Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
8 Irodalom» művészet 1984. JANUÁR 21. .1 Vathy Zsuzsa: Rendkívüli és meghatalmazott ngolul saját elhatározásomból akartam megtanulni, nem kényszerített rá senki, semmi. Egész egyszerűen irigykedtem mindenkire, aki tud angolul, míg én nem. Engem, ha megszólít egy angol az utcán, mit mondok neki? Semmit, csak azt a nyafogós plizt. „Pliz, pliz”. Mennyivel másképpen hangzana, ha el tudnám neki magyarázni, merre találja a Hiltont, a Margitszigetet, nem beszélve annak előnyéről, ha majd én megyek Angliába. Kiválasztottam, hát egy tanfolyamot, úgy hirdették KRASZNAI FÉLE NYELVSTÚDIÓ, és beiratkoztam. Az iskola a szomszéd utcában volt, és talán ez a jótékony közelség tette, hogy ősztől tavaszig nem sok órát mulasztottam. Ha gyakrabban hiányzóm, talán már az első hónapban kimaradok. Az órákat egy iskolává átalakított alagsori lakásban tartották, tantermünk ablaka egy sötét, belső udvarra nézett. Szeptemberben ebbe a kertbe — néhány percre — a nap is besütött, de mikor jött a tél, a teremben csak a mennyezetről lógó, csupasz körték világítottak. A tankönyveket a KRASZNAI féle nyelviskola tanárai írták, egy harminc évvel korábbi politika várakozásainak megfelelően. így szerepelt benne mezőgazdasági kombinát, ahol eredményesen kísérleteznek a gyapot és cukornád hazai meghonosításával, és új civilizáció, mely holnapra megváltoztatja a világot. Szerepeltek még hevenyészve fogalmazott, hosszú, unalmas olvasmányok, és ezeket ellensúlyozó anekdoták. „Haldoklik a skót felesége, és utoljára azt .kéri férjétől, ígérje meg. hogy temetésére sógornőjével, Jan-nel fog elmenni. A skót hosszú gondolkodás után azt válaszolja, nem bánom, Margaret, megteszem, de az egész napom el lesz rontva.” Fiatal tanárnőnket Alice-nek hívták, Alice-nek derékig érő, lenszőke haja volt, hátul, a divatnak megfelelően durva, nagy csattal volt összefogva. Ezek a színes csatok úgy lógtak hátul a hajából, mint egy-egy eldobott borotva. Alice az órákra sportos nadrágban és pulóverekben járt, de szolid öltözékéhez ragyogó gyűrűket, karpereceket. súlyos arany láncokat hordott. Talányos ember volt Alice, igazi öröm csak akkor volt az arcán, ha megszakítás nélkül, hosz- szan beszélhetett angolul. Hamarosan rájöttünk, tanárnőnk úgy szenved itt, ebben a nyelviskoláiban, mint egy kalitkába zárt (madár, egy büdös sötét kalitkába zárt madár, akinek fiatal élete örömte- lenül, föld alatti robotban telik el. „Miattatok van” — vádolt bennünket tekintete — „ti vagytok az okai, hogy ilyen nyomorult az életem.” A legelső órán történt: tantermünk ajtaján hórihorgas, idős férfi rontott be, végigcsörtetett a termen, és mikor Alice-hez ért, ordítani kezdett: „Miért nem fejezi be? Nem látja, hogy véget ért az óra? Azonnal fejezze be!” A tanárnő mozdulatlan arccal nézett, mi, tanítványok pedig megszégyenülten hallgattunk. „Mit akar itt ez a fiatal nő?” — találgattuk. — „Mi kényszeríti rá, hogy ebben a föld alatti iskolában, a pálya szélére sodródott emberek között keresse kenyerét?” De hiába törtük a fejünket, a rejtélyt nem tudtuk megoldani. Délelőtti kurzus lévén, társaságunk nagyrészt nyugdíjasokból, családdal és háztartással foglalkozó asszonyokból állt. Néha fiatalok is föltűntek, fiúk könnyelmű, véVathy Zsuzsa írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárca- pályázatán IH. díjat nyert noveUa- Kategóriában. kony ingekben, melyek sehogy sem illettek az alagsori terem zordságához; és jöttek fiatal lányok, fülükben függőkkel, hajukban színes gyöngyökkel. Ezek a fiatalok két- három hétnél tovább sohase maradtak. Mire megszoktuk volna nevüket, eltűntek, elrepültek, mint a véletlenül idetévedt, színes madarak. Végül is csak mi maradtunk, öten-hatan, mindenre eltökélt, elszánt emberek. A tél valahogy eltelt, tűrhetően megtanultam a feltételes módot, és szókincsem is gyarapodott. Megismertem néhány diplomáciai kifejezést is, mint ahogy extraordinary and plenipotentiary = rendkívüli és meghatalmazott, az állatkert összes állatát, a teljes zöldséges kertet, rebarbarától a fekete retekig, és a fizikára áttérve, hogy „a föld, mint tudjuk, lebeg a világűrben”. Időközben áttanulmányoztam néhány angol nyelvkönyvet is, és egy kicsit javult a véleményem a miénkről. A többi sem volt fenomenális. Csupa szófogadó gyerekről szólt, akik nagyapjukat születésnapjukon virággal köszöntik, lunch-re mindig pontosan hazaérnek, este a kertben segítenek szüleiknek, és ezután — de csak ezután — televíziót néznek. A gyerekek szigorú, de jóságos családban éltek, a családok pedig tapintatos, mindenki javát szolgáló társadalomban. gy, mikor vasárnap este házifeladató- mat körmöltem, már semmi kivetnivalót nem találtam az ilyen példamondatokban: „ha azonnal nem hagyja abba az ivást, tönkre teszi egészségét és jövőjét.” Elmúlt a tél, és hirtelen tavasz lett. Egyik reggel, mikor órára mentem, az utcán kóbor illat csapott meg: akác volt, a szemközti templomkert két öreg akácfája. A házak előtt, a kapukban öregemberek, öregasszonyok ültek, nézték a virágtól roskadozó fákat. Két nap múlva, mikor újra arra mentem, az akácszag olyan erős volt, hogy valósággal földhöz szögezett. Álldogáltam az utcán, téb- láboltam, alig tudtam elszánni magam, hogy tovább menjek. És láss csodát, a romos udvarba, ahova tantermünk nézett, hosszú idő után újra besütött a nap. A mohos, megfeketedett téglákon nedves fény csurgóit le, és megvilágította a porból, törmelékből kinőtt, ismeretlen növényt, öt perc múlva a nap elment, és az előbbi kép helyén ragacsos sötétség tátongott. Az osztályban csönd volt, a szomszéd teremből áthallatszott a másik csoport tanárjának szenvedélyes magyarázata. Nem lehetett érteni, mit mond, csak hangja hallatszott, amint fölszökken, elhalkul, megint fölszökken, megint elhalkul. „Senki se csinálta meg a házifeladatot?” — kérdezte Alice angolul, és tekintetében egyszerre volt csodálkozás, megrökönyödés, közöny. Május végére, mikor a jó idő tartós lett, csoportunk kezdett elfogyni. Először Erzsiké maradt el, aki házifeladatát mindig szorgalmasan megírta, aztán elmaradt a főiskolás lány, majd elmaradt a csoport egyetlen férfi tagja is. Kíváncsian figyeltem ezt a fogyatkozást, míg lassan bennem is megérlelődött a szakítás gondolata. Véglegesen akkor, amikor a „Letakart üvegszem” című olvasmány következett. „Volt egyszer egy falusi tanító, akit részleges vakság sújtott. Egy kutyától való fertőzés következtében fél szemét elveszítette, és a kivett szem üregébe üvegszemet tettek. Ez érintésre ugyan kemény volt, de másként jól mutatott." A történet úgy folytatódott, hogy a tanító ki akar menni a kocsmába, egy pohár bort meginni, ezért kiteszi az asztalra üvegszemét, és a gyerekeknek meghagyja, hogy viselkedjenek rendesen, mert ő ugyan elmegy, de szeme itt marad, és mindent lát. A gyerekek egy kalappal letakarják az üvegszemet, és mire a tanító visszajön, fölfordítják az osztályt. Hárman álltunk az iskola várójában, egy Ildikó nevű gyógyszerész lány, Alice és én. Hétfő volt, tanárnőnk haja friss elektromossággal szálldosott a bársony pánt alatt, cigarettáttartó vékony űjjain gyűrűk, csuklóján arany lánc, karperec. Mikor ránéztem társamra, és arra gondoltam, hogy két órán át fölváltva fogjuk olvasni a „Letakart üvegszem”-et jeges kéz futott végig a hátamon. öt perc volt órakezdésig. Ök ketten halkan beszélgettek, én kimentem a napra, melegedni. Az utca túlsó oldalán két hatalmas nyárfa állt, bolyhos fürtök borították. Ahányszor megmozdultak az ágak, a fürtökről fehér ruhás magocskák váltak le, és bologan úsztak a levegőben. Ahogy néztem a játékos, májusi hóesést, valaki megszólított. „Mit csinálsz itt?” Barátom volt, húsz éve jó ismerősöm, akivel mindig a legváratlanabb pillanatban találkozom össze. „Angol órára jöttéim” — mondtam csodálkozva, pedig valójában nem is voltam meglepve. „Ma nem megyünk órára” — mondta barátom, és megindult a járdáin, a nyárfák felé. „Mit csinálunk helyette?” — kérdeztem. Barátom nevetett. „Semmit. Semmittevéssel töltjük a napot”. Eddig ellenkezés nélkül követtem, de ekkor megtorpantam. „És a tanárnő? Már csak egy hallgatója maradt.” Barátom hátra nézett az iskolára. „Tanárnő? Érdekli is őt! Jövő héten lesz az esküvője.” Ez a hír megnyugtatott. „Biztos vagy benne? Ki veszi el?” „Egy afrikai diplomata. Nem hallottál róla?” Barátom egy nevet mondott. „Rendkívüli és meghatalmazott nagykövet.” „Estraordineri end plenipoten- söri” — mondtam tisztelettel. „De nem maradnak itt’ — világosított föl barátom — esküvő után hazamennek. A nagykövetet hazahívták miniszterelnöknek, és magával viszi feleségét is.” Most már elhárult az utolsó akadály is. Láttam a tanárnőt, fehér menyasszonyi ruhában, kecses volt, mint egy magnóliafa, és új hazájának szokásai szerint tetőtől talpig vékony aranyfátyolba volt burkolva. „Gud báj Elisz” — intettem visz- sza elérzékenyülve — menj férjhez, légy boldog, és többet ne taníts”. Most már semmiféle aggályom nem volt, felszabadultan követtem barátomat, aki megigazította villán tarisznyáját, rámhunyorítotl, és elindult a hídon. gész délelőtt a Gellérthegyen csavarogtunk. A hegyoldalban vadrózsa, vadkörte, pásztortáska, pipitér együtt virított az előkelő amariliszokkal, . l»ntánákr kai, lenn a Duna széles volt és sötét, itt fenn pedig emberek heve- résztek a fűben, vércsék, fecskék, és rigók röpködtek. A túloldalon Pest máskor ijesztő kőrengetege most fehéren fénylett. „Extraordineri end plenipoten- söri” — mondtam. Barátom, aki éppen cigarettára gyújtott, elhúzta száját. „Ha csak ennyit tudsz angolul, kár volt egy évig tanulnod.” Aztán később dünnyögve, lassan ö is elismételte: „extraordineri end plenipotensöri”. De ekkor a szavak már egészen mást jelentettek — csupa olyan dolgot, aminek semmi köze nem volt a nagykövethez. Bella István: Mire meglelnek A csönd, a hallgatás nagyobb világ, hogysem egyedül cipelni lehetne, nagyobb földrész a szerelem, hogy egyedül bejárni lehetne, éhesen, világra éhesen nyílt tájaidra így vetődtem, bejárni ami kénytelen, visszatalálni szülőföldem, a vér nádasa lobog itt, ártatlan vizek, tükröző nyárfák, zsombék-öl, fü-haj boldogít, egy tükör nekemadja árnyát, hogy vissza ne találjak, esik, s elmos mindent a nyomomban hulló csillagok keresik, s hiába, azt, aki voltam, mire meglelnek - nyár vagyok, és ősz és tél és újra lángzó tavasz mert beléd változók földem, vándorló virágszóm. Iszlai Zoltán: Hontalanok Kényelmesen hátradől az ülésen. Repülőülés. Gábor megtámasztja a fejét. Előveszi a zsebéből az újságot. Reggeli lap. Elégedett lehetne, hogy sikerült szereznie egyet. Ilyen korán nehéz. A pavilon még zárva volt. János azonban ismerte Gábort. Hajnalban, a taxi érkezése előtt futott le hozzá. — Miért olyan sietős, mérnökár? János a csípős levegőben ujjatlan kötött kesztyűs kedvel bontogatta az újságcsomagokat. — Kergeti a tatár? — Még nem. De lehet, hogy kergetni fog. Most majd eldől, hány évig nem találkozunk. A taxi is befutott; a csomagokért igyekeznie kellett, hogy ne várakoztassa. Lift nélkül, két emelet. Az úri készülődés, a veszekedések elnyugVása, a döntés elodázása, a váratlan sietség, a rendelkezések — a beszállás előtti türelmetlenség feszültsége hirtelen kiengedett. „Nagy Gáspár és a személyzet üdvözli a kedves útitársakat. Kérjük, mellőzzék a dohányzást. Utazási magasságunk nyolcezer méter lesz”. Mint egy nem zsúfolt autóbusz. Csak szőnyegesebb. Árvíz, elraboltak, hármas ikrek, eltérítés, kiürítés, kitüntetés, robbanás, megegyezés, szerződéskötés elhalasztása, szerződési javaslat. Lehet, hogy puccs készülődik? ölébe ejti az újságot. A füle még kicsit pattog. Cukorkát nem osztogattak. De így se zúg jobban, mint cukorkával. , Azelőtt Mária mindig kikísérte. A reptéri buszból még integetni kellett. Este pedig — rögtön telefonált. „Képzeld — dolgozni megint nem tudtam semmit. De jó, hogy hívtál. Nagy lesz a hajtás. Úgy látszik. Elintézni? Semmit se fogunk. Kár volt kijönnöm? Lehet. A dolgozatok. Nem hajnalig Lefekszem. A harmadik béét. A második céét. Holnap felhívsz? Igen. Már nem érdemes. Hamarabb otthon vagyok. Vigyázz magadra. Csókollak. Szívem”. Gábor kipillant a kerek ablakon. A jobb szárnyat látja. Vagy a balt. Alattuk felhőmező gomolyog. A levegő kék. Csillog. Este nincs telefon. Mária kiadta a lakást. Egy évre. Gyerek nem lesz. Talán a hároméves kiküldetés után. Nincs többé nyúlós aggodalom, gyanakvó keresztkérdések, elviselhetetlen megszokás. Harminchat éves. Életpróbára kapott lehetőséget. Ä légi kisasszony — feszesre melltartózott — megjelenik a tálcákkal.
