abból. Az pedig elkel nagyon itt, a la- dányi határban is. Hiányzik jónéhány milliméter a tavalyi meg az idei csapadékból az őszi vetésekre. Meg aztán nem ártana,, ha spejzolna egy kis nedvességet a talaj a tavasszal földbe kerülő magvak kelesztéséhez is. Meg kell mondjam, nem sok ilyen vízszegény időszakot értem meg. Pedig kevés híján három évtizede dolgozom különböző vezető beosztásokban, a mezőgazdaságban.” Az utóbbiakat, mármint a vezetői beosztásban ledolgozott éveket, 1956-tól számolja a jászladányi Egyetértés Termelőszövetkezet elnöke. Gépállomási agronómus volt akkor a tiszafüredi járásban. Később hasonló feladatot látott el az egyik karcagi té- eszben. Hogyan lett a Kunságban született, nevelkedett agrárszakemberből — ahogyan maga is vallja — ízig- vérig jász? Sora van annak: „ötvennyolcban kerültem el. Mifelénk, a kun vidéken akkor már előbbre tartott a mezőgazdaság átszervezése. Nem egyedül voltam, aki a Túrkeve után nem sokkal ugyancsak termelőszövetkezeti várossá lett Karcagról a megye más részébe került. Kire, hol volt szükség. Három évig már akkor, a jászsági közös gazdaságok megalakítása után itt rekedtem ezen a vidéken. Főagronó- mus, majd főállattenyésztő voltam Berényben. Utána úgy tűnt, Rákóczifalván telepszem meg, végleg. Tizenegy évig irányítottam az ottani téeszben egy ideig a növénytermesztési, azután az állattenyésztési ágazatot”. Azóta, hogy Rákóczifalvá- ról elkerült, ismét a Jászságba, eltelt újabb tizenegy esztendő. Eli nőkre volt szükség a jászladányi határt művelő Petőfi és Haladás Tsz-ből egyesült szövetkezetben, az Egyetértésben. Az első esztendőben, 1973-ban elnökhe- helyettesi teendőket látott el Horváth Ferenc. Ahogy most, több mint egy évtized elteltével visszaemlékszik az alsójászsági településen eltöltött első évre, ugyancsak szorongott az elnökké választása előtt. Volt is miért: Előtte, egy „bennszülött” elnökjelöltet már leszavaztak az itteni szövetkezeti gazdák. Eleget hallottam az egy évi elnökhelyetteskedésem alatt, hogy Ladányban csak olyan ember kell a téesz élére, legyen az idevalósi, vagy más vidékről ideszármazott, aki ért a községbeliék nyelvén, együtt tud élni az örömeikkel, a gondjaikkal. Ügy látszik az egy év alatt olyannak ismertek meg a falubeliek, akinek a neve hallatán bizalommal tarthatják fel a kezüket, ha szavazni kell az elnökválasztáskor.” Olyan embernek ismerték meg, és olyannak tartják ma is, hiszen a napokban, a zárszámadással együtt megtartott tisztújító közgyűlésen, négy évre ismét bizalmat kapott az Egyetértés tagságától. Büszke erre a bizalomra, amelyet, mint mondja, a tagsággal együtt megért kudarcok, a 'közösen- elért eredmények edzenek, immár egy évtizednél régebben. Hogy mire jutottak ez idő alatt együtt, a jászságszéli földek gazdái és a Nagykunságból jött elnök? Sorolja Horváth Ferenc: „Az egyesüléssel 8400 hektárra nőtt szövetkezetben egy évtizede, ha jól emlékszem húszmillió forint termelési értéket könyvelhettünk el a növénytermesztésből. Ma négyszerié több értékű mező- gazdasági és élelmiszeripari tennék kerül le a nagyüzemi tábláinkról. Kétszázmillióról 530 millióra nőtt a szövetkezet közös vagyona. Sorra valósítottunk meg olyan jelentős beruházásokat, mint a két szárítóüzemünk, az évente 10 ezer hízót kibocsátó sertéstelep, és a legújabb létesítményünk, az évi egymillió 200 ezer broyler felnevelésére alkalmas baromfitelepünk.” Amíg beszélgetünk, az elnök; egyszer sem fogalmaz egyes szám első személyben. A neki magának is sikerélményt jelentő eredményeket sorolva következetesen meg- megismétli: együtt a tagsággal. Falugyűléseken, tanácstagi beszámolókon pedig, amikor a község gyarapodásáról, gazdagodásáról esik ■SZ& gyakran elhangzik: együtt a téesszel. A községbeliek érzékelik leginkább, hogy Jászladánynak két jó gazdája van. Egy közigazgatási és egy termelési. Azaz a tanács és a téesz, de a kettő szinte olyan, mintha egy lenne. A téeszelnök vallja is: „Elválaszthatatlan a szövetkezet fejlődése a község arculatának alakulásától. A munkaképes lakosság jelentős részének a földjeink művelése, a jószágaink gondozása ad munkát, biztosít keresetet. Bárcsak tudnánk több ladányit helyben foglalkoztatni! Mindig erre gondolok, amikor a reggeli határszemlére indulva látom, mennyien igyekeznek az ingázókért, a hevesi meg a fővárosi üzemekből érkező autóbuszokhoz. Talán az idén sikerül létrehoznunk egy újabb melléküzemágat. Félszáz helybelinek jut majd munka. Most- már, ha konkurrálni nem is tudunk a vidékre eljárók keresetével, évről évre többet vihetnek haza a borítékban a mi dolgozóink is. Tíz év alatt 35 ezerről 56 ezer forintra nőtt nálunk az egy tagra jutó, közösben elért jövedelem.” . Szövetkezetüket gyarapítva, maguk boldogulását köny- nyebbé téve sokat munkálkodnak az Egyetértés Tsz tagjai a községükért is. Éveken át csak a gazdaság változó létszámú, hetven-nyolc- van tagú építőipari szakgárdája jelentette az egyedüli helybeli kivitelezési kapacitást Jászladányban. Többek között a vízmű gépháza, — a létesítmény megvalósításához hárommillióval járult hozzá a szövetkezet — és a felújított művelődési ház dicséri a téeszbeliek jó munkáját és hamarosan az új OTP- székház is, amelynek emeleti részén lakásokat alakítanak ki az Egyetértés építőmunkásai. De hadd folytassa a sort a téeszelnök: „Lakossági szolgáltatásra még nem futja az építőbrigádjaink kapacitása. Közvetve azért a szövetkezet segítségével emelkednek a családi házak falai is a településen. Járműveink sok fuvarlevelén szerepel az új otthont teremtők neve. Tagjainknak ötvenszázalékos kedvezménnyel szállítjuk házhoz az építőanyagokat. Ha nem szűkölködik anyagiakban a téesz, jut a községnek is a gazdálkodásunk hasznából. Évente százezer forinttal segítjük a településfejlesztést. Millió forintokat tesz ki a szocialista brigádjaink járdaépítéseknél, parkfelújításoknál, gyermekintézmények patronálásánál végzett társa- dami munkájának értéke is”. Horváth Ferencet a közelmúltban nagy megtiszteltetés érte: — ő mondja így — a Szocialista faluért emlékéremmel tüntette ki a Magyar Agrártudományi Egyesület. Ott őrzi az emlékérmet a vitrinben^ a TOT és a MÉM kitüntetéseivel, a Munka érdemrend ezüst és arany fokozatával együtt. Mert miközben az Egyetértés Tsz az utóbbi tíz évben hatszor elnyerte a Kiváló címet, nem nélkülözte az elnök sem az erkölcsi megbecsülést. Erről is szerényen beszél: „Névre szólóak ezek az elismerések, de higgye el, kollektív munka elismerése mind. A szövetkezeti tagok szorgalma nélkül, a községi vezetőkkel való jó együttműködés híjával én is szegényebb lennék azokkal a sikerélményekkel, amelyeket magunkénak tudhatunk mi, jászladányiak. Engem tizenegy évvel ezelőtt befogadott, és sok. éven át megtartott ez a község. Tudja, azért is vagyok különösen büszke a MAE-kitüntetésre, mert az nekem bizonyosságot jelent: látszik „kívülről” is, hogy igyekszem a magam módján viszonozni az alsójászsági település bizalmát”. Temesközy Ferenc Új híd Jászberényben Átadták a forgalomnak a jászberényi Hűtőgépgyárhoz vezető bekötő- útón épült új hidat. Kivitelezője a KÉV Metró volt. Az idő átfolyik rajtunk. Aztán bele ég az emlékezetünkbe egy dátum, s ha rágondolunk, az év, hónap, nap, perc, másodperc villogva jelenik meg memóriánk digitálisóra-számlapján. Egyszemélyes történelmünket formáló pillanatokat kerestem. Gyötörnek a „ha”-val kezdődő mondatok A Karcagi Kórház baleseti sebészetén a kisújszállási Farkás Mihálynak elmondtam beszélgetésünk célját. Ö azonnal értette, miről van szó, és máris közbevágott. — Ha egyetlen pillanat érdekli, nem talált volna jobb riportalanyt mint én. Hiszen azóta ezerszer visszapörgettem az ezredmásodperceket, és már gyötörnek a ha-val kezdődő mondatok... A kisújszállási Vízgazdálkodási Vállalatnál dolgoztam. A vízkivételi műveknél lerobbant motorokat javítottam. 1976. április 7-e éppen hétfőre esett. Reggel 7 órakor bementem a munkahelyemre, bepakoltam a szerszámokat az aktatáskába, a táskát bőrszíjjal a nyakamba akasztottam. Ügy 8 óra lehetett, amikor felültem a 125-ös MZ-re. Már indulni akartam, amikor jött az egyik barátom, Szepeshelyi Csaba, és azt mondta: „Gyere már velem Szolnokra, írassuk át a Moszkvicsomat”. Én olyan ember vagyok, hogy ha megígérek valamit, azt meg is tartom. Mondtam, hozzákezdtem egy DT földgyalu reparálásához, ne várjon hiába a kezelője. Egyébként is csak néhány csavart kell meghúznom, egyszóval mennem kell.' Az egyik munkatársam utánam szólt, vigyem el őt is. „Jó gyere megvárlak”. Elment bukósisakért, aztán intett, hogy menjek, mégsem jön. A dévaványai úton nem túl nagy sebességgel haladtam, mert frissen fúrattam a motoromat, gondoltam, hadd járódjon. Úgy fél 9 lehetett, amikor a márialakai üzemegységnél jött velem szembe egy pótkocsis MTZ. Itt elszakadt a film... Napok múlva, a kórházi ágyon tértem magamhoz. Ügy mondják, életveszélyes, sokkos állapotban hoztak be a karcagi Kórházba. Nyílt, darabos lábszártörést szenvedtem, aztán olyan fejsérülést, amitől a jobb fülemre megsüke- tültem, a jobb szememre megvakultam. Most azért vagyok benn, mert még eny- nyi idő után is csontszilánkokat szednek ki a lábamból. Hát az én életem akkor 180 fokban elfordult. Építkeztem, félbe maradt a házam. A munkahelyemen azt ígérték, segítenek, aztán mikor jól jött volna, ha lendítenek rajtam, közölték hogy túl sokat vállaltak amikor íogadkoztak — ne számítsak rájuk. Ez a csalódás talán jobban megviselt, mint a baleset. A traktoros akivel karamboloztam. idősebb dévaványai ember volt, 15 éve járt már ugyanazon az úton. Sírva kért, bocsássák meg neki. Később ő is bekerült a kórház pszichiátriai osztályára az idegeivel. Azt mondta, ő is építkezett, és nem kapott a tetőhöz anyagot, ezen gondolkodott el. Persze, hogy megbocsátottam. Leszázalékoltak, s mert 15 évig rúgtam a labdát, most a kenderesi ifjúsági futballcsapat mellett vagyok amolyan kisegítő. Mert kell nekem a társaság. Ha magam vagyok, újra és újra végigveszem, mi lett volna, ha.. . Ha Szolnokra megyek a barátommal. Ha a motoromat nem járatom, és legalább öt kilométeres sebességgel gyorsabban megyek óránként. Ha a munkatársam. aki mondta, hogy velem tart, valóban velem jön. Vagy, ha nem szól, hogy várjak rá. Máris elkerültem volna a találkozást a Zetorral. De hát ennek semmi értelme. Élni kell, kész. És az kell, hogy emberek legyenek körülöttünk. A kunhegyesi vendéglő szakácsnője arra kért, ne hozzuk nyilvánosságra nevét. Inkognitóját tiszteletben tartom, egyébként készségesen beszélt arról, mit érzett, amikor megtudta, hogy ötösük lett a lottón. — Ez a januári péntek 13 nagyon szomorú volt a szá- rhomra. Nagyapa, akit melegen szerettem, ezen a napon halt meg 75 éves korában, Tiszagyendán. Szombaton délelőtt munkába készülődtem, lakodalom volt a vendéglőben. A kikeményített kötényemet vasaltam éppen, amikor átjött a szomszédasz- szony részvétét nyilvánította a gyász miatt, aztán elmenőben még megjegyezte: „Megnéztétek a lottószámokat? Három ötös is van.. Erre korábban nem volt időm, de ahogy mondta, elővettem a szelvényeket, és láttam, hogy mind az öt szám stimmel. Hirtelen olyan idegesség fogott el, hogy attól féltem, rosszul leszek. A szüleim kertszomszédok, átszaladtam hozzájuk a hírrel, ök azt mondták, várjuk meg az újságot, benne van-e a sorszámunk? Először a postára akartunk menni hírlapért, de nem szerettük volna világgá kürtölni a szerencsénket, hát vártuk a" postást. Ügy két óra telt el, míg megjött a kézbesítő, de ezalatt a szüleim is egyre zakla- tottabbakká váltak. Aztán megbizonyosodtunk, hogy mi vagyunk azok a szerencsések, de ezzel még nem volt vége. Megjött a férjem, akivel a harmadik házassági érfordulónkra készülődtünk, de vita soha nem volt közöttünk. Amikor azt mondtam neki, hogy ötösünk van, olyan ingerülten csattant fél — „Ugyan ne állíts ilyen hülyeséggel a falhoz!” —, hogy magam is meglepődtem. Aztán elhitte, de ettől nem fordultak jobbra a dolgok. Jött a millió kétség: beleéljük magunkat a szerencsénkbe, aztán odaállítunk a szelvénnyel, és közlik, hogy tévedés volt... Az uram nem találta a helyét. Éjjel nem aludt jól, másnap törődötten ébredt. Aztán úgy három héttel ezelőtt felvettük a 966 ezer forintot, és elmondhatom, hogy alig van belőle. Vettünk egy kocsit 400 ezerért, vásárolgattunk ezt-azt, és -már túl is tettük magunkat a gondon. Azt kérdi, nem keserített-e el, hogy azon a héten háromfelé kellett osztani az ötösért járó nyereményt? Nem. Ha ezen töprengenék, talán bele is zavarodnék. Jól jött a pénz, és ha most visszagondolok azokra a zűrzavaros napokra, nem az öröm az ami megmaradt bennem, hanem a sok idegeskedés. Azt mondhatná bárki, ennyi pénzért ő szívesen vállalta volna az izgalmakat. Igaza van. De maga az igazságot kérdezte, és én megpróbáltam őszintén válaszolni. A túrkevei szövetkezetben még ma is komor hallgatásba burkolóznak a munkatársak-, ha azt a napot említi valaki. A dátum 1982. április 5. Irénke, az egyik legnépszerűbb dolgozó feljött a festőből. Ünnep utáni első munkanap volt ilyenkor ri- adtabban reagálnak a kipihent reflexek, hevesebben támadnak az átható szagok, jól esett hát az irodában a nyitott ablak mellett élvezni e tavaszi napfény cirógatását.» Az ablak előtt fű zöldült, az asztalon egy virágcsokor pompázott. Irénke hirtelen felkiáltott: — Jaj, megcsípett egy méhecske! Ezek voltak az utolsó szavai. A munkatársak kétség- beesetten próbáltak segíteni. Volt, aki kocsiba pattant, és orvos után szalad. Volt, aki telefonon próbálta elérni a mentőket. Néhányan gyalog futottak a város felé. Negyedóra is eltelt amíg megjött az orvos, a mentő, Későn. .. Amikor elmondtam, hogy írni akarok az esetről, a munkatársak arra kértek, ne tépjük fel a sebeket, hiszen számtalanszor végigvették már magukban; mi lett volna a legcélszerűbb teendő? És ma sincsenek arról meggyőződve, hogy ott, akkor a legjobb megoldást választották. Bűntudatot éreznek, mert a még gyorsabb segítség talán az életét jelentette volna. Aztán a hallottak során egyre szilárdult bennem az elhatározás: a túrkevei kollektíváról szólni kell. Egyrészt azért, mert azóta több orvosszakértő egybehangzó véleménye mentette fel őket a lelkiismeretfurdalás alól. Másrészt viszont, megható az az emberség, amellyel a halott emlékének áldoznak a munkatársak. Egy-egy brigád a kommunista szombat bevételét az asszony árvájának megsegítésére ajánlja föl, de rendszeresen kijárnak a temetőbe, és gondosan ápolják a sírt. Az emberiesség fényei a legsötétebb gyászon is átvilágítanak. Horváth Ferencet, egykori válogatott labdarúgó kapust Szolnokon, a Keskeny János úti lakásában kerestem meg. hogy pályafutásának egyik legfeledhetetlenebb pillanatáról beszélgessünk. Az osztrákok elleni mérkőzés mindig nagy eseménye volt a magyar sportéletnek, ám a Fradi-pályán, 1947. május 4-én megvívott öSz- szecsapás más miatt is bevonult a sporttörténelembe. — A 45 ezer fős stadionban úgy 50 ezer ember szorongott. Nagyon jó osztrák csapat volt az ellenfelünk, ráadásul két évvel a felszabadulás után lázban égett az ország. Jól indult a találkozó, hamarosan 2í0-ra vezettünk. Aztán az első félidő végén fergeteges hajrába kezdtek az osztrákok, szünetig ki is egyenlítettek. A második félidő 8. perce táján a szenzációsan játszó Stojaspal szöglethez állította le a labdát. Miután semmit nem enyhült az osztrákok nyomása, sisteregve szikrázott a feszültségtől a nézőtér. A hátvédeket rendezgettem magam előtt, amikor hosszan tartó, hatalmas reccsenés, majd több szóla- mú kétségbeesett segélykiáltás törte meg a dermedt csendet. Hátrafordultam, és szinte hihetetlen látványban volt részem. A lelátó leszakadt. és az előtte álló emberáradat elkezdett hömpölyögni felém. Katonaviselt ember voltam, nem vesztettem el a fejemet, hanem a pálya közepe felé hátráltam. Aztán a jugoszláv játékvezető kapcsolt leghamarabb; néhány perces várakozás után sípjába fújt, és folyt tovább a játék. Ezzel sikerült elkerülni a pánikot. Az osztrákok, akik az esettel szemben játszottak, olyan sokkot kaptak, hogy alig 10 perc alatt háromszor került hálójukba a labda. Az 5:2-es győzelmünk ezen az emlékezetes mérkőzésen született. A meccs végén Hegyi Gyula az MTST elnöke és Ortu- tay Syula, vallás és közok- tatásügvi miniszter az öltözőben arról beszélt, hogy nem lehet tovább halogatni egy nemzeti stadion felépítését. Azt már a banketten, a Sellért Szállóban tudtuk meg, hogy a tribün leszakadásának halálos áldozata nem volt, és súlyosabban is csak néhányan sérültek meg. Palágyi Béla
