Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
Lehet 1300 hektárral több? Jobbá teszik a földet, biztonságosabbá a termelést A lakosság élelmiszerszükségletének választékos kielégítéséből, az export dinamikus fejlesztéséből adódó feladatok megkövetelik a mezőgazdasági és élelmiszer- ipari termelésnek a korábbinál gyorsabb ütemű növelését. A népgazdaság VI. ötéves tervében éppen ezért kiemelt fontosságú a két kulcságazat, a gabona- és a hústermelés fejlesztése. A tervidőszakban csaknem 3 millió hektáros gabona vetésterülettel, és 1985-re 15 és fél millió tonnás terméssel számolunk. Ezeknek a terveknek a teljesítése a7- 1980. évi 75 ezerről 1985-re várhatóan 115 ezerre növekvő hústÍDUsú tehénlétszám, és a tervidőszak végéig mintegy 23 százalékkal gyarapodó anyajuhállomány eltartása miatt is, elengedhetetlen. ütvén év alatt „eltűnt” négy gazdaság Országos felmérések adatai szerint megyényi méretűre tehető azoknak a földterületeknek a nagysága, amelyeket az utóbbi ötven évben az urbanizációs folyamatok, az ipartelepítések és más, népgazdaságilag ugyancsak fontos feladatok megvalósítása miatt ki kellett vonni a mezőgazdasági termelésből. Ez idő alatt megyénkben is úgymond „eltűnt” négy gazdaság, mert nagyjából négy átlagos szántóterülettel rendelkező téesz gazdálkodhatna azon a 26 ezer hektáron, amit 1932. és 1982. között ugyancsak más célra használtak fel. A termőterület csökkenésén kívül néhány kedvezőtlen természetföldrajzi adottság is nehezíti a megye nagyüzemeinek gazdálkodását. Az alföldi medence legmélyebb részén fekvő területek jelentős része ugyanis lefolyástalan. és nagy a szikes, a savanyú talajok aránya is. A gazdaságok anyagi és technikai lehetőségeiktől függően mindig jelentős erőfeszítéseket tettek azért, hogy újra termelésbe vont földekkel, ha a területcsökkenés ütemétől jóval elmaradó mértékben is, de valamelyest növeljék szántóikat. Százötven ezer hektáron végeztek 1947 óta területrendezést, amelynek során a feleslegessé vált dűlőutak, árkok, elhagyott tanyahelyek megszüntetésével gyarapították a termőterületüket A. táblák minőségének javítására pedig 160 ezer hektáron végeztek az utóbbi harminchárom évben me- szezésből, digózásból álló talajjavítást. A meliorációnak tehát régi ha<*vományai vannak a megyében. A termőföld növelésének és minőségének javítása érdekében végzett beavatkozások azonban — mivel nem voltak összehangolva se térben, se időben — eredményességük ellenére sem szolgálhatták a termelési feladatok növekedésének megfelelő mértékben a nagyüzemek hozamnövelési törekvéseit. Minden gazdaság csak a legtöbb gondot jelentő táblában és csak a legsürgetőbb terület- rendezési, talajjavítási munkákat végezte el, mert ezek évről évre költségesebb beruházásnak számítanak. Amíg egy évtizeddel ezelőtt öt-nyolc ezerre, napjainkban már tíz-tizenöt ezer forintra tehetők egy-egy hektárnak a talajjavítási költségei. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a termőföld javítását, védelmét csakis a térben és időben koncentráltan, az üzemi koncepciók összehangolásával, tervszerűen végzett beavatkozások szolgálhatják eredményesen. E célból vezették be 1980-tól országosan azt a komplex meliorációs programot, amelynek keretében jelentős termelésfejlesztési beruházások valósulnak meg megyénkben is. Évtizedekre szóló program készült, amely öt jól elkülöníthető, önálló vízrendszert alkotó, valamint hasonló talaj- és természeti adottságokkal rendelkező térségre osztja a megyét. A jászsági, a Tisza II víztározó vidékét felölelő, a nagykunsági, a mezőtúri és a ti- szamente-tiszazugi térség közül az első kettőben kezdődtek meg 1981-től, kiemelt állami támogatással a meliorációs munkálatok. A két térségben 800 millió forint értékű területrendezési, vízrendezési, talajvédelmi és talajjavítási munkaelvégzését ütemezték a VI. ötéves tervben. A beruházás mintegy kétharmadrészt állami támogatással valósul meg. A Jászságban 22 nagyüzemben, 150 ezer hektáron, a Tisza II térségében kilenc nagyüzemben, 60 ezer hektáron kerül' sor komplex meliorációra. Megyén belül adott a kivitelezési kapacitás, a Középtiszai Állami Gazdaság meliorációs főmérnökségén kívül vízgazdálkodási társulatoknak, és a beruházó mezőgazdasági üzemek mélyépítő ágazatai Az 1981—82-ben komplex módon meliorált — azaz közérthetőbben, jobbá tett — tízezer hektárt 1983-ban birtokba vehették a nagyüzemek növénytermesztői. A tervszerűen, összehangoltan elvégzett területrendezési, vízrendezési, talajvédelmi és talajjavítási munkák eredményei jól mérhetők a várakozásnak megfelelő, mintegy 30 százalékos terméstöbblettel. A tiszaszentim- rei Arany Kalász Tsz-ben például a 4,5 tonnás szövetkezeti átlaggal szemben hat tonna kukoricát takarítottak be egy-egv hektárról a meliorált táblákon. Ugyanebben a gazdaságban hektáronkénti 600 kilogramm többlettermést eredményezett búzából a kémiai talaj- javítás és a drénezéssel megoldott vízrendezés. Hasonlóan jó eredmények igazolják a beruházás termelésfejlesztő hasznát a tiszasző- lősi határban is: a már átadott táblákban hat tonna feletti búzatermést arattak a Petőfi Tsz-ben. A szakemberek számítása szerint — figyelembe véve az átlagosan 30 százalékos hozamnövekedéseket — a beruházás nagyságától függően a jászsági gazdaságoknak öt-tíz év, a Tisza II. térségében levő nagyüzemeknek tíz év alatt térül meg a komplex melioráció. nak ad munkát az évtizedekre szóló program. Az egy hektárra jutó fajlagos beruházási költség a Jászságban tíz- és tizenötezer forint között van, a Tisza U. térségében pedig 35 ezer forint. Az utóbbi területen ugyanis a legkorszerűbb, de egyben a leganyag- és munkaigényesebb módszerrel, alagcsövezéssel oldják meg a vízrendezést. A VI. ötéves tervi program megvalósítása a Jászságban mintegy tíz százaléknál, a másik kiemelt területen pedig harminc százaléknál tart. Az előbbi helyen a Doba-Millér főcsatornák körzetében gazdálkodó szövetkezetben, a Tisza II víztározó körzetében pedig hat nagyüzemben igyekeznek kihasználni a kivitelezők a szép őszidőt. Az idén mintegy 14 ezer hektáron fejeződik be a komplex melioráció, és a tervidőszak végéig még további 20 ezer hektárt adnak át a növény- termesztőknek. Ezzel együtt a két térségi programnak a Jászság esetében mintegy 15 százaléka, a Tisza II. térségében 35 százaléka valósul meg. A termelésfejlesztést azonban nemcsak a jobb minőségű földeken elért nagyobb hozamok garantálják. Miközben jobbá teszik, a beruházás megvalósítása során növelik is termőterületeiket a gazdaságok. A meliorált táblák mintegy tíz százalékának megfelelő nagyságú az a földterület, amelyet a feleslegessé vált utak, árkok, tanyahelyek felszámolása után ismét termelésbe vonhatnák az üzemek. Az országos tendenciával, a mezőgazdaságilag művelt területek folyamatos csökkenésével ellentétben így a megyében a VI. ötéves terv végéig mintegy ezerháromszáz, hektárral nő a nagyüzemi szántóterület. Nép- gazdasági szempontból is lényeges haszna ez a két térségben megvalósuló komplex meliorációnak, — ezért is élvez kiemelt állami támogatást — hiszen megyénk eddig is az ország területének 6,5 százalékán a mező- gazdasági termékek 7,6 százalékát állította elő. A hosszú távon tervezett meliorációs beruházások megvalósítása után a hazai ösz- szes termelésből való megyei részesedés — az említett arányú területnövekedéssel — várhatóan 10,4 százalékra növekszik majd. Temesközy Ferenc A jó hírű téesz szókimondó, sarkosan fogalmazó elnöke kissé elragadtatta magát a vitában. Többször elnézést is kért a túlfűtöttségéért. (Való igaz, a hivatalos tanácskozások szenvtelen, precíz és „túlbeszélt” hozzászólásaihoz edződött fülnek szokatlan volt a hangvétel). Sajnálom, mondta, de nem tudok higgadt maradni, ha a településfejlesztés rosszul értelmezett központosítása, annak hatása és következménye kerül szóba. Senki gém kért és bízott meg, hogy az ország 1300, hagyományos funkcióitól megfosztott és három évtizeden át egyre csak fogyó népességű kistelepülése lakóinak — még 3 millióan vannak — prókátora legyek. Nevükben, helyettük bizonygassam, hogy a holnapunk, a jövőnk érdekében változtatni kell a településfejlesztési arányokon. A 24. órában vagyunk. Városba vándorlási láz Sok mindenben igaza volt, ámiről érdemes az övéhez hasonló nyíltsággal beszélni. Véleményének egy lényeges pontjával azonban vitatkoznék. Ez pedig a jövő, talán a közeljövő kívánt és várható változása, amelyben ő kételkedett, és az volt az érzésem, hogy nemcsak megkésettnek tartja, hanem le is becsüli azoknak az ország anyagi képességéhez igazított, ésszerű és újszerű elképzeléseknek a hatását, amelyektől a falusi életkörülményekben kedvező változás remélhető. (Tudatos indítékai voltak annak, hogy az idén az ország valamennyi megyei népi ellenőzési bizottsága helyzetfelmérő és elemző vizsgálatot végzett a témában, és hogy sok társadalomkutató érdeklődése a falu felé fordult). Egyik napról a másikra képtelenség megállítani a három évtizede tartó folyamatot. Az optimistábbak szerint azonban már elkezdődött egy egészséges visszaáramlás a falvakba. A szociológusok, településfejlesztéssel foglalkozó szakemberek óvatosabban fogalmaznak: csökkent a láz, de arról még szó sincs, hogy „láztalanok” lennénk, és hogy a népvándorlás már egyértelműen irányt változtatott. Még akkor sem ez a jellemző, ha néhány statisztikai kimutatásból erre a következtetésre lehet jutni. Csalóka tud lenni a statisztika, mert hisz például legalább százezer olyan, mező- gazdasági üzemben dolgozó, embert tart nyilván, akik történetesen Pesten bogarat irtanak, Parlamentet takarítanak, és így tovább, jóllehet, még nem is látták azt a té- eszt, ahová a munkahelyük szerint tartoznak. Ami viszont tény: harminc év alatt 400 ezerrel csökkent a falvak népessége. Még 1978-ban is minden tizedik kis településen élő ember költözött el lakóhelyéről. (Következmény: az aprófalvak száma hatszázról kilencszázra emelkedett.) Szolnok megyében — amelynek településszerkezetére nem jellemzők a törpefalvak — lényegében ugyanez történt. Az elmúlt évtizedben a 69 község közül 57-nek csökkent a népessége, és hat olyan falu van, ahonnan a lakók több mint egyötöde elment. A számokból is kitűnik, hogy van azért néhány község, amelynek nem fogyatkozott, sőt, gyarapodott a lakossága. Nem nehéz kitalálni, olyan települések ezek, ahol rentábilis ipari üzem, kedvező adottságú, jól gazdálkodó termelőszövetkezet van. Nem vehetők egy kalap alá a községek. Az ország „faluképébe” épp úgy beletartoznak a városi rangért kopogtató nagyközségek, mint af. aprófalvak. A települések szerepkörhöz igazított fejlesztésének csak azoknak a falvaknak a lakói örültek, amelyek magasabb központi funkciót kaptak. Az ország 3122 települése közül 2000 az „egyéb” kategóriába tartozik, majdhogynem semmilyen szerepköre nincs. Néhány híján ezer az alsófokú ellátás funkcióinak betöltésére kijelölt falvak száma, három kategóriára felosztva. Így hát nem egyformán jutott nekik a fejlesztésre szánt forintokból. Valamelyest ki- váltságosabb helyzetbe a szerepkörrel felruházott települések kerültek, míg 1300 olyan falu lett az országban, ahonnan elköltözött a köz- igazgatási apparátus, nincs téeszközpont, megszűnt az iskola, gyógyszertár. . . (Az anyakönyvi dokumentumokat böngészve, utódaink döbbenten fogják látni, hogy történetesen Szolnok megyében az 1970-es évek közepétől minden ember városbán született, és majdnem mind ott halt meg. Az anyakönyvekből egyszerűen eltűnt csaknem hetven település neve). Még akkor is, ha nem lehet elvitatni, hogy a falvak egy része dinamikusan fejlő-' dött, az aránytalanság a városok javára túlságosan is szembetűnő. Az elmúlt évtizedekben a településfejlesztésre szánt pénz 85—90 százaléka a városokba került. A szerepkör szemszögéből nézve is csupán néhány nagyközség jutott előnyösebb helyzetbe. Például Szolnok megyében, ahol az V. ötéves tervidőszakban az infrastruktúra fejlesztésére fordítható tanácsi fedezet 96 százalékát 11 kiemelt település kapta. A többi 65 részesedése 4, azaz, négy százalék volt. Az üzemi vagy tér- , melő beruházások arányának megoszlása is hasonló volt, ami talán még döntőbb, mint a „nagykalapból” fejlesztésre adott juttatás. Döntőbb, mert ezen a téren is kiépül- getett a másodlagos csatorna. Szerepkör ide vagy oda, mozdulni csak azok a falvak tudtak, ahol a termelőszövetkezet vagy az ipari vállalat épített; saját elhatározásából, vagy kérésre pénzt adott, ha volt neki miből. Adnak és adóznak A mezőgazdasági és az ipari üzemek „közadományainak” tucatját lehetne felsorolni. Csak néhány példa: Mesterszálláson a Táncsics Termelőszövetkezet jóvoltából lett például szolgáltatóház, benne elektromos-szerviz fodrászat, posta és gyógyszer- tár. Az Orion 'gyáregységének köázönhetik a jászfény- szaruiak, hogy korszerű ABC épült a faluban, és napokon belül új orvosi rendelőt avathatnak. Bár, éppen az nem jellemző, hogy egy gyáregyŐszi talajmunkák a kunszentmártoni Körösmenti Termelőszövetkezetben. Képünkön: szántják azokat a föidsávokat, amelyekhez hely szűke miatt nem férnek hozzá b nagy gépek Gyorsan megtérül, hosszú távon jövedelmez ségnek ilyen (milliókba kerülő) gesztusokhoz joga lehet. A városokban székelő központok általában megtartják maguknak ezt a jogot. Az Orion ritka kivétel, a gyáregység vezetői pedig jó diplomatáknak bizonyultak, amikor megtalálták a legális módját a beruházás adminisztrálásának. Annak ugyanis, hogy egy téesz vagy vállalat adhasson, nemcsak a nyereséges gazdálkodás, hanem az ügyes adminisztrálás is feltétele. Ezért aztán — mint ahogyan azt a Szolnok megyei NEB a községek és téeszek kapcsolatát elemző vizsgálata is megállapította — nem tudni pontosan, hogy a téeszek mivel és mennyivel járulnak hozzá a falvak fejlesztéséhez, mert az effajta kiadásaik és munkájuk egy részét nagyüzemi költségként számolják el. Közismert, hogy évről évre csökkent a nemzeti jövedelem beruházásokra fordítható része. A mezőgazdasági és az ipari üzemek többségében is természetszerűleg zsugorodott a keret. A kevésből a falu javára is kiszakítani hovatovább, már bűvészmutatvány volt. És akik erre a mutatványra képesek voltak, tulajdonképpeni a kollektívával együtt, „bűnhődtek” érte. Bármennyire meghökkentő — mivel az adózott nyereségből- tudtad a községfejlesztéshez hozzájárulni — amit adtak, azután még adóztak is. Mégis adtak. Az önkéntesen adott pénzről van szó, és nem a kötelező községfejlesztési adóról, amelynek felhasználását nagyon sok faluban sérelmezik. Szembetűnő aránytalanság Egy kalapba kerül — és amint az a népi ellenőrök anyagában olvasható: döntő részét más, fejlettebb települések kapják meg. Igazságtalannak tartják elosztását, és javasolják, hogy több jusson vissza azoknak, akik adják. Igenám, de mi lesz azokkal a falvakkal, ahol se ipartelep, se téeszközpont nincs? A vidéki ipartelepítés során a 13 önálló vállalat csak 5 Szolnok megyei településre került, és a 170 ilyen vagy olyan ipari üzemből 14 községnek egy sem jutott. Általános vélemény, hogy a faluban olcsóbb az élet, a magyar parasztságot jómódúnak tartják itthon és határainkon túl is. A téeszek többsége jól fizet, a háztáji pedig jól jövedelmez. Elég megnézni a falvakban épülő manzárdtetős villákat. A legfrissebb adatok szerint a mezőgazdasági dolgozók jövedelme 4 százalékkal több mint a munkásoké. Ez tény. Ugyanakkor nem vonható kétségbe azoknak a tudományos vizsgálatoknak az állítása sem, amely szerint minél kisebb a település, annál rosszabb az infrastruktúra, és annál tetemesebb a munkára fordított idő, továbbá az sem, hogy a falusi emberek fizetnek azért, hogy útjuk, járdájuk, az utcájukban vízvezeték legyen, miközben munkájukkal is hozzájárulnak. Nem beszélve arról, hogy ők sokmindenhez az utazási költségek miatt drágábban jutnak. És még valami, a leglényegesebb: Bálint József, a Társadalmi átrétegződés és a jövedelmek című tanulmányában adatokkal bizonyítja, hogy a mai magyar falu már nem egyenlő a mezőgazdasággal, a termelőszövetkezeti parasztsággal. 1980-ban lakóinak 32,8 százaléka dolgozott a mező- gazdaságban, ennél jóval több olyan munkás él a falvakban, aki az iparban, kereskedelemben és szállításban dolgozik. A 3 millió magyar munkásnak alig kevesebb mint fele (46 százalékai falusi lakos. Kovács Katalin Falvak hátrányos helyzetben?
