Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
1983. DECEMBER 3. Irodalom» művészet 9 Tóth-Máté Miklós: Két rendező a Csortos Gyula színházban gigélte képzeletben, egészein addig, amíg egy haragoszöld kukoricásban szembetalálkozik valakivel, aki az anya nyelvén kérdezi meg, hogy hová tart. Az életösztöne azonban azt súgta, hogy jobb meghúzódnia. A Fruska Gorában negyvennégy őszén sohasem gondolt a halálra. Harmincéves volt, és úgy érezte, őt nem érheti golyó, nem eshet a németek fogságába, akármilyen hajmeresztő vállalkozásra indul. Nyolc éve! — gondolta. — Uramisten, még csak nyolc éve! • Megkereste a kis talpas tükrét meg a borotvakészletét. Magasra nőtt, elvadult orgonabokrok rejtették az utca felől a szoba ablakát, örökös félhomály volt bent. Pilko- vics a tükörrel meg a borotvakészlettel kiment a Verandára. Idegen arc nézett rá a tükörből. Fekete haja elől magasan fölkopott, kétoldalt ősz szálak csillogtak benne. Itt öregszem meg — gondolta, és ettől hirtelen félelem fogta el. Akkor sem félt így, amikor egy szakasz német meglepte őket Jovan Mitkovic tanyáján, és ő harmadmagával fél napig védekezett a vastag falú, erődszerű épületben. A veranda szétszáradt, repedezett könyöklőjén hevert a bőrtárcája. Legalsó rekeszéből homályos, szakadozott szélű fényképet vett elő, fegyveresek voltak rajta. Megkereste a jobb szélen álló, mosolygó férfit, azután hirtelen széttépte a képet. A következő pillanatban úgy megbánta, hogy összeszorult a torka, alig kapott levegőt. — Hoztam egy kis meleg vizet, Pilkovics úr — mondta a háziasz- szony. — Láttam, hogy borotválkozni akar. — Köszönöm. Pilkovics zavartan szorította a markában a fénykép darabjait. — Valami baj van? — kérdezte az asszony. — Nincs... semmi. — Pilkovics úr mindig szomorú, de most még jobban, mint máskor... Csak nem beteg? — Ugyan! — Pilkovics a pizsama zsebébe süllyesztette a papírdarabokat. — Nincs semmi bajom. — Én nem tudom, Pilkovics úr, — az asszony zavartan elnézett a férfi válla fölött — de nem jól van ez. Pilkovics csodálkozva fölnézett. — Mi nincs jól, Menyhártné? — Ahogy élni tetszik, ' az nincs jól. Most már kimondom, ha megharagszik is érte... éjjel dolgozik, nappal alszik, soha senkivel nem beszél, mindig egyedül... megkeseredik így az ember, gonosz lesz... — Az asszony ijedten ránézett, a szája elé kapta a kezét. — Nem azért, mintha... Pilkovics úr igazán rendes lakó, én nem mondhatok semmi rosszat... Igaz, hogy keveset beszél, mégis úgy gondolom, tanul! tabb ember nálam. Nem Való, hogy éppen én mondjak ilyeneket.... — Elhallgatott, csend volt egy darabig. — Amikor az uram negyvennégyben elesett, azt gondoltam, felakasztom magam, vagy a téglagyári gödörnek megyek a két gyerekemmel... de hát élni muszáj... ahogy lehet. És Pilkovics úr élhetne másképp is... Az asszony elhallgatott. A férfi végignézte a bokájától a homlokáig. A tüdőbajosok fogynak le így — gondolta. — Vagy akik halálra dolgozzák magukat. Az asszony hirtelen megfordult, és visszament a konyhába. Megkapaszkodni valamiben, beilleszkedni, talán ez segítene — gondolta Pilkovics. — Akinek családja, rokonsága van, azt számon tartják, ha eltűnik, keresik, talán odabent sem tehetnek vele akármit. Az állomásfőnök felesége is mégy majd fűhöz-fához... Megboixriválikozott;, a szappanos edényt, a borotvát meg a pamacsot kiöblítette a kútnál. Mély, örökké nedves gödörben volt a kút, három lépcső vezetett le hozzá. A sárgaréz csőből vékonyan csordogált a víz. Pilkovics mélyen előre hajolt, fejét a csap alá tartotta. A víz elzsibbasztotta a tarkóját, azután lefolyt a pizsamája alá, és végigfutott a hátán, mint egy hideg kéz. A rendező okos ember. Már tanulmányai megkezdése előtt is az volt, de a főiskolán ezt az okosságot még inkább kiművelik, tartósítják. Nála ez létkérdés. Buta rendező egyszerűen nincs. Nem létezik. Ha mégis, az csak valami fatális véletlennek a kövefkez- ménye. A rendező, szája körül titokzatos mosollyal, de azért mindenre felkészülve jár-kel á színészek között. Akár az oroszlánszelídítő a ketrecben. Figyel. Ä színész arcának rángásából, sőt szemének legapróbb rezdüléséből észreveszi a közelgő veszedelmet, és ilyenkor — hiszen okos ember —, gyorsan cselekszik. Hol szavának korbácsával sújt le, hol pedig dicsérő megjegyzéseinek „mézcukorkáit” adagolja. Mikor mi a legcélszerűbb. Megtörténik persze, hogy a színész ettől függetlenül „megharapja”, dehát kockázat nélkül nincs színház. Ezért hát a rendező nem csupán okos, de bátor is, aki naponta szembenéz a veszéllyel. Akárcsak Joó Jónás és Zselatin Attila, a mezőcsalánosi Csortos Gyula színház két rendezője. Joó Jónás, a színészpárti... Eléggé kiveszőben lévő típus, de azért még akad belőlük néhány, mint Joó Jónás is. ö a színészt tekinti elsődleges tényezőnek, ha úgy tetszik uralkodónak a színházban, saját magát pedig valamiféle „titkos tanácsosnak”, „hoppmesternek”. .. stb. az uralkodó mellett. Mert Joó Jónás tudja — hiszen okos ember —, hogy az előadás sikere vagy bukása legalábbis nagyrészt a színészen múlik. Okossága mellett azért is tudja ezt . Joó Jónás, mert ő is színészként kezdte, és rendezőként is megmaradt kicsit annak. Jó fiú — mondják róla a színészek, és Joó Jónás is tisztában van ezzel. Igyekszik hát jónak maradni, még a legnehezebb körülmények között is. — Na, kezdjük a próbát, gyerekek, kezdjük — tapsol Joó Jónás, és elhelyezkedik a nézőtér második sorában, középen. — Sercegi, neked külön kérvényt kell benyújtani!? Sercegi belohol balról, nyeldekü az utolsó falás szalámis zsemlét, majd megáll Barka, Csutorjai és Szilánki Maca mellett a színpadon. Barka a szemüvege fölött „kilőtt” megvető pillantással ítéli el a kolléga késését, de nem szól, vé- gülis nem az ő dolga. — Tessék — mondja Joó Jónás, mire Barka elindítja a jelenetet a Tűzdelt bélszín című mai magyar vígjáték második felvonásából. Néhány mondat után abbahagyja, kicsit előbbre jön, Joó Jónást keresi a tekintetével a félhomályos nézőtéren. — Te, Jónás — mondja — gondolkodtam ezen a szakácson ezen a Kocsonyásin. Ez a fickó nézetem szerint dadog, legalábbis fél- ingereit állapotban. Egy gyermekkori traumájából kifolyólag. — Ezt meg honnan veszed. Ba- lázskám? — képed el Joó Jónás. — Tudod, hogy és mindig megírom a figuráim előéletét — mondja Barka —. így tettem a szakácsom esetében is. Véleményem szerint ennek a Kocsonyásinak alkoholista volt az apja, és rettegésben tartotta a családját. — Értelek, Balázs — vág közbe Joó Jónás —’, vagyis te ebben a jelenetben dadogni akarsz. — Nemcsak ebben, de végig. Pusztán a figura hitelesebbé tételének érdekében... — Csakhogy — védekezik Joó Jónás —, az író még egy halvány utalással sem jelzi, hogy ez a Kocsonyás! dadogós. — Vele majd megértetem — legyint Barka. — Ha jól tudom nem egy Tolsztojjal állunk szemben, vagy tévednék? Meg fogja nekem köszönni... — Arra kíváncsi leszek — nevet Sercegi —, de tudjátok mit, én is utána néztem a figurám előéletének. Ez a Porc nevezetű üzletvezető kleptomániás... Ellopkodja a söralátéteket, és utána a személyzettől kéri számon. — Jónáskám, ha már játékról van szó — csilingel Szilánka Maca —. tegyük színesebbé az én szerepemet is. Olyan száraz, mint egy kétszersült. Miért ne énekelhetnék valamit? Betáncol ez a Sári a fatányérossal, és elbúgja a vendégeknek: Kis Petrovom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. Ugyanis operettrajongó ez a kis pincér- . lány. Egyébként emlékeztek, milyen sikerem volt a Sybili-ben? — És én mit csináljak? — tárja szét a kezét Csutorjai, — Én ugyan nem néztem utána a figurám előéletének, de ez nem tesz semmit. Azért még kitalálhatok valamit. Miért csak ez a törzsvendég, ez a Nagybajomi legyen itt normális ? — Gyerekek, ne marháskodjatok — integet kétségbeesetten Joó Jónás —, így nem megyünk semmire. — Bocsánat de én nem marhás- kodtam — sértődik meg Barka —, én csak javasoltam valamit. De ha nem ... hát nem ... — Jól van, erre még visszatérünk — sóhajt Joó Jónás —, de nem most. Folytassuk a próbát gyerekek. Balázskám. ha nem esik nehezedre, úgy ismét az elejétől. Barka hűvösen biccent, visz- szasétál a helyére, megigazítja a szemüvegét, és elkezdi újra a jelenetet. „Szerencsétlen — gondolja közben —, nemhogy örülne, ha valamit javaslok...” Próba után Joó Jónás beszél Barkával, és igyekszik rávenni, hogy felejtse el Kocsonyás! gyermekkorát. — Balázskám — mondja —, a tied a legjobb szerep, megtűzdelve poénokkal, szükségtelen még hozzá dadogni is. — Nem a komikus hatás miatt vitatkozik Barka —, kizárólag a figura jellemzése érdekében. — Nem vitatom — mondja Joó Jónás — de azért ha lehetséges, hagyjuk ezt a dadogást, az én kedvemért. — Ha úgy gondolod — mutatkozik megértőnek Barka —, végülis te vagy a rendező... Másnap ismét azzal a jelenettel kezdenek. Joó Jónás nyugtalanul figyeli Barkát, és mint kiderül, nem is alaptalanul.' Barka a kollégák hangos derültségétől kísérve végigdadogja az egész jelenetet. — De Ba-balázskám — szól fel idegesen Joó Jónás —, hiszen megállapodtunk. .. — Ja, igen — mondja Barka, és mint aki különös kegyben részesíti a rendezőt, abbahagyja a dadogást. „Nem baj — gondolja —, azért majd az egyik előadáson megcsinálom”. Joó Jónás továbbra is nyugtalanul figyeli a színészeket, a tenyere izzad, a fejébe belehasít a fájdalom. Mennyi idő is van a bemutatóig? Istenem, meddig kell még neki jónak lennie? Zselatin Attila, a nem színészpárti Többen azért szerződtek el Me- zőcsalánosról, mert megtudták hogy ő lesz az új főrendező. Zselatin neve fogalom a szakmában. Már puszta említésére is elájulhat egy gyengébb idegzetű színész, jelenléte pedig olyan pánikot kelthet, mintha újra felütné fejét a pestis. Zselatin különösebben nem törődik a személyét körüllengő sűrű ellenszenvvel. Ügy hírlik, megszokta már, és talán éppen az ejtené kétségbe, ha hirtelen szeretni kezdenék. Persze erről szó sincs, és ilyet még feltételezni sem érdemes. Zselatin ha meglát egy színészt, átmegy a túloldalra. Legszívesebben papírmasé figurákkal dolgozna a színpadon, vagy robotemberekkel, esetleg idomított rozmárokkal. Színészekkel vesződni nyűg, botrány, katasztrófa. Dehát mit tegyen, ha még mindig a színészeket foglalkoztató korszerűtlen színház van divatban? Kénytelen velük dolgozni, összeszorított foggal túri ezt a megaláztatást. Már a próbára is úgy érkezik, mint a saját kivégzésére. Mártír arccal, mosolytalanul, a reggeli pirítós után lenyelt két nyugtatóval. A nézőtér közepén helyezkedik el — minél távolabbra a színészektől —. egész idő alatt ott gubbaszt, onnan intézi szózatait a színpadra. Vagy a mellette tisztelettel lapuló segédrendezővel, Futár Elemérrel üzen. — Kezdjük — ökiendezi ki idegesen pontban tíz órakor. A színpadon Törzstagii, Lányad és Tóföldi. A mű, amelynek próbái folynak, egy mai eszkimó szerző, Fókazsír című társadalmi drámája. A jelenetet Törzstagi kezdi, de Zselatin hat szó után leállítja. — Bocsáss meg — mondja az utálkozással rokon szívélyességgel —, de hol állsz te most? — Itt — mondja Törzstagi naí- vult. — Azt látom, de hol álltái tegnap? — Akkor is itt — mondja Törzstagi. — Rosszul emlékszel. Pontosan tíz centivel hátrább. — Na és? Nem mindegy? — Nem mindegy — mondja Zselatin fagyosan —, illetve neked talán igen, de nekem nem. A darabot pedig — bármilyen szomorú ez a számotokra —, én rendezem, tehát kérem betartani az utasításaimat. — Mi múlik azon a tíz centin? — fortyan fel Törzstagi. — Nagyon sok — veti oda Zselatin —. a légkör megteremtése, például. — A légkör? Na, ne viccelj! — Nem szoktam viccelni. Légyszíves tíz centivel hátrább lépni. Törzstagi hátrább araszol. — Kréta! — szól oda Zselatin Futár. Elemérnek, aki ugrik szalad a színpadra, és az elképedt Törzstagi köré egy karikát rajzol. — Rendben van — mondja Zselatin — Lányai, egy lépést előbbre. Ügy. Kréta. Futár Elemér Lónyait is körbekarikázza. — Tóföldi — szól újfent Zselatin —, féllépést hátra, Ez egy volt, felet mondtam. Ez az, így jó. Kréta! Tóföldi körül is krétakör. — Ezt az állást kérem mindenkinek betartani — mondja Zselatin —, Futár, lejöhetsz. Kezdjük a jelenetet újra. Törzstagi nyakán kidagadnak az erek. de öreg színész már, türtőzteti az indulatait. Elkezni ismét a szöveget, öt szó után újra csak Zselatin távoli hangja. — Mi ez? Már megint mozgatod a füledet. Tegnap megállapodtunk, hogy nem fogod mozgatni. — Nem tehetek róla. Reflex. — Ez nem kifogás. A színész uralkodik testének minden porci- káján. azért színész. — Sapka lesz a fejemen — mordul Törzstagi —, nagy, szőrös, fül- védős. A közönség azt se fogja tudni, hogy van fülem. — Elég ha én tudom — mondja Zselatin- — Arról már nem is beszélve, hogy így mozoghat a sapka is. Ez nem bohózat, kérlek, hanem társadalmi dráma. Kemény, rideg, fagyos. Eszkimó vagy, öreg fókavadász. Nagy igazságok hordozója. És ti is, Lónyai, Csutorjai! Ne úgy ácsorogjatok ott. mint két ráérő postás. Nem a próbát nézni jöttetek, hanem hogy átlényegüljetek fókavadászokká. Tessék, uraim. Kezdjük a jelenetet, újra. És érezzem már végre a sarki hideget. Fázni akarok, fázni... — Fagyj meg! — sziszegi Törzstagi, és kívánságát a kollégák egyetértő pillantása szentesíti. Az órájára néz. Nem igaz, hogy még csak tíz perc telt el a próba kezdete óta! Meddig tart még? Hogy lehet ezt kibírni? Állást változtat, nyugdíjba megy, meghal. Istenem, a kert. A kapálás ehhez képest mennyei gyönyörűség, és ott ki lehet vágni a gazt is... De itt...? Sóhajtva kezdi el újra. Gépiesen mondja a szöveget, a fülére koncentrál, és hogy ki ne lépjen a körből... Drága, aranyos zöldhagymák. kedves paprikák, édes paradicsomok... ö, kert! A teli tüdővel szívott szabadság kertje! Majdcsak eltelik ez a délelőtt is. Összeállította: Rékaay Ildikó
