Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-17 / 40. szám
4 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1984. FEBRUÁR 17. VITA ÉS MEDITÁCIÓ Igény és feltételrendszer Néhány gondolat a tudós tanár, tanáregyéniség polémiához Március 1-én nyílik meg az olvasók előtt a felújított jászla- dányi könyvtár. A beépített padlástéren olvasótermet és zeneszobát rendeznek be Óvodától a nyugdíjasklubig Általános művelődési központ Pusztamonostoron Ürmössy Ildikó — „Miért vannak keveser ? — az eltűnt tanáregyéniségek nyomában” a Szolnok megyei Néplap január 7-i számában megjelent cikkében — oktatásügyünk valós és fontos problémáját állítja reflektorfénybe, amikor a pedagógus személyisége kérdését veti fel, kevesellve a szakmai és tudományos értelemben vett egyéniségek számát, vizsgálva azokat az okokat is, melyek nehezítik az ilyenné válás lehetőségét. Logikusan felépített és szenvedélyesen elkötelezett mondanivalója lényegével alapvetően egyetértek, függetlenül attól, hogy kellőképpen megkülönbözteti-e a „tudós tanárt” és a „tanáregyéniséget” — bár kétségtelen, hogy nem tehető egyenlőségjel a kettő közé még akkor sem, ha gyakran együtt járnak —, hogy „egybeszabott” egy kissé cikkében — emiatt zavaró is — a jól felkészült, szaktudományos értelemben önmagát fejlesztő, kreatív pedagógus, a klasszikus értelemben vett tudós, kutató, publikáló, tudományszakát igényesen fejlesztő, vagy fejleszteni akaró tanáregyéniséggel (mert ez utóbbi valóban nem lehet reális és a tanárok többségét érintő igény). Alapvetően egyetértek az eddigi hozzászólások lényegével is. Jelzi ezt részben az előzőekben megfogalmazott néhány kitétel, de azok a problémafelvetések is igazak, amelyek a pedagógus édesanyák élfoglaltságára, a társadalmi presztízs és értékítélet fonákságaira, vagy akár arra utalnak, hegy nem eny- nyire „sötét a kép”, hogy van azért, és több kiváló tanáregyéniség, tudományszakában búvárkodó, alkotó, kreatív, „tudós” pedagógus, mint amennyit a cikk hangvétele sugall. Ügy vélem tehát, hogy a vitatott észrevételekkel együtt is, jogos e hiányérzet; ha vannak is ilyen pedagógusok — nem elegen; a feltételek — akár az oktatásügyi gyakorlat és kívánalom, akár a pénzügyi feltételrendszer szempontjából — ma még nem kedveznek e folyamatnak; és szemléleti tényezők is akadályozzák a pozitív irányú elmozdulást. Mindezek tények, amiket, ha úgy tetszik, még csak fel sem kell fedezni, mert megtette ezt az MSZMP Központi Bizottsága 1982. április 7-i állásfoglalásában és irányelveiben, amikor az alábbiakban fogalmaz: „Az oktatási rendszer fejlesztése, a távlati célok megvalósítása jelentős mértékben függ a pedagógusok munkájától. Ezért megkülönböztetett figyelmet kell fordítani kiválasztásukra, képzésükre és továbbképzésükre, alkotóképességük kibontakoztatására, munkafeltételeik javítására, társadalmi megbecsülésükre. Emelni kell a pedagógusképzés színvonalát és hatékonyságát... A továbbképzés átfogó rendszerének mielőbbi kialakításával intézményesen biztosítani kell, hogy a gyakorló pedagógusok lépést tudjanak tartani a pedagógia, a pszichológia és a szaktudományok fejlődésével, és meg tudjanak felelni a folyamatos korszerűsítés követelményeinek, az oktatási rendszerben jelentkező speciális feladatoknak. Biztosítani kell személyes érdekeltségüket a továbbképzésben. A pedagógusok hiva- tásszeretetének, alkotókészségének kibontakoztatásához a mainál kedvezőbb feltételeket kell teremteni. Növelni kell a pedagógusok szabadságát a módszerek és — az oktatási és nevelési célok keretei között — az oktatás tartalmának megválasztásában. Lehetővé kell tenni, hogy bekapcsolódjanak a központilag szervezett és irányított nevelési-tantárgyi kísérletekbe, illetve a tudományos munkába. El kell hárítani az alkotó- készségük kibontakozását akadályozó tényezőket.” (KK. 1982. 45—46. old.) Minden érdeklődő olvasó szíves elnézését kérem a hosszú idézet miatt, de a témánk egyértelműen alapos és pontos megfogalmazását adja! Ettől pontosabb képet rajzolni a probléma lényegéről, az igényről, és megoldásának elengedhetetlen szükségességéről — úgy vélem — nehéz volna! Az irányelvek, minden szinten történő, érdemi megvitatása, a szükséges következtetések levonása és okos, felelős cselekvési program kialakítása és tervszerű végrehajtása a feladat. Mindez több területen megindult! Meggyőződésem, hogy jelen meditáció is része ennek. De csak ez, kevés! Cselekvő tettek is szükségesek a továbblépéshez, mégpedig több szinten. E folyamatban az első lépéseket az irányító szerveknek kell megtenni, az oktatásügyi kormányzattól a megyei és városi vagy községi szakigazgatási szerveken keresztül az iskolák vezetéséig. Megfelelő érdekeltségi rendszer, társadalmi és szakmai presztízs, konstruktív belső alkotói légkör és munkastílus megléte, vagy legalább megteremtő igénye és szándéka nélkül, mindez csak szép szavakat jelenthet. De az iskolák, maguk a pedagógusok sem lehetnek csupán passzív, vagy jobb esetben szimpatizáns szemlélői e folyamatnak. Kiváló tanár- egyéniséggé, tudományágát magas szinten művelő, alko- tóan fejlesztő pedagógussá, a múltban, esetenként lényegesen kedvezőbb egzisztenciális feltételek megléte esetén sem vált csak „úgy”, természetesen, különösebb erőfeszítés nélkül valaki. Azzal együtt is, hogy az „ilyenné” váláshoz ma is, és a múltban is „több” kell, kellett, mint csupán szorgalom és törekvés, hogy 'sajátos rátermettség, megfelelő adottság is kell (miért is tagadnánk), a legkiválóbb, a fiatalokban mély és tartós nyomot hagyó, a tehetségeket jó érzékkel kiválasztani és pályára indítani képes, a visszaemlékezést jelentősen inspiráló tanáregyéniség „megszületéséhez”, ez egy komoly belső igény, aktív cselekvő elkötelezettség, egy jó értelemben vett megszállottság nélkül semmilyen formában — akár a jelenlegitől bővebb ellátmány és egyéb kedvező feltételek mellett — sem képzelhető el. De önmagában még ez is kevés! Mindez csak képlékeny közegben, inspirativ baráti kollektíva, bátorító vezetés, igényes „versenytársak” közreműködésével képzelhető el. A tudományos és művészeti műhelyeknek is meghatározó szerepe van e folyamatban. Tiszteletben tartva a tudományos munka rangját és komoly igényeket is támasztó kritériumrendszerét — ma, úgy tűnik, még túlságosan „zártak” és „nehezen megközelíthetők” e műhelyek az egyszerűbb „halandók” (értsd: „vidékiek”) számára. Egy e szférák területéről is jobban megnyilvánuló nyitottság és segítő biztatás sokat lendíthetne e törekvéseken. Az iskolák értékítéletét és elismertségét is fokozottabb mértékben lehetne e szempontoktól függővé tenni. A saját intézményi kiadványok (évkönyv, acta stb.) is serkentő erővel bírna a tanáregyéniségek számának szaporításában, ami túl a társadalmi elismertségen, minden bizonnyal segítene maradandóbb emlékképet is hagyni az „én iskolám”, az „én tanárom”-ról a felnövekvő ifjú generációk eszében és szívében. És ha lehet valami, amiért a legnagyobb áldozat- vállalás sem sok — ez az. Dr. Ferenczy József főiskolai tanár A sárga kesztyű A Radnóti Színpad előadása Karcagon Humorban bővelkedő műsort adott szerdán a karcagi Déryné Művelődési Központban a Szovjet Irodalom élő melléklete keretében a Radnóti Miklós Színpad művészgárdája, bemutatva A sárga kesztyű című szatirikus zenés irodalmi műsort. A produkció a kortárs szovjet irodalomból adott ízelítőt. Hallhatta a közönség Vlagyimir Majakovszkij néhány szatirikus versét, majd Ilf — Petrov írásán derülhetett Rab Edit előadásában. Vlagyimir Viszodkij, a nemrég elhunyt szovjet színművész, zeneszerző és dalénekes két dalát Somhegyi György énekelte. Kim Rizsoc Valamit tenni kell című jelenetét Thirring Viola és Verdes Tamás adta elő. Ginjári Unalom című jelenete hétköznapi témát idézett: a lakótelepi bezártságot, az emberek elidegenedését érzékeltette. ínyen Oszacsuk A lecke című produkcióját Kohut Magda érdemes művész és Keres Emil Kossuth-díjas érdemes művész adta elő nagy sikerrel. Végül Arkagyin Raj'kin Egységes vélemény, avagy a sárga kesztyű című zárójelenetében az egész művészgárda közreműködött. A téma: a szervilizmus és szolgalelkű- ség. Az előadást Bíró András vezette. Az elhangzó dalokat Tóth János István gitáron kísérte. A Szovjet Irodalom élő mellékletének művészei ezzel az előadással túljutottak az 530. fellépésen. bm. • — Storno-gyüjtemeny Nyár elején nyílik Megkezdték a nagy értékű Storno-gyűjtemény feldolgozását a soproni Liszt Ferenc Múzeum szakemberei. A ma- gángyűjtés-történeti szempontból is kiemelkedő együttes nemrégiben vásárlás útján a város birtokába került. A művészettörténészek most készítik a leltárt, pontos műleírást, címjegyzéket adnak a gyűjtemény darabjairól, s listába veszik a védett értékeket. A gyűjteményt a feldolgozás befejezése után az idei idegenforgalmi szezon kezdetétől látogathatják majd az érdeklődők. Az otthona, a Storno-ház folyamatban lévő felújítása miatt és annak idejére, a Reipál-ház lesz. Az általános művelődési központ fogalma szakmai körökben már nem ismeretlen, de a Jászság lakói eddig nem sokat tudhattak róla, mivel az első ilyen komplex művelődési intézmény február 1-én kezdte meg munkáját Pusztamonostoron. Az országos program kísérletei a ’70-es évek közepén kezdődtek, az intézmények száma azóta már meghaladta a nyolcszázat, Szolnok megyében azonban mindössze nyolc működik. Pusztamonostort egyrészt a lehetőség, másrészt a szükség vitte a kísérletbe, hogy példát adjon több jászsági településnek. A falu nagysága lehetővé, az általános művelődési lehetőségek pedig szükségessé tették a vállalkozást. Puszta- monostoron a kulturális élet gazdáinak munkáját nehezíti a falu kettős orientáltsága. A csaknem kétezer lakosú falu gazdaságilag Jászberényhez kötődik, ott van a téesz-központ is, de a közös tanács, és újólag az Orion pedig Jászfényszaruhoz kapcsolja. A foglalkoztatottak 80 •százaléka szinte csak aludni jár haza a faluba. A szabad időben pedig várja őket a fólia, a jószág, és ezekkel nehéz konkurálnia a könyvtárnak és a művelődési háznak. Ha sikerül is, csak; óriási munka árán és nem folyamatosan. Juhász Gyula iskolaigazgató immár az öt intézményből szervezett általános művelődési központ igazgatója is, nem beszél gyökeres változásról. — A falu még csak most ismerkedik az új művelődési formával. Nem csináltunk nagy kampányt, közvéleménykutatást, észrevétlenül szeretnénk magunknak megnyerni az embereket. Az óvodáskortól a nyugdíjaskorig egy kézbe összpontosul a művelődés szervezése. Az átfedések, a fölösleges párhuzamok kiküszöbölhetők, nem külön-külön birkóznak az intézményvezetők a közömbösséggel a kulturális igény kielégítéséért. És nemcsak az erők foghatók össze, a tárgyi feltételeket is meg lehet sokszorozni. A könyvtárban például könyvismereti órákat tartunk, a felnőttek képzéséhez vagy programjaihoz iskolai szereket használhatunk A művelődési központ bázis- intézménye az általános iskola lesz, de fontos szerepet kap az óvoda, a napközi otthon, a könyvtár és a művelődési ház is. Elkészült az általános művelődési központ első integrált munkaterve, mely kimondja: „olyan pedagógusokra van szükség, akik képesek a művelődés ... területeit egységben látni, ennek alapján hosszú távra szóló cselekvési programot kialakítani, és azt évről évre következetesen megvalósítani.” A félig jász, félig palóc eredetű faluban a tömegesen ingázó felnőtt lakosság, a mintegy 350 óvodás, iskolás gyerek és a körülbelül száz nyugdíjas művelése, oktatása, nevelése, szórakoztatása nem új dolog. Az viszont minőségi különbséget jelent a korábbihoz képest, hogy ez most egyeztetve történik. — Ip — A Pártélet februári számáról A Pártélet közelmúltban megjelent februári számát dr. Látos István Változások a párt szervezeti felépítésében című írása vezeti be. A folyóirat első részében találunk még írást a termelőszövetkezetben dolgozó nők helyzetéről, a munkahelyi demokrácia szélesítésének lehetőségeiről és feladatairól. Lányi György pedig Országos eszmecsere a gazdaságról címmel közölt cikket. Az ideológiai-propaganda rovatban Schmidt Péter a magyar politikai rendszer fejlesztésének irányairól írt, dr. Berényi Pál az ellenséges propaganda néhány új vonását vázolja. Réti R. László pedig a népi Magyarország első évtizedének történetét eleveníti fel. Az Eszmecsere rovatban érdekes írást találunk. Címe: A fiatal művészek és a párt. Itt több oldalon keresztül egy kerekasztal-beszélgetés elevenedik meg. A Testvérpártokról rovatban Fekete Sándor a bulgáriai gazdaságpolitikáról és gazdaságirányításról közölt cikke mellett a Portugál Kommunista Párt X. kongresszusáról találunk írást Major László tollából. A pártszervezetek életét áttekintő fejezetben Hegedűs Ferencire dr. propagandistamunkájának tapasztalatait összegzi. Az Olvasóink írták rovatban most négy írás jelent meg. Az első a nők közéletben betöltött szerepével foglalkozik, a második a nagyatádi munkásság helyzetét összegzi. V. Vincze Péter írásának címe: Ösztönzően, igazságosan. Rónai Árpád pedig a társadalmi aktivitásról fejti ki véleményét. A Pártélet februári számát Tisza József életútjának felvázolása zárja. A kisvárdai Városi Tanács által kiírt pályázatra Győrfi Sándor karcagi szobrászművész tervét fogadták el. A fiatal művész bronz domborműve a hivatal tanács- és házasságkötő termét fogja díszíteni Mesejátéksorozat a televízióban Kortárs és klasszikus írók szép történeteit feldolgozó mesejáték-sorozat vetítését tervezi a Magyar Televízió. Takács Vera szerkesztő-dramaturg és Vadkerty Tibor rendező irányításával már elkészültek az első epizódok, amelyek közül a sorozatot Vercors A láperdő szelleme című alkotásának dramatizált változata nyitja meg. A lírai történet egy szeme világát vesztett fiú és egy néma lány fájdalmasan szép szerelmérő] és önfeláldozásáról szól. A főbb szerepeket Rudolf Péter, Pap Vera, Szilágyi Tibor, Pécsi Ildikó és Kassai Ilona formálja meg. Az utolsó simítások is befejeződtek Kormos István nagy sikerű kötetének, A Pincérfrakk utcai cicák című mulatságos meseregényének zenés rajzfilmváltozatán is. A filmhez Oroszlán Gábor szerzett zenét, a rajzokat Lehoczky István készítette.
