Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-22 / 275. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. NOVEMBER 22. A rádió | huSámhossxáni Újvidéken a Szigligeti A Kazetta és a Vonó Ignác sikere Munkatársunk helyszíni tudósítása Felújították a Cselley-házat Mosonmagyaróvár legrégibb épülete az úgynevezett Cselley- ház. A műemléképületben állandó kiállítást nyitottak, amelynek anyagát dr. Gyurkovics Tibor és felesége adományozta a városnak. A képen: díszes rács a ház ablakainak egyikén Citerakészítő a Hóvirág-hegyen Amikor e tudósításomat írom, hétfő reggel, zúzmarás, ködös idő köszöntött Újvidékre. Viszont már két meleg sikerű est van a Szigligeti Színház társulata mögött, amely mint köztudott, többnapos vendégszereplésen tartózkodik Jugoszláviában a Vajdaságban, az újvidéki Magyar Színházzal létesült baráti és hivatalos kapcsolat jegyében. Mondhatni, eddig — félidőben tartunk —, minden úgy történt, ahogy az várható volt. Szívélyes fogadtatás a házigazdák részéről, autóbuszunkat a szabadkai színház dramaturgja szinte már a határtól vezette, Palicsnál csatlakozott hozzánk, s a házigazda újvidéki társulat tagjai is barátként üdvözölték régi ismerőseiket. Mégsem volt igaz a zavartalan kezdet, ugyanis alighogy megérkezett a társulat, több mint hétórás fárasztó autóbuszút után rögvest hozzá kellett kezdeni az előadásra való felkészüléshez. Ugyanis az eredetileg fél nyolcra tervezett előadást váratlanul jóval előbb, már hat órakor meg kellett kezdeni. A kissé kellemetlen fordulat oka: Jugoszláviában szigorú áramtakarékossági szabályok vannak érvényben, miszerint ezen a szombat estén éppen abban a kerületben, a központi másodikban aludtak ki pontosan este kilenckor a fények, és borultak teljes sötétségbe a házak reggel ötig, amelyben a magyar színház épülete is található. Gyors készülődés izgalmas pillanatok, a színpadot szinte „percek alatt” kellett a mi szobaszínházi körülményeinkhez átalakítani, berendezni, mert műsoron elsőként a Kazetta szerepelt. Közben megjelentek az újvidéki televízió magyar adásának munkatársai, hogy riportot készítsenek színházunk tevékenységéről, hogy bemutassák a Szigligeti törekvéseit. Este a híradóban Hogy a néző kit kedvelt jobban: Sova doktort vagy a jó öreg Strosmajert, az alig- -hanem csak vérmérséklet kérdése. Hiszen ők ketten — ugyancsak a világnézetnek, erkölcsi tartásnak és szakmai magatartásnak a képviselőiként — csak vérmérsékletben különböznek egymástól. S a nézőnek bármelyikük is tetszik, arra mindenképpen hajlamos, hogy azonosítsa a figurát a színésszel. Az újságíró ezúttal Ladislav Chudikot faggatja arról, milyen érzés volt Sova doktor bőrében élni a hosszú forgatás alatt. — Sosem, vonzotta az orvosi hivatás? — Nem. soha. Gyerekkoromban mozdonyvezető vagy pilóta szerettem volna lenni. Később kamaszként viszont már a mozi volt a mindenem. Főleg Gary Coopert csodáltam, s minden szerepben másért szerettem. Varázsától azóta sem tudok szabadulni. — Ki volt még ilyen nagy hatással önre? — A cseh Karéi Höger és az angol Laurence Olivier. Mindegyiküktől ellestem valamit. Amit tudok, részben nekik köszönhetem. Fogékonyságom azonban nem sokat ért volna, ha mindazt, amit tőlük tanultam, nem formálom a saját egyéniségemhez. Aki másokat csak utánoz, az vagy nem ismeri vagy nem vállalja önmagát. — Meddig jutott el önismeretben? — A színész szüntelen fea nézők már láthatták is e riportot, méghozzá egy olyan híradóban, amely versenymunkának készült. Jugoszláviában ugyanis évente a köztársaságok stúdiói versenyszerűen mérik össze erejüket egy-egy televíziós műfajban. Este, jóval hat előtt, már a nézők is gyülekeztek szép számban, a meghitt hangulatú, körbezárt, négyszögletes Porta nevezetű terecs- kén, reménykedve a bejutásra. Sajnos sokan kívül maradtak, mivel csak mintegy kétszáz néző tudott szorongva is helyet foglalni az al- kalmiag leszűkített nézőtéren, fenn a színpadon. S már ez a szokatlan körülmény is alaposan felcsigázta a jelenlévők érdeklődését, akik között a sorokban ott volt látható a neves jugoszláviai magyar író, Gion Nándor, s az éppen az újvidékieknél vendégeskedő rendező, — az Édes Annát próbálja irányításával az újvidéki színház —, Harag György. Megtisztelte jelenlétével követségünk kulturális tanácsosa az előadást, és természetesen jelen voltak a szakmabeliek. A Kazetta szereplőin nem mutatkozott a fáradtságnak semmi jele, és a közönség várakozáson felül „jól vette” az expresszionista játék sajátos humorát, s láthatóan élvezte Takács Gyula, Győri Franciska, Varga Károly és a többiek játékát. És ezt a megelégedést bőséges tapsban fejezte ki. A forró hangulatot még az se zavarta meg, hogy Győri Franciska izgalmában kezéből elejtette a díszes virágcsokrot, melyet ráadásul kapott a lelkesen és teljes erejéből játszó együttes. Az előadás utáni beszélgetésen pedig éppen a siker hatására Gion Nándor fogalmazta meg, aki, úgy hírlik, a közeljövőben átveszi az újvidéki színház irányítását, hogy a rendező Csizmadia Tibort szívesen látná a jövőben szükségben él. ezért sokkal sérülékenyebb, mint mások. Évekbe telt, míg sikerült kialakítanom magamban a tudatos és ösztönös feszültség közötti egyensúlyt, s már elértem azt is, hogy féken tudom tartani érzelmeimet, ha kell. De be kell vallanom: kellemetlen is tudok lenni. Ilyenkor az történik, hogy másokon vezetem le traumáimat. Látja, nem vagyok eltelve önmagámmal. .. — Színi tanulmányait megelőzően irodalomtörténésznek készült... — Szüleim sosem tiltakoztak az ellen, hogy színész legyek, hiszen mindenkitől azt hallották: tehetséges vagyok. de arra kértek, hogy legyen valami „földi” hivatásom is. Így orosz és szlovák irodalmat tanultam az egyetemen, három szemesztert el is végeztem, aztán másként alakult a sorsom. Mivel érettségi után felvettek a színházba, napközben egyetemista voltam, esténként a Nemzetiben játszottam. Egy idő múlva rájöttem, hogy nem ülhetek egyszerre két lovon. Döntenem kellett, a színészet mellett maradtam. — Negyven filmszerep van a háta mögött. Milyen a közérzete színészként és magánemberként? — Boldog vagyok. Sokat kaptam az élettől, ez kellemes érzéssel tölt el. pedig az élet is sokat lopott tőlem. Boldog vagyok, mert nehéz és kritikus pillanatok után is volt erőm újrakezdeni a munkát, visszhangra talált. A Kórház a város szélén siakár egy magyar dráma megrendezésére. A mindig játékos Takács Gyulának egyébként még egy sikere van ezen az esten, a patinás Vojvodina szállóban — itt kapott szállást a társulat —, előadás után beülvén a zenekarba, dalaival bűvöli el az étterem közönségét. Aztán vasárnap este következett a Vonó Ignác a szerb Nemzeti Színházban, amely néhány éve épült, s hatalmas színházi komplexum. Ennek kistermében került sor az előadásra, de ebbe a kisterembe is bizony kétszer beleférne a mi kis színházunk. Európa alighanem egyik legnagyobb modern színháza ez, amely kívülről is igazán impozáns, belülről pedig kész labirintus. Ami örvendetes: telt ház a Vonó Ignác előadásán is. S bár Fejes drámájának igazi megértése feltételezi a magyar történelem bizonyos fokú ismeretét, hisz Vonó Ignác útja a história legutóbbi hat évtizedét öleli fel, megértésben még sincs hiány itfl sem, többször csattant fel a taps játék közben, s egy-egy csattanóra a nevetés. Amiben része lehet annak is, hogy a nézők magyarul tudó és beszélő, értő vajdasági lakosok. Nemcsak újvidékiek, a környékből is érkeztek nézők. A Vonó Ignác a szolnokiaknak ezzel az előadásával úgymond kilépett az országból, és sikeresen nemzetközi vizekre evezett. Közben a Kazetta első kritikája is megjelent már a neves színházi kritikus, Gerold László tollából, aki elismerően szól az előadásról, tartós élményként könyveli el a látottakat, s azon kiváló előadások közé sorolja, amelyek egy viszonylag kevésbé rangos drámai anyagot is a kiváló előadás rangjára emelnek. A folytatásról már odahaza csütörtökön, a színház ugyanis szerda délután érkezik vissza Szolnokra. Valkó Mihály kere nemzetközi elismerést is hozott. Boldogít a tudat, hogy nemcsak itthon, ha-' nem Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában, az NDK-ban, Jugoszláviában, az NSZK-ban, sőt még Ausztriában is megkedveltek a nézők. Kerek negyven évet vártam erre a sikerre. Egyébként 1975-ben magyar sorozatban is forgattam. Ré- nyi Tamással dolgoztam a Benyovszky-sorozatban. Mivel kicsit beszélek magyarul, a szöveget is magyarul mondtam. Néhány évvel ezelőtt a Szolnoki Papírgyárban vendégszerepeit a mezőtúri Szivárvány citerazenekar. A nagy sikerű műsor végén ketten is odamentek Csider Istvánhoz, az együttes vezetőjéhez, hogy mutassa meg nekik közelebbről is a hangszert. Méregették, nézegették, találgatták, hogyan lehet elkészíteni a citerát. A véletlen találkozásból jó kapcsolat alakult ki. A hallgatagabb szemlélő, Varga István műhelyében azóta száznál is több hangszer született. Az akkor még asztalosként dolgozó Varga István elkészítette rézből a mintát, amely azóta is féltve őrzött kincs a homoki ház parányi műhelyében. Nem csoda, hiszen egy hajszálnyi eltérés miatt már hamisan szólhat a hangszer. S persze az sem mindegy, milyen fából, milyen húrokkal készül a cite- ra. A műhely falán félkész hangszerek sorakoznak, cseresznye-, szilva-, dió-, fenyőfából. Mikor milyén fát sikerül találni. Rokonok, ismerősök hívják a mestert, ha bontják a házat vagy kivágnak egy fát — nézze meg, vigye, ha kell a gerenda, a fatörzs. A legjobb persze a fenyőfa lenne, egy-egy Ei- délyből származó darabért „fele királyságát” is odaadná, de egyik sincs. S aztán, ha megvan az alapanyag, kezdődik a hallatlan pontosságot, kifinomult mozdulatokat igénylő munka. Varga István asztalosnak készült egészen kis korától kezdve. A hangszer- készítés ötletét az anyag adta, kíváncsi volt rá, mire képes a fa. Évtizedekkel ezelőtt készített is egy mandolint, ami legnagyobb sajnálatára elveszett a háború forgatagában. Az első cite- rától meg nem válna semmiért. Az újabbak szebbex, kidolgozottabbak, más a formájuk, az mégis kedvesebb. Esténként citeraszótól hangos a homoki Hóvirág-hegy. A szomszédok kíváncsian bebelesnek, ki játszik ilyen szépen, s.zívből. Mert bármennyire is hajszálpontosan készítik el a hangszert, ez önmagában még kevés — vé- , li a mester. A mezőtúriak, az igen! ök értik a dolgukat. Ám aligha kölcsönös udvariasságból, a Szivárvány tagjai meg Varga Istvántdicsé- rik. Évek óta ő készíti cite- ráikat, s legújabb sikereiket, a megyei tanács művészeti díját, a kiváló együttes címet, úgy gondolják, neki is köszönhetik. A homoki citerák újszerű formája, pontos, szép hangzása rabul ejtett már más zenekarokat is. A tiszafüredi, a tiszakécskei, a Killián György Repülő Műszaki Főiskola citerásainak készített hangszert. Jelenleg a zákányszéki zenekarnak dolgozik, s kicsit félve, de elvállalta Pribojszky Mátyás citeraművész megrendelését is. Vásárló akadna bőven, ám a mester nem vállal erején felül. Nyugdíjas napjaira elköltözött Szolnokról Homokra, karnyújtásnyira a természethez. Gondozza a szőlőjét, kertjét, s ha elfárad kintv bemegy a műhelybe, faragja, csiszolgatja cite- ráit. Csak olyan hangszert ad ki a kezéből, amiről látszik, hogy ötven év múlva is hangszer lesz. — tál — Színészek az országúton A néhány éve alakult Népszínház egyik utazó társulatát kísérte el Székesfehérvárra Dénes Gábor szerkesztő-riporter. Az úton, az előadás előtt,' a szünetekben beszélgetett a társulat színészeivel, s ezeket hallhattuk péntek este a Petőfi adór sugárzott műsorban. Az egyórás riportból k<i pet kapott a hallgató a tá ; sulat életéről, munkájáról. megszólaltatott színészek ki zött voltak elégedettek, mások életük kudarcának tt kinti'k, hogy a Népszínhá utazó társulatának tagjr , Csupán annyi a közös be r nük, hogy a szakma, a sz~ ház megszállottjai. Ne nem könnyű a munkáji sokszor mostoha körűin nyék között, alkalmi színpa dákon játszanak, maguK stoppolgatják jelmezüket, készítik frizuráikat, sminkelik magukat. A legnagyobb bánatuk, hogy miközben az ország legapróbb falvaiban is ismerik őket, a főváros színpadai zárva vannak előttük. Jóllehet a budapesti társulatok tagjai között akadnak náluknál kevésbé tehetségesek is, akiket mégis számon tart a közönség. Az utazó társulat a szakma perifériájára került. Az előadásaik jók vagy rosszak — ennek megítélését nem vállalta magára a műsor —, ám közművelődési tevékenységük, küldetésük mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne. Alighanem erre céloztak a megszólaltatott színészek, amikor a fővárosi kollégáik életével, sikereivel vetették össze saját élményeiket. A „vándorszínészek” élete, munkája sosem volt könnyű, s fejlődhet a technika, javulhatnak a körülmények, akkor sem lesz hasonló a színházakból alig, vagy ki sem mozduló művészekéhez. Lehet, hogy a nagy hirtelen összeállított díszletek, a jelmezek nem olyan csillogóak, mint a színházakban, a megformált jellemek nem annyira kidolgozottak, a játékon meglátszik a hosz- szú utazás fáradtsága, de az utazó társulatok igyekeznek eleget tenni a magyar színjátszás nemes hagyományainak. A magyar népdal hete A rádió évről évre egyhetes műsorsorozattal népszerűsíti a magyar népdalt. A tegnap kezdődött programban naponta négy alkalommal csendülnek fel népdalkincsünk legszebb darabjai, s előadások, hanglemez-bemutatók, hangverseny-közvetítések teszik sokszínűbbé a sorozatot. Tegnap és ma a Dunántúl népdalaiból sugárzott, illetve sugároz a rádió, szerdán és csütörtökön alföldi, pénteken, szombaton, vasárnap észak-magyarországi, valamint nemzetiségi népdalokat hallhatunk, a legjobb énekesek, kórusok előadásában. A nemes vállalkozással a rádió a hagyományok ápolására irányítja a figyelmet, igyekszik bemutatni népdalaink szépségét, érzelemgazdagságát. A hétszer négy műsor újabb barátokat szerez majd nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi népdaloknak is. — tg — Simon Ferenc kiállítása A kunhegyesi körzeti bemutatóházban ma délután 17 órakor nyitják meg Simon Ferenc szobrászművész kiállítását. A tárlat december 11-ig tart nyitva, naponta 9—12 és 14—18 óra között. A tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Óvónőképző Szakközépiskola óvónői és diákjai rendszeresen készítenek bábokat, faliképeket, gyermekjátékokat. Munkáikat a község óvodáinak ajándékozzák Sova doktor negyven filmje
