Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
€ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. NOVEMBER 6. Ha jól alszom, mindig azt álmodom: serfelek. Pedig rég volt, nagyon rég, amikor a gép mellett álltam, s éleztem az alkatrész széleit. A múltkor, kommunista műszakban beálltam serfelni, Mili is ott volt, mindkettőnknek jól esett, hogy tudjuk azt a régi munkát. Pedig más volt, minden más. Énrám még mindig büszke az apám. Olyan tekintélyem van a családban, hogy magam is csodálkozom. Harminc éve, nagyon fiatalon kaptam az oklevelet, s azóta sok más jó munkáért járó is követte, de az apám csak úgy mondja: „A fiam, a sztahánovista!” “Elöl jártunk a harcban. A gumigyári tűzödében zúgnak-búgnak, zakatolnak a gépek. A szakszervezeti kis tanácskozóban üldögélünk. Mile József és Kocsis Ferenc magával hozta a C-gyár látható jeleit. Kocsis munkásruháját sűrű, finom por takarja, s mondja is, nem azért könnyes a szeme, mert meghatódott, csak kénnel dolgozott, s ráült a pilláira, a szemére is a pora. Kicsi olyan * kicsire húzza össze magát, hogy el kell ismerni, annak idején jól választották meg a becenevét. Törékeny asszony, s hófehér hajának csak szép sima arca mond ellent. Nem öreg, dehogy az még! — És akkor nagyon fiatalok voltunk! — Ez minduntalan visszatérő mondatuk. Hogyne lenne igaz, amikor harminc év előtti időkről kérdezek. „Munkaversennyel építjük a szocializmust! — Király Rudolfné serfelő a szocializmus építésében három hónapon át elért kiváló munkateljesítményéért a SZTAHÁNOVISTA címet nyerte el. 1953. november 6. — Tisza Cipőgyár, Martfű, Siklós igazgató”. Az oklevelet Mili később mutatja meg, fönt az irodaházban. Csak azért, mert ugye, milyen érdekes, épp ma harminc éve. Tudtam én, ha a Tisza Cipőgyárban ötven felé járó, s munkáséletét végig ott töltő emberrel találkozom, nem is egynek lesz majd ilyen emléke az' ötvenes évekből. Sok sztahánovistája volt a gyárnak. A munkaverseny azokban a nehéz időkben valóságos csodákat szült, s akkor kellett a csoda . .. — Máig őrzöm annak az időnek minden emlékét. Kutya nehéz idő volt, s jaj, a munka se olyan mint most! Az ember végigdolgozta a nyolc óráját — ha nem többet, — s úgy ment ki a gyárból, hogy vágyott a pihenés, sokszor egyenesen az ágy után. Pedig fiatalok voltunk, tizenkilenc, húszéves ifjúmunkások. Bodó Imre most gyártmány fejlesztési osztályvezető. — Tiszaföldváron, a szülőfalumban kint volt a fényképem a tanácsháza dicsőségtábláján, büszke volt rám a szülőfalum. Meg valahogy még a szavunknak is nagyobb hitele nyomatéka volt. Ránk valóban fölnéztek, mert mi tagadás, sokan azt mondják, humbug volt sok minden ebben a mozgalomban. Hát a futószalag mellett se kézre dolgozó, se segédmunkás nem állhatott mellém, körém, hogy nekem dolgozzon. ötvenkettőben négyen voltunk a csoportból ' sztahánovisták, s megmondtuk a mesternek, nem bírjuk a munkát a szűkös kenyéradaggal, de még ki is állunk a gép mellől, ha nem intézkednek rögvest. Tíz deka volt a fejadag! Hát a mester fölment a szakszervezethez, s csak úgy szaladt vissza! Mi meg azonmód, ahogy a kezünkbe adta a papírt, mentünk a kantinba. Állták a sort a kennyérre várók, de félrehúzódtak, azt mondták, jönnek a sztahánovisták, ezeknek nagyobb darab kenyér kell, megérdemlik! Kocsis Ferenc munkásruhája kis zsebéből csak úgy szórja elém a kitüntetések kis, megsárgult igazolólapjait. Hirtelen összekapkodott egy párat otthon az este. — Ki tudná megmondani, hogyan bírtuk. Mert közben azért nem sokat pihentünk. Vasárnaponként a falut jártuk, segítettünk a parasztcsaládoknak, munkaeszközt, gépet javítottunk, s közben azt is mondogattuk, meglássák, nem lesz így könnyebb az életük! A szövetkezés mellett agitáltunk, már akkor is. Szépek voltak a falujárások. És mennyit meneteltünk, vonultunk! Márton József egykori sztahánovista most gondnokságvezető. — Hegyek-völgyek között, zakatol a vonat — dúdolja Kocsis, s a meglett korú ember hirtelen emlékén senki se mosolyog. — Akkor sokat vállalt magára a fiatalság. Én dolgoztam az ifjúsági szervezetben, később a szakszervezetben, mindmáig munkásőr vagyok — én abból az időből hoztam a munkaszeretetet, mért tagadnám? És azt mondom, akkor nagyon jó volt a közösség. Kevesebben voltunk, s hiába jöttünk az ország szinte minden helységéből ide,* minket a munkánk ösz- szekötött. És mert nagyon jól dolgoztunk, nekünk már abban az időben is igen becsületes pénzünk volt. Hajaj, az ötvenes években 1800— 1900 forintot nem adtak csak úgy, semmiért! Mile József gumigyár! munkás ma is. — Én Aszódról jöttem, méghozzá úgy, hogy anyukám a tudtomon kívül írta meg, s küldte el a felvételt kérő lapomat! Azt mondta, ammikor sírtam, fiam, ott munka lesz, ha megbecsülöd magad, jó suszter leszel! Hát hogyne igyekeztem volna. Itt az interben volt egy ágyam, volt jó tanítómesterem, „csak” dolgozni kellett! így lettem sztahánovista serfelő tizenkilenc évesen! Kár, hogy gyenge voltam, kicsi, az orvos azt mondta, nem bírom sokáig a nehéz fizikai munkát A gyár megbecsült, nem engedett el. Ha jól alszom, máig szépet álmodom: serfelek! Orovecz Károlyné, Kicsi a munkaügyi osztályon dolgozik, sok tanulás van mögötte. — Felnőtt fejjel, család mellett azt is vállaltuk, s nem is bántuk meg. Később se? Kocsis Ferenc, Mile József, Márton József, Bodó Imre, Orovecz Károlyné és Király Rudolfné az 1950-es évek sztahánovistái nem bánták meg. Az akkor alig húszéves gyerekemberek máig vallják, szép fiatalságuk volt. Azonban azt se tagadják, az az élet, meg a mostani: kettő. — Amikor megnősültem, kölcsönkértem egy vaságyat. Észen kellett lennem, dolgoznom nagyon, mert a vaságyat vissza kellett adni! — Ugye ez a gyár hallatlanul nagy előnyben volt, mert itt már akkor volt gyári lakótelep, gyári lakás. Csakhogy! Az egykori Bata- lakások háromszobás tágas otthonok voltak, de abban az időben az nem lehetett egy családé. Hát volt hármas társbérlet, aztán kettes, s csak jóval később, már a hatvanas—hetvenes években szűnt meg az utolsó társbérlet. Kicsiék laktak az utolsóban. — Le a kalappal az akkori vezetők előtt! Nem volt olyan hajnal, s nemzőit olyan éjszaka, hogy a műszakra be ne jöttek volna! Személyesen ismertek bennünket, nem kellett bemutatkozni egynek se kétszer! Persze, az is igaz, kevesebben voltunk, s akkor nem kellett a vezetőknek annyit papírmunkával, kereskedelmi tárgyalásokkal foglalkozni. És mi is ment akkor a mi futószalagjainkon? Csizma, a régi aranyos csizmakörön, aminek már csak az idősebbekben él az emléke, aztán a munkásbakancs, a tornacipő. Most meg? Amelyik futószalag nem áll át kétnaponként, már örül, de olyan is van, amelyik egy műszakban is különfélét csinál! Hát megvan a mostaniaknak is a gondjuk-bajuk! Volt nekünk is, de talán egyszerűbb. Ha anyaghiány volt? Megjött éjszakára, ami reggelre kellett volna? Bejöttünk éjszakára, élni, dolgozni kellett! — Az ötvenes években sok kósza hír szállt arról, milyen protekció kell ahhoz, hogy valaki bejusson a Tisza Cipőgyárba. Biztos volt némi alapja, mert igaz: válogattak a felvételnél, annyi volt a jelentkező. Itt megfelelő ember kellett, erős, izmos, fiatal, s a többi már a gyár gondja volt! Aki bekerült, nem bánta meg. Ugye, ha pz ember járkál egy kicsit az országban — nem olyan nagy, hogy nehezére esne, — csak találkozik martfűivel, bármerre megyen! Martfű sok jó munkást adott ennek a hazának! És úgy gondolom, azt is hozzá lehet tenni, hogy Martfű sok vezetőt is adott a magyar iparnak, főképp a cipőiparnak! Aki tanult, aki itt kezdte, el nem ült sehol, dolgozni biztosan megtanult. Olyan termelékeny munka sehol az országban nem volt a mi fiatalságunk idején, mint nálunk! — A hűségért, a jó munkáért most is érezzük a megbecsülést. Jól van, tudjuk, vannak akik legyintenek, mondják, az más világ volt, nem is volt olyan hősi korszak! De a jelenben benne van az az idő is, a múltunknak egy fontos szakasza, dőreség tagadni. És miért szé- gyelnénk, hogy hittünk? — Belefáradtunk a munkába, ezt kár lenne tagadni. Az is igaz, a futószalag mellett mindig jobban bírta, bírja egy fiatal, mint mondjuk egy ötvenéves. És egy ötvenéves nőnek ugye már más a két műszakba járás, más a megterhelés. Jó, hogy a gyárban most erre is figyelnek, s aki lehúzta becsülettel a munkás-évtizedeit a futószalagon, öregségére, utolsó éveire várhat köny- nyebbséget. — Megbecsült emberek vagyunk. Elismerik a sok, munka melletti tanulásunkat, a társadalmi munkánkat. Ez kinél kitüntetésben, kinél külföldi kiküldetésben, — sok kis dologban kifejezésre jut. Aki az egykori sztahánovisták közül nem kényelmes gyári lakásban él, az már épített magának családi házat, vagy öröklakást vett. És sokunknak már megvan, ami a mai életben, úgy mondják, kell, jó ha van. A gyerekeink pedig más körülmények között nőnek fel, összehasonlíthatatlanul jobb az életük, mint a miénk volt. Dehát mi ennek is örülünk. — Nézegette a kisfiam, a tizenhatéves, amikor pako- lásztam a sok kitüntetést, rendezgettem a fiókomat. Kezébe vett egyet-egyet, aztán megkérdezte: „Apu, nekem lesz-e ugyanennyi?” — Mit lehet erre felelni? — Lehet, fiam. Csak rajtad múlik! Sóskúti Júlia Például a Járműjavítóban A vezető nem születik — hanem lesz Régi keletű, mi több közhellyé koptatott igazság: vezetőnek lenni nem könnyű, ellentmondásokkal terhes beosztási. Ami részint abból is fakad, hogy még olykor makacsul tartja magát laz „ők ott fenn” és a „mj itt lenn” elavult nézete. Hiába, előítéleteinktől nehezen szabadulunk. Pedig ez esetben csupán a termelési emberi „érméjének” két oldaláról van szó. A vezető irányít, érdekek éö döntések kusza szövevényében eligazodni kénytelen; éppen ezért ismétlem: vezetőnek, lenni nehéz. Hát még a kezdőnek! A Szolnoki Járműjavítóban az utóbbi esztendőkben számosán kerültek fiatalon vezetői beosztásba. Egyrészt azért, mert a régiek közül sokan elmentek nyugdíjba, másrészt a természetes „fiatalítás” révén, vezetővé váltak mellett az öt esztendeje végrehajtott diesel-program következtében új szakemberekre volt! szükség. Jelenleg a vezetőknek csaknem egy- harmada fiatal, azaz 35 éven aluli, a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalok 88 százaléka vezetői állást tölt be. Ezeknek a fiatal vezetőknek egyike Megyes Tibor. Számítástechnikai szakközép- iskolát végzett, évtizede lépte át a Járműjavító kapuját. — Járművillamossági szerelőkéit; kezdtem, ’8l tavaszán lettem vezető, pontosabban. művezetője a szűrőket, az olaj- ési vízszivattyúkat javító csoportnak. Közben már megkezdtem a műszaki főiskolát Kecskeméten,, tehát várható volt, hogy előbb- utóbb irányítani fogok. Ezért örültem is a megbízatásnak. Mosit a hiajtómű-javító hatvan dolgozója tartozik hozzám. .— Mi „hajtotta”? — Azt hiszem az, ami minden emberben megvan: az egészséges becsvágy. Azért jelentkeztem a főiskolára isi, hogy továbbléphessek. Attól viszont tartottam, hogy elvi osztályra kerüljek — nem akarok íróasztalember lenni. A „cintányér” hangját pedig hallottam ugyan, de szerencsére más területen kellett vezetnem, & ezeket a motor-, szerelőket már ismertem. Tavaly főművezetői beosztást kaptam. — Hogyan jogadták. segítették-e a kezdő lépéseit? — Ügy érzem, szívesen fogadtak, S azóta el is fogadtak. Az elődöm sokat segített, rám is fért, hiszen eleinte feje tetejére állítva láttam a dolgokat. Mindenekelőtt igyekeztem alaposan megismerni a területemen folyó munkát, aztán közösen megbeszéltük, s ma is megbeszéljük, mi a teendő, s hogyan lehet megoldani. Pél- - dául az alkatrész-ellátásiból vagy az importanyagból fakadó nehézségeket kiküszöbölendő, az újrahasznosítható alkatrésiz beépíthető-e vagy sem: nehogy a garanciális időn belül ismét meg- hibásodjék a mozdony, mert az a dieselmozdony-javító osztály termelési tervét rontja. Zsebbenyúlós kérdés, nem lehet viccelni vele. Azután a mindennapi munkában összerázódtunk. E- melletit rendszeresen értékelik, hogyan dolgozom: megmondják, hol hibáztam. Egykét melléfogásomat így tudtam kiigazítani. Egyszóval, a vezető nem születik, hanem lesz. — Ami persze, a jószándékú segítségen kívül eleve adott föltételeken is múlik i —r Hogyne. Nem kevesebb, s nem több létszám, megfelelő szakértelemmel és fegyelemmel ési korszerű műszaki szemlélettel fölvértezve; egyszerű, áttekinthető szervezeti struktúra, folyamatos munkla-, illetve anyag- ellátási — így sokkal köny- nyebb vezetni. S ha még az úgynevezett elvi osztályokkal is szorosabban együtt- működnénk. Az ösztönzés terén : hasznosabb lenne mindig akkor adni, amikor teljesítették laz adott feladatot. Jobban sierkentene. Az említett nehézségek megoldásában nekem is jut tennivaló bőven. Kozma József „veterán” járműjavítós. ’61-ben, jegyezte el: magát az üzemmel, mint járműlakatosi tanuló, ’72-ben technológus lett, aztán a KISZ-bizottság titkáraként, művezetőként, majd személyzetisként dolgozott. Közben elvégezte la vasútgépészet! technikumot, ez, idő szerint a győri főiskolai vasútgépészet! szakán utolsó éves. — A fölsoroltakból kitűnik: tndr belekóstolt a vezetésbe, — De ez év januárjától egészen újszerű ési speciális területen irányítok: a Járműjavító tanműhelyének vezetője vagyok. Nagy felelősséget jelent, hiszen nálunk hetven esztendőre tekint vissza a szakmunkásképzés, s megannyi munkásdiniasztia sarja tanul a kezünk alatt. Tizennyolc beosztottam s hat Szakmában 310 tanulónk van. A saját példamutatásom mint legjobb nevelőeszköz mellett a fölkészültségem, az elhivatottságom sem mellékes. Viszonylag én is könnyebben léptem át vezetővé válásom lépcsőjét, ugyanis a szakmunkásvizsga óta sem szakadt meg kapcsolatom a tanműhellyel. De nyilvánvaló: a helyi körülmények, a szakoktatók megismerése, a pedagógussá való „átvedlés” nélkül semmire se mennék. Ési persze a saját továbbképzésem. .. ón is lázért tanulok, amiért Tibor, tudjuk: a ma még elegendőnek tűnő tudás holnapra már elavul. A fej- lődésísel pedig, ha helyt akarunk állni, lépést kell tartanunk. Mindamellett kellőképpen összezavarodott ia világ. Egyértelműen értelmezhető, sőt biztató szavakat is várnak tőlünk. — Speciális feladatokat említett... — Ezt elsősorban a beosz— tásom pedagógiai oldalára értem. Ide különböző felkészültségű, szemléletű gyerekek jönnek, belőlük egyformán jólképzett pályakezdőket kibocsátani — felelősségteljes) munkát jelent. Az emberformálás, a munkássá formálási eleve nem mindennapi. Bennünket a Járműjavító közössége minősít s tőlünk hozzájuk kerülő fiatalok alapján. Egyebek között meg kellett oldanunk, hogy darut építsünk be a műhelybe, hogy gyakorolhassuk a motorszerelést; ez (és még oly sok más) személyes kapcsolatokon isi múlott. Az oktatók a szakmunkásképző alkalmazottai, én az üzemhez tartozom, ha olyan feladatot kell elvégeztetnem, melyhez ki kell menniük laz üzembe, úgymond áthidaló megoldást kell találnom, mert ilyen értelemben én az oktatót nem utasíthatom. Vagy: éppen a diesel esi tés fordulópont a Járműjavító életében, amit a tanműhely nem tudott követni. Most azon dolgozunk, hogy szorosabban kapcsolódjunk az üzemhez, a gyakorlathoz, s a tanműhely technikai színvonalát is emelnünk szükséges'. Döntés, érdekegyeztetés — mindketten egyetértenek abban, hogy nehéz, még akkor is, ha megfontoltan, körültekintően ési kellő tapintattal mondanak igent: vagy nemet Pláne, ha embereket érint a döntést. A mai helyzetben, a szinte pillanatonként változó viszonyok közepette, mondják, vezetni korántsem egyszerű. De irányítás nélkül sízertefutnánák a dolgok — vezetni tehát szükséges. Úgy tűnik: a szolnoki Járműjavítóban a figyelem fókuszában tartják, segítik a kezdő vezetőket, amint azt saját, jólfelfogott érdekük is diktálja’. Sz. Tamás Tibor Agárdon termálfürdő építését kezdték el. A néhány évvel ezelőtti mélyfúrások révén a Velencei-tó partján, Agárd határában termálvízre bukkantak. A kút csővezetékét kiépítették és most a Fejér megyei Tanács Építőipari Vállalatának kivitelezésében a 180 fő befogadására alkalmas fedÄt termálfürdő készül