Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

8

Irodalom* művészet

Tamási Áron:

Karácsonyi

Szabó László: Táncoló lányok

Győrffy Sándor: Gabriella

Fazekas Magdolna; JEszter (pasztell)

Simái Mihály:

Karácsonyéj

télben

egy fehér hófelhő az éjben

egy fehérló-felhő a fehér Hold elé felnő

ágaskodó toporzék táltos rázza sörényét hópihe szálldos

fújja a fújja a fújja a szél

hóba borul a Göncölszekér

csillaga csikorog rúd ja szakad omlik a földre hózuhatag

hózuha — hózuha — zúgja a szél ezernyi gyerekembert a hó szíven ér

a hó szíven ér

fölpezsdül a vér

csillog szikrádzik Karácsonyéj

köszöntünk Karácsony te

hó-örömü

havazz csak havazz és légy

gyönyörű

légy szeretet-szikrás

béke-fehér villongj Heródes-katonák ha dobognak- ne add ki a jövőt a

gyilkosoknak világ életes éje Karácsonyéj hóban imádkozz a

gyermekeként

Győri László:

Katán g

Virággal égig rakva e kéklő karácsonyfa, szobája az útszél.

Karácsonyesti gúzsba kötözve nyári gazra gondoltat az éjfél.

Virágai zörögve sziszegnek szára görbe drótján: rátekerték

őket, már csak azért nem tudnak leesni szélben a földre, de mind kék.

Virággal égig rakva e kéklő karácsonyfa, s hullik, rá a porhó.

Hó vagy por? Ki tudja ma? Vasban álldogál a fa, kóró, csillagszóró.

Vasba szorítva forog, lábujjhegyen toporog, sziszeg tűcipőben.

Rovátkolt homlokomat, mint ujjlenyomatomat, ablakra tűnődtem.

Vigh Tamás: Bartók-érem

rocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmács- kánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosán megszólaltam, mondván: Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,

Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk,

Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,

Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból így el is indultunk,

S ezen kedves házba hozott el az utunk.

Dicséretét zengjük Juda nemzetének,

Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.

Származásunk felől sem hagyunk kétségben,

Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben;

S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,

Fiai vagyunk mi csodapásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Űr nem tekinté,

Hanem angyalával nékünk megjelenté.

Hogy földre lejőve világ megváltója,

Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.

Ámen.

S erre az „ámen”-re, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimen- tum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lám'pában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre;

— Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara

el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Aztán enni kezdtünk:

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

— Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

— Kinek? — kérdezte a kislány.

— Aki ma született, annak — feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

— Hát én megelőztem az időt, hallják-e!

— No, s az hogy történt? — kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

— Hol van az a harcsafűrész, te legény? — kérdi apám a tegnapelőtt reggel. A helyin van, mondom neki, mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van, akkor kon- dorítsd össze, mert megyünk, s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

— Hát mi el is mentünk, egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjel- pallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkűnkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy fél óra múlva, mint egv recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

— A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tüne- -dezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

— Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadma- iac szökött elő.

— Jaj, csakugyan?! — mondta ismét a kislány.

— Bizony — fűzte tovább a. nagymondó. — De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.

— Aj, beh okos volt! — ámult a kislány.

— Okos-okos — nézett a kislányra a mókamester. — De aki elbeszélte az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.

egrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röp- dösött, mint két

cseppecske madár. Mosolyogtunk

is rajta, de szerettük is. S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy

új énekre; s a patyolat estében

zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.

szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is. Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólalni, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg" a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert aki vezényli az üdvözlő puffanásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk, így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.

így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lo- bogása.

A falu is megbolydult egészen. Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jószót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon. felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bevonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosán egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

örülj és örvendezz, nemes házigazda:

Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja, örülj és örvendezz, kedves háznak népe,

Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik 'belülről* valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen,. mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:

Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót: s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibács- kák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem, mint belső beköszöntőnek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgyannyira, hogy a sor végi pásztó-