Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-20 / 16. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. JANUÁR 20. Gyermekjátékok fúrkévén Nánási Gabriella 3. osztályos tanuló játéka: Kút, karámmal cacsuhéból font baba. — és sorolhaitmánk. Mekkora vígság volt a bodzafapisztoUyal lövöldözni — vizet — vagy a japán aikácból késlzült íjjal sárvégű nyilakat! A napokban Túrkevén láttuk, hogy az ottani gyerekek nem felejtették el lapáik játékát. A Barátunk a múzeum elnevezésű pályázatra a kevi kisdiákok, ötletesebbnél ötletesébb játékokat küldtek be. Nánási Anikó 4. osztályos tanuló ökörfogata Játszani öröm. Méginkább az, ha olyan tárgyakat forgatunk kezünk között, amelyeket magunk készítettünk, — ezt jól ltudják azok, akiknek nem adatott meg, hogy a játékboltok csodás világában válogassanak, kényükre, kedvükre. Régen, rosszabb időkben isi szerettek játszani a gyerekek,, s ugyanúgy örültek játékaiknak, mint a maiak, netán jobban, mert a szülők, a nagyszülők nyomán saját maguk készítették a játéktár gyakait, Volt nagy öröm, amikor először szállt a tojáshéjból, színes szaloncukor-papírból készült: pacsirta, amikor a cérnásigurigából fabrikált „gőzgép” megindult, szép volt a pitypangból készült „nyaklánc”, a kukcxriMóra Ferenc-emlékek Szolnokon Világjáró magyarok— a Kincskeresőben A Kincskereső országos folyóirattá válásának tizedik évfordulójára Világjáró magyarok címmel új sorozatot indított a szerkesztőség. A januári szám Mikes Kelemen három törökországi levelét közli, Csiala Károly rajzaival. Ugyanitt olvashatják a gyermekek Lévay József Mikes című költeményét. A helytörténeti kutatások során értékes Móra Ferenc- emlékeket tártak fel Szolnokon.. A dokumentumok táti ósága szerint — s ez a fejfán is olvasható — a1 szolnoki öijeg temiető egyik sírjában nyugsizik Móra Ferenc édesanyja, Juliska nevű lánytestvére és egyik unokahúga, K. Tóth Lenke írónő. Móra Ferenc kapcsolatai a Tisza- parti várossial a század elején kezdődtek. Juliska húgát ekkor vette feleségül és hozta Szolnokra Tóitih István polgári iskolai igazgató. Édesanyja pedig 1913-ban Móra Márton szűcsmester halála után költözött a városba, és itt éljt haláláig, 1924-ig. Mórái Ferenc az „lalm^ mater” igazgatói lakásában gyakran kereste fel édesanyját és rokonait, olykor rímes bejegyzéseket is tett a család emlékkönyvébe. A népi tánc- hagyományok ápolásáért Együttműködési megállapodás a Tisza és a Jászsági együttes között A színvonalasabb, eredményesebb szakmai munkai érdekében a megye két vezető népi táncegyüttese, a szolnoki Tisza, illetve a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttese együttműködési megállapodást költött. Az összehangolt tevékenységgel szeretnének jobban hozzájárulni a megye népi tánchagyományainak ápolásához, értékeinek minél szélesebb körben való megismertetéséhez, népszerűsítéséhez. A kitűzött célok elérése érdekében a csoportok a jövőben több közös fellépést terveznek, amelyek lehetővé Iteszik a közönség számána, hogy ízelítőt kapjon az azonos gyökérből fakadó, de egyes elemeiben már eltérő stílusból, lamely az együttesek munkáját jellemzi. Ugyancsak a (tervek között szerepel, hogy egy-egy koreográfiát közösen, mutatnak be. Az együttesek kapcsolatát közös táncházaikkal erősítik majd. A megállapodás értelmében — már a kitűzött célok szellemében — január 28-án Jászberényben, a Déryné Művelődési Központban egyórás önálló műsort a|d a Tisza táncegyüttes, melyet baráti találkozó követ, a végén pedig stílszerűen táncházat tartanak. Fórum a diák- közművelődésröl A KISZ KB középiskolai és szakmunkástanuló taná- csak február 4—5-én a KISZ KB székházában tanácskozást rendez a diiákközműve- lődésről. A tanácskozáson hét nagyobb témakört vitatnak meg, — pl. a művelődési ház és az iskola kapcsolata, az amatőrmozgalom, a tömegkommunikáció és a diákszo- kások, diáfcklubok lehetőségei, stfo. — a különböző előadások után. Az országos tanácskozásra fiatal szakembereket, népművelőket, a KlSZ-bizottsá- gok illetékes munkatársait, középiskolás diákokat hívtak meg. Negyedszázada vöröskeresztes aktíva Agitál, kilincsel, kér, indokol Vajon mi szükséges ahhoz, hogy valakiből a Vöröskereszt kiváló dolgozója, esetleg köztiszteletben álló vö- röskenesiztes városi titkár legyen? Dr. Mikola Zoltánná, Ilonka asszony életét hallgatva a kérdezőnek az az érzése, hogy három dolog mindenképpen : nagy-nagy szív, emberszeretet, és egy olyan lakás, amely mindössze egyetlen helyiségből áll. Félre a tréfával, hiszen az ő esetében mindhárom feltétel igaz. Negyedszázada egy háromtagú család érkezett Debrecenből a karcagi városi kórházba. Ezt az állítást szó szerint kell érteni, mert a férj: dr. Mikola Zoltán jószerével éj jel-nappal a sebészeten dolgozott, gyógyított, ügyelt. A feleség, meg a kislány pedig — jobb híján — a régi kórház egyik kórtermét kapta meg átmeneti lakásként. Igaz, az átmenetből három év lett. Berakták a bútorok egy részét, és mivel ennek az egyetlen helyiségi- nek a rendben tartása nem sok elfoglaltságot rakott az asszonyka vállaira, néhány hónap múlva örömmel mondott igent a Vöröskereszt városi bizottsága kérésének: legyen társadalmi munkában gazdasági felelős. Szívvel-lé- lekkel végezte ezt a napi párórás elfoglaltságot, egészen 1970. októberéig. Ekkor ugyanis szorgalma, lelkiismeretessége, emberszeretete alapján megválasztották a Vöröskereszt függetlenített városi titkárának. Azóta szervez, agitál, dolgozik, kilincsel, kér, indokol a mozgalom érdekében. Néhány adat arról, hogyan is változott a helyzetük: a tíz alapszervezet negyvenre növekedett. Kiemelkedő részterülete tevékenységüknek a mozgássérült gyermekek nyarankénti, berekfürdői táboroztatása. Ide olyan általános és középiskolás fiúk és lányok jutnak el, akiket a sors kegyetlen módon a gyermekkori álmók leg- szebbi'kétől: a szabad, kötetlen mozgástól fosztott meg. Erre a táborra — amelyben tavaly, már hatvan fiatal vett részt — a helyi, és a megyei támogatáson kívül tulajdonképpen szeptember óta gyűjtenek. Igen jónak mondható az állami gondozott gyerekekkel való törődési. A városban harminchat hasonló apróság él, jóval több a félárvák száma: nekik a karácsonyi ünnepekét, a gyermeknapot diszkóval, ajándékcsomaggal, tánccal igyekszenek derűsebbé, meghittebbé tenni. Érdekes, az egészségnevelést segítő kezdeményezést indított el a városi titkár a településen. A kórház dolgozóiból megalakult egy húsztagú, Oktató brigád; orvosok, ápolónők, védőnők részvételével. Ezek a lelkes emberek társadalmi munkában előadásokat, iskolai, üzemi tan- folyamoíkat tartanak diákoknak, dolgozóknak, nyugdíjasoknak. A Vöröskereszt városi szervezete — bármenynyire hihetetlen — a maga sajátos eszközeivel segíti a gyermekgondozási szabadságon lévő kismamák anyagi helyzetét. Közülük huszonhét fiatal anyuka hordja ki naponta a magányos, idős öregeknek az ebédet. Nem föld- rengető összeg az a havi pár száz forint amit személyenként ezért kapnak, de jól jön a többi mellé. Azt is meg lehetne említeni, hogy a szociális otthon minden szobáját egy-egy vöröskeresztes alapszervezet patronálja. Rendszeres időközönként felkeresik az otít élőket: ajándékokkal, műsorokkal kedveskednek nekik, megvarrják a gondozottak ruháját. Mindezeket a szerteágazó tevékenységeket szinte naponta koordinálni, egyeztetni kell. Olykor ha a helyzet úgy kívánja: hétvégeken, munkaidőn túl is. Nem csodá, hogy ebben az örökös lobo- gásban, tevékenységben úgy elrohant az idő, hogy Ilonka asszony jószerével észre sem vette, hogy már túl is haladta a nyugdíjkorhatárt. Ennek ellenére még dolgozni szeretne, hiszen: amióta néhány éve a férje — a karcagi kórház volt igazgatója — meghalt, a munkája, meg a családja segítette át a súlyos megpróbáltatáson. Elkötelezettségét tucatnyi szép jutalom, dicséret, helyi és országos kitüntetés bizonyítja otthon, a vitrinjében, de talán még ennél is boldogabb, ha látja, tudja az emberek szeretetét. Egy kilencven éves karcagi néniké a minap írt neki: járni már nehezen tud, de szívesen lenne a Vöröskereszt tagja. Kérte, vegyék fel valamelyik alapszervezetbe. Ilyenkor a titkár asszony nagyon boldog, mert érzi, talán nem volt felesleges az a sok-sok esztendő, amelyet az emberek segítéséért, a rászorulók támogatásáért dolgozott a mozgalomban. D, Szabó Miklós Hiányzik valami... Egy-egy ötéves ciklus alatt milliárdokat áldozunk arra, hogy értékes műemlékeink régi szépségükben, pompájukban ragyoghassanak, és nagymultú városaink fontos feladata a belvárosi részek megóvása. Szegeden például egész mozgalom bontakozott ki a homlokzatrekonstrukció jegyében, a város centruma úgy fiatalodik, hogy megőrzi hajdani arculatát. Sorolhatnám a többit is: Pécset, Egert és Szekszárdot vagy Szombathelyt, Kőszeget, Sopront. Sárospatakot. Mind olyan települések, amelyek múltjukkal is szívükre ölelik az idegent, és ez lakóik kiolt- hatatlan városszeretetét is táplálja. Mindez azonban kissé csak a felszín. Ássunk hát mélyebbre, induljunk el az oly sokszor emlegetett „ódon, múltat idéző hangulat” felé: valóban életre kelnek-e műemlékeink? No nem az építész szemével — úgy bizonyosan találnánk szép számmal esztétikai és egyéb kivetnivalót —, csak járókelőként. Sétáljunk például büszkeségünkhöz, a budai Várhoz. Vasárnapi csúcsforgalom, autók egymás hegyén-hátán, az épületek próbálnának ugyan fölidézni valamit a régi századokból, erőlködnének bennünket a múltba kalauzolni, de kevés sikerrel. Zavarodottan álldogálnak, hiába szép a homlokzat, frissen festett a vakolat, fimon kezű ötvösre valló a cégtábla. Bolyongunk köztük, gyönyörködünk bennük, ám legfeljebb a nosztalgia levegője csap meg minket, a hangulat, a múltat idéző pillanatok elmaradnak. Csodálatosak a Budavári Palota termei s önmagát igazolja a szállodák gyöngyszeme, a Hilton, mégis hiányzik valami. A kabáthoz a gomb. Félreértés ne essék, még véletlenül se tiltsuk ki az autókat a műemléki környezetből! Ne is építsünk a foghíjakra reneszánsz vagy barokk utánzatú házakat. Amikor a kabátról a gombot hiányolom. másra gondolok, tulajdonképpen aprócska dolgokra, amelyek nélkül azonban hiányos a kabát, híján van valaminek a műemléki környezet. Gyakran elfelejtünk ugyanis életet teremteni a falai közé. A homlokzatokat rendbe tettük, árasztják a múlt századok levegőjét. Ám közben szűk irodáknak, kopott raktáraknak adnak otthont. És a környezet is hiába illeszkedik az ódon épületekhez, ha az élet könyörtelen monotonitással csak a XX. század verklijét forgatja, széttépve ezzel a kitartóan felépített valódi színpadképet. Ne repüljünk azonban a bírálattal se a másik végletbe: nem követelünk a díszlet mellé jelmezt. Nincs szükség szemfényvesztésre, a hétköznapok át- cicomázására ahhoz, hogy műemlékeink között a múlt valóban körülvegyen, hangulatot árasszon. Először a vendéglátóipar vette észre ezt. Igaz, szakemberei rá is kényszerültek erre, hiszen nemritkán ők lettek fiatal gazdái az öreg épületeknek, amelyeket féltő gonddal óvott mindenfajta kártól a műemlék-felügyelőség; azaz nem a ház alkalmazkodott hozzájuk, hanem nekik kellett alkalmazkodniuk az építményekhez. Ne csorbítsuk azonban dicsőségüket, hiszen nemcsak egyszerűen ikényszerültek alkalmazkodni a körülményekhez, ki is használták a lehetőségeket. Egy-egy szépen berendezett vendéglő valóban letűnt korokat idéz, sokszor még az étlap is, néhányszor pedig már a fel-felhangzó zenéből is a múlt csendül ki. Községeink, városaink ünnepe a régi helyi szokások fölelevenítése. Mohácson a busójárás, Pécsváradon a leányvásár, Nagyvázsonyban a lovasjátékok vonzanak ezreket; idegenforgalmi szerveink buzgón hirdetik is a szép eseményeket: idehaza és külföldön egyaránt. Mind több várat fedezünk fel mind több utcaképből merítünk ihletet ahhoz, hogy nyáron színháznak, hangversenynek adjunk otthont. Gyula Szentendre, Eger, Fertőd, Marton- vásárhely bemutatóival tevékeny szereplőjévé vált kulturális életünknek. Az ünnepek, az előadások után azonban a jelképes függöny szinte azt is eltakarja, amit az év többi napján is látni-élvezni lehetne. Beolvad a hétköznapok zsongásába a megannyi múlttanú, csak az talál rá. aki térképpel, útikönyvvel a kezében keresi. Nem áraszt levegőt építőinek korából, mert ahhoz nem elég sem a műemléket néhány sorban bemutató tábla, sem a múzeum kissé holt tablója. Egy-egy hagyomány rendszeres felélesztése hiányzik. Egy cikk a körből, amely nélkül nem teljes az egész. Múltat idézni nem elég csupán házakkal és cégérekkel. Ám nem kellenek hozzá sem besze- rezhetetlen kellékek, sem ki- fundált történelmi képregény-bemutatók. Csupán kedves játékosság, amely a járókelőt kézen fogja, és a jelenben tartva csalás, szemfényvesztés nélkül villantja fel a tegnapot. A térzenék nálunk hovatovább csupán ünnepi látványossággá soványodnak. A képzavar itt helyénvaló, hiszen a térzenék mindig is látványosságot jelentettek, akárcsak Karlovy Vary-ban, ahol a szokást tiszteletben tartva, a hétvégeken ma is ugyanúgy megszólal a rezesbanda, mint annak idején. Az ivócsarnok elé száz és száz széket és padot helyeznek, ahová még így is nehéz helyet kapni. Prágában is sok-sok hagyományt nemcsak a falak, hanem a nép is őriz, és rendszeresen föl- íölelevenít, életet lehelve a műemlékek közé. Itthon valahogy megállt a dolog a helyreállításnál. Pedig érdemes lenne történészeknek, néprajzosoknak ösz- szedugniuk a fejüket — kidolgozva olyan tervet, amely tartalmazná, hogy mely szokásokat érdemes némi rendszerességgel feleleveníteni. Ingyen és bérmentve, látni- hallani engedve annak, aki arra jár. Térzenék, kispiacok lelnének ideiglenes otthonra szép mívű tereinken, múzeumaink is kimerészkedhetnének az utcára, nemcsak plakátokkal, hanem invitáló tablókkal is, amatőr irodalmi színpadok teremthetnének néhány percre korszerű légkört, a műemlék vendéglő ajtajába akasztott hangszóró halk régi zenével csábítana beljebb bennünket, és régi helyüket ismét visszafoglalnák —, ha csak szombat—vasárnapra is — a cukrászdák teraszai. Közművelés lenne ez is. A felsoroltak persze amolyan egyenötletek, hiszen mindegyik régi település más és más arcot hozott jelenünkbe, más és más szokást, hagyományvilágot őriznek levéltárai, múzeumai, műemlékei. Csak mintha nem figyelnénk eléggé rájuk. Rendezvényeink, programjaink bennük nemegyszer mást tükröznek, mint amit kellene, érdemes lenne, ahelyett, hogy fölkutatnánk a város, a község hajdani sajátos értékeit, és hozzájuk is hangolnánk a bemutatókat. Mert enélkül legszebb műemlékeink, ha régi pompájukban is, de kissé belső tartalmukat vesztve álldogálnak. némán várva, hogy valaki teljességükben is felfedezze őket. — s — n —
