Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

Irodalom, művészet asárnap volt. Kolja a heverőn feküdt, és Hemingway regényét, az Akiért a harang szól-t olvasta. Marija krumplit hámozott. Két éve háza­sodtak össze, és kivették ezt az egy­szobás lakást, nagy konyhával. Mindketten ötödéves bölcsészhall­gatók voltak. Kolja időnként felbukkant a könyvből, és vetett egy pillantást Marija felé. Marija, szemét föl sem emelve, tisztította a krumplit. — Miért vágod olyan vastagon a héját — kérdezte Kolja. Marija nem válaszolt. Kolja rövid ideig várakozóan né­zett rá, aztán megfordult, és foly­tatta az olvasást. Marija, amint meghámozta a krumplit, fogta a serpenyőt. Kolja leengedte a kezét könyvestül a mellére. — Először ki kell dobni a héjat, és csak azután elkezdeni a sütést — mondta. Marija letette a serpenyőt, és a szemétvödörbe dobta az újságpa­pírt, amelyen a krumlihéj gyűlt. Újra elővette a serpenyőt. — Kezet is kell mosni — folytat­ta Kolja. — Tiszta a kezem — felelte Ma­rija, oda sem fordulva. — Az ember keze sohasem szo­kott egészen tiszta lenni. Marija sóhajtott, a serpenyőt az asztalra tette, és kinyitotta a csa­pot. ömlött a víz. — A serpenyőt sem teszik az asz­talra. A kettő közül valamelyikre: alátétre vagy a tűzhelyre. Marija áttette a serpenyőt a tűz­helyre, és mosni kezdte a kezét. Kolja újra belemerült az olvasásba. Marija megtörölte a kezét, és kezdte szeletekre vágni a krumplit. Kolja újra leengedte a könyvet, haragosan meredt Marija tarkójá­ra, és azt mondta: — Tedd föl a serpenyőt mele­gedni. Marija letette a kést, és kézbe vette a gyufásdobozt. A gyufát vé­gighúzta a doboz oldalán. A szál eltört. Marija Kolja felé nézett. Tekintetük találkozott. — A gyufaszállal nem magad felé kell húzni, hanem az ellenke­ző irányba! Marija fogta az újabb szál gyu­fát, és végigrántotta a dobozon. Ez­úttal a másik irányba. A gyufa meggyulladt, de rögtön ki is aludt. Kolja szigorú arckifejezéssel fi­gyelte. Marija fogta a harmadik szálat, és ügyet sem vetve Kolja tekinte­tére, húzott vele egyet maga felé. A gyufa meggyulladt. Marija meg- gyújtotta a gázt a serpenyő alatt, és odament a hűtőszekrényhez. — Ne sok zsírt tegyél bele! Marija kivett egy csomag zsírt a hűtőszekrényből, és becsapta az aj­taját. — Az ajtót csapkodni meg egyál­talán nem szükséges. Mert úgy végképp nem fog becsukódni. Ha óvatosan csukja be az ember, úgy egészen más. Egyébként jobb a krumplit olajban sütni. Marija épp most vett egy darabka zsírt a kés hegyére, és vizsgálódva nézte a ser­penyőt. Az nem volt egészen tisz­ta. Kolja replikája után egy pilla­natig tétovázott, aztán visszatette a zsírdarabkát, behajtotta a cso­magot és újra kinyitotta a hűtő- szekrényt. Visszarakta a csomagot a hűtőszekrénybe és elővette a napraforgóolajos üveget. Ezalatt a serpenyő izzásba jött, fojtó füst áradt belőle. — Marija! — kiáltott Kolja. — A serpenyő ég! Marija odament a tűzhelyhez és elzárta a gázt. — A serpenyőt kellett volna le­venni, nem a gázt elzárni — mond­ta Kolja. Heliu Rebane Szokásos vasárnap Most már mégis el kellett mosni a serpenyőt. Mikor ez megvolt, Ma­rija újra a tűzhelyre tette, fogta a gyufásdobozt,. és végighúzta rajta a gyufaszálat, ismét maga felé. A gyufa lángra lobbant. Marija meg­gyújtotta a gázt és Kölja felé san­dított. Kolja olvasott — ráncokba szökő, elégedetlen arccal. Marija újra vagdalni kezdte a krumplit. Majd eszébe villant, hogy elfelejtett olajat önteni a serpe­nyőbe. Válla fölött Koljára nézett. Kolja olvasott. Marija olajat öntött a serpenyőbe. Az olaj kissé sok­nak tűnt. Marija ismét körülnézett. Kolja egészen elmerült a könyv­ben. Marija elfordult, és folytatta a krumpli szeletelését. Marija beleöntötte a szeleteket a sercegő olajba. — Jó fej ez a Hemingway — hal­latszott a díványról. — Igen — mondta Marija, míg nyitotta a hűtőszekrényt. — Mi? — kérdezte Kolja, letette a könyvet és Marijára meredt. — Mit keresel ott? — A fasírozottat. — Ott van a csomagban előtted. Marija kivette a csomagot és be­csapta az ajtót. — De hiszen mondtam már! Az ajtót csöndben kel] betenni. Csönd­ben ! Marija nem felelt. Elővett egy másik lábast, kisebbet, eltört négy gyufaszálat, és meggyújtotta alatta a gázt. — Akármit mondasz, tud írni! — És ez is . .. — Mit akarsz mondani? — kér­dezte Kolja. Marija nem felelt. Azon töpren­gett, elővegye-e a hűtőszekrényből a zsírt, vagy süsse meg a fasírozot­tat olajban. Kolja arca réveteg kifejezést öl­tött. — Az Akiért a harang szól ha­talmas alkotás — mondta, míg el­gondolkodva szemlélte a plafont. — Igen. Marija határozott, s olajat ön­tött a serpenyőbe. — Robert Jordan is jó fej — tet­te hozzá. — Mi? — rezzent meg Kolja. Marija hangja visszatérítette a va­lóságba — Mit mondtál? — Jó fej — folytatta Marija. — Tudja, hogy biztos halálba megy ... mégis nekiindul. — Ki? Kolja értetlenül nézett rá. — Robert. Robert Jordan jó fej. A spanyol polgárháború más, mint könyveket olvasgatni. Kolja fölkelt és odament a tűz­helyhez. — Mit csinálsz? A fasírtot nem sütik napraforgóolajban! Talán olyan nehéz megjegyezni... ? öntsd az olajat valami tálba, és vegyél elő zsírt! Marija sóhajtott, követte az uta­sítást, és szinte csak magának mondta: — És mennyire szerette Mariát! Ügy hívta, „nyulacskám”. — Ki? — kérdezte Kolja. Már megint a díványon hevert. — Robert. Robert Jordan. Az, akiről olvasol. — Figyelj, hogy a krumplid meg ne égjen, míg a fasírozottal foglal­kozol! Kolja ismét elmerült a könyvben. Marija forgatni kezdte a késsel a krumpliszeleteket, és észrevette, hogy az alsók valósággal megégtek, míg a felsők csaknem nyersek vol­tak még. Eszébe jutott: Kolja mondta, hogy ha a serpenyőt befe­dik, akkor a hőmérséklet egyenlő lesz — fogta a fedőt, s befedte vele a serpenyőt. Kezében a késsel elgondolkodva állt a tűzhelynél, összerezzent. A serpenyőből, amelyben a fasírtok sültek, füst emelkedett. Marija gyorsan elzárta a gázt, és körülné­zett. Kolja aludt. A könyv a dívány mellett a padlón hevert. Kolja ha­nyatt fekve aludt, nyitott szájjal. Marija korábban valahogy nem is vette észre,' hogy a két első foga ilyen előre áll. És hatalmas orra is előrenjered. S az ádámcsutkája ... „Vajon azelőtt is ilyen nagy ádámcsutkája volt?” — gondolta Marija. Hosszasan nézett Koljára, sóhajtott, felemelte a könyvet, mellé tette a díványra és teríteni kezdett. Fölrakta a tányérokat, a tálat, a serpenyőt a krumplival, tett kése­ket, villákat, kivette a hűtőszek­rényből a vajtartót. A hűtőszekrény ajtaját becsapta. Kolja fölébredt. — Ezerszer megmondtam, hogy ne csapkodd a hűtőszekrény ajtaját! Hogy csöndesen csukd be! arija nem felelt. A vaj­tartót az asztalra tet­te, elővette a kenyeret. Az asztal meg volt te­rítve. — Ülj le enni! — mondta. Kolja ásított, fogta a könyvet. — Minek csuktad be, hol jár­tam? — és leült az asztalhoz. Kinyitotta a könyvet, letette a tányér mellé, és enni kezdett. Marija is leült az asztalhoz, és hozzáfogott az evéshez. A fasírtok megégtek, belül mégis félig nyer­sek voltak. Fordította: Pethő Eszter Garai Gábor: Mert megmerültél... Mert megmerültél végre az időben, visszafelé kezdett folyni a sodra, sőt meg is állt és tóvá csillapult, s egyszerre mindent újra észrevettél: a dombok gömbölyded idomait, az út mentén friss zöld sorfalát a fáknak, s a közbül kivillanó háztetőket, s hirtelen azt kívántad, ez az út bárcsak ne érne véget még sokáig; kezedben egy testvéri kéz, melenget és marasztal, ajkad egy ritkán hallott nevet ízlelget, s önfeledt nevetés zizeg körületted és arra unszol, te is tarts vele, a szél-zilálta hajszálak kazla mögül feléd villan egy metszett, élesre metszett szempár, olyan gyöngéd ragyogással, hogy érzed, ez a perc már horgonyt vet s végleg megáll az időben... Deák Mór: Búcsúztató sóhajokból siralomház épül félholddal fizet ki az éj végül rezes álmok zöld felszíne arcod szemed alatt a hajnal megkékül siratni csak a felejtők tudnak könnyeken áthernyózik a bánat a gyászból felpillangózó emlék nekirepül újra a halálnak s szemöldököd fekete sarlója szikráztathat csillagot a holdra a feledésbe égett bűnt végül arcodon lebegteti az álom táncoltatva parázson és lázon amíg a tűz csontig nem fehérül Szenti Ernő: Villámsújtotta fa betöretlen vadcsikó álmok örökös törvénylárma készen áll a fények hagymakupolás háza rosszul záródó örömök verejtékes dínom-dánom villámsújtotta fa tűnt ifjúságom Illyés Gyula: A tél ellen orok forradalomban Látom a lelkem: itt a fagy; szemmel látom a telkemet, ahogy mellemből ki-kicsap. Kardként küzd értem, úgy szeret. Töményebb lettem, igazibb, hogy a fény s meleg itthagyott. Minden szervem viaskodik. Szüntelen diadal vagyok. ölni akart? Éltet a Tél! Rám rontott? Hátrál a Halál! Kard volt? — Most — ha nő a Veszély! — tűzkígyót vet az orr, a száj. Egész szivemmel dohogok és forrongok és pörölök. Mint a teleírt szalagok, szentek szájából libegök, dől belőlem az érv örök melegért ,mihelyt vacogok. És páncéltoronyként forog szívem a hó és a jég fölött isten-jussunkért, emberek: ne haljon sose meg, ki egyszer a világra jött. Görgey Egy libamáj Gábor New Yorkban És mit viszünk Mikiéknek Ame­rikába? — szögezte Tamásnak a kérdést Klári, miután megérkezett az útlevelük, és az öröm első ro­hamából kijózanodtak. Mikor a kérdés elhangzott, Tamás nyomban szuszogni kezdett, mint mindig, amikor sorsdöntő elhatározások elé állították. — Nem kis gond — motyogta ta­nácstalanul két szuszogás között, és ezt néhányszor megismételte. Koncentrált. Valóban, mit lehetne vinni Mikiéknek? Mit visz az em­ber Amerikába? Kláriban felébredt a nő és azt mondta: — A második gyerekük néhány hónapos. Most éppen lehet nálunk kapni ilyen olasz dolgokat, pelen- kázó, támlás bili cuclimelegítő. Biz­tosan örülnének. Tamás szemében gúnyos fény villant: — Biztosan. Éppen olvastam, hogy egész New Yorkban nem lehet gyerekholmit kapni. Mikiék már végigtalpalták a várost, és sehol semmi. Üresek az üzletek. Klári mindig védtelen volt Ta­más gúnyolódásával szemben, mert számára túlságosan összekevered­tek benne a valóság és a képtelen­ség elemei. Nem tudta, mi hová tartozik. Most is visszakérdezett: — Ne beszélj! Üresek az üzletek? Ha már így alakult, Tamás még ráduplázott: — A fogyasztói társadalom hát­rányai. Nem törődnek a fogyasztók igényeivel. Ahelyett, hogy keres­kednének, csak ülnek a központok­ban és kávéznak. Persze aztán te­le vannak hiánycikkel. Klári gyanút fogott: — Mivel vannak tele? — Hiánycikkel. De roskadásig! Minden üzlet! Űgyhogy feltétlenül vigyünk olasz gyerekbigyókat Mi­kiéknek. Klári velős szavakkal ecsetelte, mi a véleménye az efféle színvo­naltalan viccekről, és a színvonal- talanságot többször hangsúlyozta, éreztetvén, hogy kizárólag ezért nem vette észre az olcsó csapdát az első pillanatban. Majd tovább ta­nakodtak, mire lehet szükségük Mikiéknek? Klári most azt java­solta, vigyenek nekik könyveket. Tamás leintette: — Mikinek könyvet? Már az is­kolában is én olvastam helyette. Habár lehet, hogy az amerikai Ol­vasó népért mozgalom keretében szenvedélyes olvasó lett belőle .. .■ Felmerült még egy gázöngyújtó, nagyapától örökölt bronz íróasztal­nehezék („Mikinek valószínűleg nincs is íróasztala, nem ír és nem olvas”), egy praktikus cseh hagy­mavágó, lengyel fatányér, bolgár szőrmepapucs. De Tamás elmagya­rázta, hogy valami sajátos magyar ajándékot kell vinniük. Klári düh­be gurult: — Akkor vigyél nekik egy horto-

Next

/
Thumbnails
Contents