Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-02 / 27. szám
1984. FEBRUÁR 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Érettségi repiilőgépszerelői szakmával A tiszthelyettesek képzésének jelene és jövője mi ítéletünk (Tudósítónktól) A Killián György Repülő Műszaki Főiskola mellett 1961-től működik az a tiszthelyettes-képző intézet, amely 1964-ig egyéves, majd a hadseregfejlesztést követően, az új típusú repülőgépek rendszerbe állításával kétéves képzésre állt át. Ez az iskola a repülőcsapatok számára „adja” a műszaki szakembereket, különböző szakokon. A végzett hallgatók őrmesteri, törzsőrmesteri rendfokozattal kezdik meg hivatásos katonai szolgálatukat. Beosztásukban — repülő műszaki tiszthelyettesként — feladatuk! a repülőgépek, helikopterek berendezéseinek javítása, a szakterületük szerinti műszeres ellenőrzés, karbantartás, javítás. A fejlett technika még fejlettebb oktatást igényei. A Honvédelmi Minisztérium és a Művelődésügyi Minisztérium közös rendelete kimondja, hogy a repülős szakemberképzést csak az érettségi bizonyítvány megszerzésével lehet folytatni. A polgári repülés már foglalkozik ilyen jellegű oktatással, Csepelen és Kaposvárott az érettségi után, tanfolyam- szerű felkészítésen kapnak a diákok repülőgépszerelői szakmunkás-bizonyítványt. Katonai vonalon pedig a tiszthelyettes szakközépiskola —, amely 1985 szeptemberében kezdődik — jelenti a következő állomást. Ez a szakközépiskola a Killián György Repülő Műszaki Főiskola területén, különálló kollégiumi épületben lesz. A növendékek a kollégium létesítményein kívül használhatják majd a főiskola könyvtárát, klubját, sportobjektumát. Ebben a szakközépiskolában repülőgépszerelői, repülőgépműszerészi — ezen belül a navigációs és elektroműszerész vagy a rádió és lokátórműszerész — szakmát sajátíthatják el a diákok. Felkészülésüket nagyban segítik majd a főiskola színvonalasan berendezett szak- tantermei, tanműhelyei. A repülőgépszerelői osztályok a repülőgép- (helikopter) sárkányhajtómű szakon, a repülőgép műszerész osztályok vagy a repülőgépfedélzeti elektromos-műszer-oxi- gén, fegyvertechnikai vagy rádiótechnikai szakon kapnak katonai szakmai képzést. Így az iskolán végzettek szakközépiskolai érettségi és a repülőgépszerelői vagy repülőgépműszerészi szakmunkás bizonyítvány birtokában, tiszthelyettesi rendfokozatban kezdhetik meg a hivatásos katonai szolgálatukat. Ez az újabb képzés nem jelenti azt, hogy a jelenleg itt tanuló hallgatóknak könnyebb dolguk van. Nem, hiszen most is ugyanúgy tanulnak, sportolnak, kultúrá- lódnak, mint ahogy korábban, csak a repülőtechnika fejlődése, a számonkérés formája mind-mind újabb ismereteket igényel. Az elméleti és a gyakorlati felkészülés mellett szívesen foglalkoznak a kulturális és az ifjúsági munka több területével. Munkájuk eredményeképpen a tiszthelyetteseket képző intézet ifjúsági klubja tavaly elnyerte a Közművelődésért és közösségért megtisztelő címet. A Szokatlanul nagy, mondhatni: országos visszhangot keltett a közeli hetekben két bírósági ítélet. Az egyik egy fővárosi nagy textilüzlet és vele üzleti kapcsolatban álló cégek, plusz magánkisiparosok bűnszövetségének ügyében mondta ki a végső szót. Sokéves elzárás és a pontosan már aligha megállapítható több milliós károkozásért vagyonelkobzás és kártérítés. A másik egy megyeszékhelyi Tü- zép-telep vezetőjének sinkó- fálása: ő hiánycikknek számító áruikat csak kenőpénzért szolgáltatott iki; itt a kártétel kimutatható összege kisebb volt, ennek megfelelően az ítélet is egyéves és néhány hónapos elzárás és vagyonelkobzás. Ennyit röviden magukról a bűnügyekről. És miért a széles körű visszhang? S miért érdemes írni róla? A következőkért: „Nyolc év? Mi az neki? Ha kijön a dutyiból, meglesznek az eldugott milliói, és amíg él, hideg vízbe nem kell tennie a kezét” — így fakadt ki az első ítélet megjelenésének reggelén a pesti villamoson egy éltes férfi. Mire útitársa így válaszolt: „Hát igen. Ezek mind ilyenek. Mindenki ott szerez, ahol tud.” Vajon így van-e? Most ne azon elmélkedjünk, hogy Vajon nyolc év börtön valóban semmiség-e, meg hogy csakugyan el lehet-e rejteni az ebül szerzett milliókat — szerintem: nem —, de hogy „mind ilyenek”, erről szólni kell. Mindnyájan tudjuk, hogy nem mind „ilyenek”. Nem a szokásos tiszteletkor kedvéért mondom, de színigaz: a kereskedelmi dolgozók óriási többsége tisztességgel teszi a dolgát, és ha nemzetközi híre van a magyarországi közellátásnak, abban részük van a kereskedőknek) is. Ez nem mond ellent annak, hogy a kereskedelem kultúrája, fantáziája, frissessége és sok más még nem érte el a kívánt fokot. De a hiányosságok nem a becsület hiányából adódnak. Hát a „mindenki ott szerez, ahol tud” megjegyzés? Hiba volna tagadni, sok igazság van benne. A hálapénznek nevezett korrumpálás, a helyzettel való visszaélés, sajnos, már-már társadalmi méretben elterjedt tünet, sőt rákfene. Azt mondják, a hiányokkal függ ösz- sze. De hát épp a két tárgyalt eset a bizonyíték rá: ez nem okvetlenül igaz. A fővárosi textilbolt a közkedvelt, viszonylag olcsó műszőrmét egyszerűen nem árusította a nagyközönségnek, pedig volt, hanem feláron átjátszotta a magánkisiparosoknak, -kereskedőknek. Építőanyag is volt annyi, amennyi, de a telepvezető ezt is dugáruként hozta forgalomba. A valóságos hiánycikkek listája így mesterségesen bővül; s ebben az értelemben igaz, hogy a két csirkefogó és akik a kezükre játszottak, ott szereztek, ahol tudtak. Egy szó, mint száz: a kereskedelem vezetőinek, ösz- szes dolgozóinak elsőrangú érdeke, hogy maguk állják útját a visszaéléseknek, hogy a szakma tekintélyét ne a törvényellenes cselekmények el-, hanem leleplezésével óvják meg. Csak ez vethet gátat az igaztalan, bántó általánosításoknak. Ugyanez vonatkozik a magán-kisáru- termelők érdekképviseleti szerveire. Ez idő szerint bátorítani kell a kezdeményezést, mert javíthatja a közellátást, a szolgáltatásokat. De cáfolhatatlanná kell tenni, hogy többet keresni a magánszektorban is csak a jobb munkával, nem pedig üzérkedésnek számító csalafintaságokkal lehet és szabad. Ezért és ennyiben lett kettős értelmük az itt hivatkozott bírósági ügyeknek, minthogy a bírói ítélet és a köz ítélete — a közmegítélés — egybevág. Azt pedig, hogy miért vet országos hullámot az ilyen és sok más hasonló ügy, mindnyájan megérthetjük. Először is azért, mert — és ezt örömmel nyugtázhatjuk — erősödik, szélesedik a szocialista szellemű köz- megítélés, nevezetesen, hogy ki-ki végzett munkája mennyiségének és minőségének arányában részesedjék a megtermelt javakból, miként alkotmányunk előírja. Másodszor meg azért, mert nehéz gazdasági helyzetünkben, amikor családok tízezreinek életszínvonala legalábbis nem emelkedik, és az árdrágulások mindenkit érintenek, minden fillér iránt érzékenyebb közeg alakul ki. v Igen. minden fillér gazdasági számításokból és ügyletekből politikai kérdéssé lép elő, és aki ezt nem érti meg, az semmit sem ért Ennélfogva nemcsak a vezető szerveknek, nemcsak a bűnüldözéssel hivatásszerűen foglalkozóknak kell ha- tározottabbaknak, éberebbeknek lenniük, hanem minden munkahelyen a dolgozók közösségének, a különféle mozgalmi szerveknek. Azon kiváltképpen érdemes elgondolkodni, hogy sok párhuzamos ellenőrző szerv és intézmény — a tanácsok kereskedelmi osztályai, a kereskedelmi felügyeletek, a népi ellenőrzés, a fogyasztók tanácsai és mások — minden ellenőrzés alkalmával a szabálytalanságok meghökkentően nagy arányát állapítják meg a súlycsonkítástól a többletszámlálásig, a magánszektorban pedig az adóalap-eltitkolásokig, büntetéseket szabnak ki, aztán minden kezdődik élőiről. Látnivaló, hogy változást csakis, ismétlem, az érintett helyek dolgozóinak tömegeitől várhatunk. Szó se róla, nem a kölcsönös gyanakvás magvait tartjuk kívánatosnak elhinteni, se nem a be- és feljelentősdi ragályát terjeszteni. De azt igen, hogy minden tisztességes dolgozó tekintse állampolgári és szakmai kötelességének a törvényesség szigorú érvényesítését. Senkit se érjen gyanú vagy bántódás, ha nem szolgál rá, de semmilyen becstelenség ne maradjon megtorlatlan. Nem az adminisztratív módszerek tömegességére van szükség, természetesen. De arra igen, hogy a határozott és céltudatos nevelőmunkát mintegy támasszák alá a mindenütt kötelező szabályok megtartására irányuló intézkedések. Ez a legkevesebb, és ez a legtöbb. Politikai kérdésről van hát szó, arni azt is jelenti: azok a milliók, akik naponta szorgos, némelykor megfeszített munkával keresik kenyerüket maguknak és családjuknak, legyenek biztosak benne, hogy az állam ügyel rájuk, abban az értelemben is, hogy megóvja őket a hará- csolóktól, a törvényszegőktől. Ez a jogbiztonságon alapúié jó iközérzet alapfeltétele. Sz. J. Kiss Lajos A mozgalmi élet irányitól: Vass József és Varga Péter tiszthelyettes hallgatók, valamint Tóth Loránd főhadnagy Aki kétszer (Szívoperáció naplórészletek alapján) Alföldi olajosok hozzájárulása Bányászati alapítvány A SZOT és az Ipari Minisztérium, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének javaslatára, a bányászat régi hagyományait tovább folytatva, a múlt év július 1-én bányászati alapítványt létesített. Az alapítvány a bányászati balesetekben életüket vesztett vagy sérült dolgozók családjának a megsegítésére, a gyógyházak és rehabilitációs intézmények fejlesztésére, valamint a bányabiztonság fokozásához kimagaslóan hozzájárulok anyaigi elismerésére szolgál. Az alapítványhoz az alföldi olajbányászok nagy családja is hozzájárul, a nemes célra átlagosan egynapi keresetüket ajánlották fel. A Kőolajkutató Vállalat eddig, kis híján félmillió forintot utalt át az egyszámlára.. A befizetések folyamatosak, a vállalat 3370 dolgozója együttesen közel 1 millió forinttal járult hozzá a segélyalaphoz. A másik szolnoki olajipari cég, a Nagyalföldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalat {faj- bányászai fizetésükből, önkéntesen eddig 550 ezer forintot fizettek be, néhány szocialista brigád pedig a kommunista műszak keresetéből ajánlott fel 35 ezer forintot. A vállaltat dolgozói — a továbbiakban befizetésre kerülő összegekkel — együttesen egymillió forintot meghaladó összeggel gazdagítják az alapítványt. 1982 november vége. Egyre többször veszem észre, hogy mire beérek a munkahelyemre, a tiszafüredi moziba, teljesen elfáradok. Ha tréfálkozni lenne kedvem, még meg is kérdezném: ej, ej Margó, ennyire, nehéz üzemvezetőnek lenni? Hát nem szoktad még meg? Pedig évek óta csinálod! Nem tudom mire vélni a dolgot, bizonyára a levertség a sok látás-futás idegeskedés okozta kimerültség következménye. Pihenni kellene, szabadságom is van még bőven, de hát ünnepek következnek, meg a téli szünet. Nem, most lehetetlen hiányozni. Majd csak kibírom vaj ahogy január elejéig, és akkor megyek el egy hétre kikapcsolódni. 1983 január 6. A kíváncsiság, meg ez az egyre sűrűbben ismétlődő furcsa érzés a szívem körül nem hagyott nyugodni, bent voltam a karcagi kórház belgyógyászati osztályán. Dr. Zsemberi József kardiológus a vizsgálat után annyit mondott: Margitka, ezzel a panasszal beutalom Szegedre, az Orvostudományi Egyetem Szívsebészeti Klinikájára. De vegye komolyan a javaslatom, mert minden hét számít! Nem tagadom, sírva jöttem haza; hiszen harminchat évesen nem így gondoltam az életem, összecsomagoltam a legszükségesebbeket, és felkészültem az útra. 1983 január 11. Mentőautó szállított Füredtől Szegedig. Szívkatéterezés: sejtettem, valami nagyon nincsen rendben odabenn a motor körül. A klinikán vért vettek, EKG-vizsgá- lat volt, megnézték) nem vagyok-e penicillinérzékeny, egyszóval előkészítettek 1983 január 13. A műtőasztalról nézve vakító lámpák csillannak felülről 'láttam egy tv-monitort is, meg azt, hogy négy, fehér ruhába öltözött ember áll körülöttem. Érzéstelenítés után éreztem a jobb combtőnél a vágást, és hogy spriccel a vér. De ez csak egy pillanatig tartott. Korábban már észrevettem: tasakba csomagolva, ott van egy vékony, drótszerű cső. Ezt vezették fel végig a testemben, a szívig. Figyelmeztettek, ha fáj, szóljak- Nem fájt: legalábbis nem éreztem. Többre nem emlékszem. A társaim szerint két és fél óra múlva hoztak visz- sza, miután a szív minden „zugát” megnézték. Feküdnöm kell, ami bevallom, nem esik nehezemre. Ügy táplálnak, etetnek, kézből. Vajon mi lesz az eredmény? Kíváncsi vagyok, és a szobában a többiek is azok. 1983 január 15. A kora reggeli vizitnél Kovács Gábor professzor eny- nyit szólt: asszonyom, a gépeink elkészítették az eredményt, bejövök délután magához, mindent megbeszélünk. Aludni szerettem volna, de nem bírtam, csak szen- deregtem. Egyszer arra lettem figyelmes, ott ül a professzor az ágyamnál és halkan közli: operálnom kell a szívét. A bajának más gyógymódja nincsen, szívbillentyű- csere szükséges. Még társalogtunk) egy kis ideig, és azt is elmondta, ha hazavisznek, az orvosi utasításokat szigorúan tartsam be, és a műtétről majd táviratilag értesítenek. Utána szakadt rólam a víz: és az ápolók, az orvosok, meg a többiek szinte egy emberként vigasztaltak. Otthon egyre nehezebb a mozgás. Február 14-én és március 3- án kétszer is kaptam behívót, de először egy lázas állapot, majd vírusos influenza miatt nem vállalták az operációt. 1983 április 4. Most már mennem kell mindenképpen, jött az értesítés. A saját érdekemben, az is rajta állt. Mi tagadás, megváltásnak tűnt a behívó, mert már menni is alig tudtam, és az éjszakákat is sokszor ébren virrasztottam. Előtte felerősítjük, ígérték. Szanatóriumba kerültem, ahol ettem, aludtam, pihentem. Május 25-én visszavittek Szegedre. Megtudtam, egy hét múlva lesz a nagy nap. Ez a hét csupa előkészületből, fertőtlenítésből ám. _ 1983 június 2. A műtét reggele. Hatkor egy nagy injekciót nyomtak belém, és ettől kezdve valahogyan nem törődtem semmivel. Intettem a többieknek, visszajövök. Hét óra után betoltak a műtőbe. Sokáig állít- gatták a műtőasztalt, és Kovács professzor szavaira is emlékszem: Margóka legyen nyugodt, itt vagyunk mindannyian. Azután... Nem tudom a napot, nem is érdekes: de láttam, észleltem: élete, gépek: működnek körülöttem. Ez az intenzív osztály sejtettem, és az első ember Györgyi nővér volt, akivel tekintetet váltottam az operáció után. Azt is tudom, valami olyasmit mondott: nem muszáj hangosan beszélni, mivel az még nehezére esik. Később jött a profesz- szor is, és kérte: szorítsa meg a kezem. Van-e valami kívánsága, érdeklődött. Igen, súgtam, úgy ennék egy kis aludttejet! Ezen nagyon elcsodálkoztak, még nevettek is; mert ilyesmire alig akadt példa. Hozzanak gyorsan ennek az asszonynak egy kis aludttejet! Nem tudom menynyit fogyaszthattam a jénai tálból, de nagyon jólesett. Teltek a hetek, a hónapok, és egy hosszú „cippzár” őrzi a vágás nyomát a bőrömön, de élek! Pihentem Ba- latonfüreden a szanatóriumban, Karcagon a kórházban, ismerkedtem a világgal a második születésem után. 1984 január 23. Rövidebb sétákra már vállalkozom: el a kapuig, meg vissza. A súlyom megfelelő, de még hamar fáradok. Itthon olvasok, kézimunkázom, ojlykor látogatóim is érkeznek. Korábban az egyik területi pártalapszervezet titkára voltam: szerettem az emberekkel foglalkozni, és ez is nagyon hiányzik. 2 ezer 80 forint a havi nyugdíjam, nem sok. De a tiszafüredi városi tanács szerencsére rengeteget segít. Felújítják a lakásom, naponta eljön a szociális beteggondozó: begyújt, bevásárol, ellát. Nem is tudom hány embernek, kórháznak kelllene köszönetét mondanom. A karcagiaknak, a szegedieknek egyaránt. Szeretnék már az év vége felé dolgozni, ha nem is teljes műszakban. Igaz, időközben kiderült, kisebb komplikációk adódtak, és lehet, további kezelés szükséges. Vállalom, mert én, Toldi Margit, tiszafüredi lakos élni, élni, élni szeretnék... A naplórészletből válogatott: D. Szabó Miklós
