Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
Irodalom, művészet ’*«■ október i. rr ’ Tabák András: Q az, akit szeretsz gyík reggel arra ébredtünk, hogy kétségtelenül itt a tavasz. Az előző napokban még komisz ködök gomolyogtak, és szakadatlanul esett, de mo6t, íme, kertünk megtelt verőfénnyel, játszi illatokkal, madárzajjal. Hars rigófüttytől zengett á környék. — Világos — mondtam ®ab- bancsnafc —, ilyen pompás időben az állatkertbe kell mennünk. Lelkesen helyeselt — Igen, apu, az állatkertbe akarsz menni. Hogy miért neveztük el Gab- bancsnak? Nem tudom. Talán mert a ©abi igencsak unalmas becenév, s meglehet, valamimód még Shakespeare is ludas benne; „parányi, mint egy makkopáncs”. Hanem amire végképp nem lelek magyarázatot: már jócskán elmúlt három éves, mégis rendületlenül második személyben beszél magáról. „Éhes vagy — követelőzik —, kaját akarsz!” „Mész a klotyóra — jelenti be —, pisilned kell.” A ka- cifántosság sem ejti zavarba: „Jöttél a kertbe, apu, szeretnél labdázni veled.” Senki sem érti ezt a furcsaságot. Azt mondják, eddig sohase hallottak második személyben beszélni gyereket. Én sem. Még felnőttet is csak ritkán. Néha egy- egy költőt Kimentünk hát az állatkertbe. A ldsföldalattin természetesen, hiszen buszon bármikor utazhatunk, de a kisföldalattin csak akkor, amikor az állatkertbe megyünk, és azért olyan jó, magyarázta ©abbancs, hogy most az állatkertbe megyünk, mert a kisföldalattin utazhatunk. Odakinn nem voltak épp kevesen, de sokan se. Először is léggömböt vettünk, mert az fontos, és anélkül még az állatkert sem ér valami sokat, meg egy zacskó hámozott mogyorót, amit szétosztogatunk majd az állatok között. Mire odaértünk a vízilovak medencéjéhez, á léggömbünk elröpült, és a mogyorót észrevétlen el ropogtattuk. Sebaj, vigasztaltuk magunkat, az állatok etetése úgyis tilos ... A medence korlátjának támaszkodtunk, és megmutattam neki, az ott, látod, a víziló. Elnézegette a hatalmas, barna hústömeget, és azt mondta, a vizet látja, de a lovat nem, csak azt a nagy, kövér rondaságot, aki folyton a száját tátogatja, s hozzátette, a víz lehetne tisztább is, meg hogy mennyivel, de mennyivel érdekesebb volna, ha a nagy, kövér ron- daság helyett inkább valami szép kis vitorlás úszkálna a vízen, akár a Balatonon, színes zászlócskákkal az árbocán, csillaggal a vitorláján, s amire mindjárt föl is kéredzked- hetnénk, ugye, apu? — Föl bizony — bólintottam —, hát persze! — Azzal átbaktattunk az elefánthoz, hátha az nagyobb sikert arat. Nem sok figyelmet vesztegetett rá. Annál többet arra az ősz hajú bácsira, aki kattogó masinájával a sétány menti pázsitot nyírta. Barátságos bácsi volt, nem vitás. Mihelyt odaléptünk hozzá, nyomban kikapcsolta a szerkentyűjét, és szép komótosan elmagyarázta, hogyan nyírja a gépe a füvet. Amikor pedig még azt is megengedte, hogy Gabbancs megfogja a masina egyik szarvát, s egy darabig kettesben vágják a gyepet, már láttam, aligha jöttünk ki hiába az állatkertbe, ez a fűnyírás sokáig emlékezetes marad. No nem baj, gondoltam, semmi vész, majd a zsiráf, azon fogsz csak bámulni igazán! Megbámulta. Tetőtől a talpáig, becsületesen. Azután a patájától föl, a feje búbjáig, ahol a két szarvacska dudorodik, és élénken megszólalt: — Apu, ott egy rep- csi... Integessünk neki? Odafönn csakugyan úszott egy repcsi, jókora utasszállító, még a búgását is hallottuk Biztosan Ferihegynek tartott. — Nem azért vagyunk itt — figyelmeztettem —, hogy mindenféle repülőgépeknek integessünk, inkább az állatokkal ismerkedj. — Igen, apu — mondta engedelmesen —, ismerkedel az állatokkal. — És megkérdezte, ha az a repcsi leszáll, garázsba megy-e, mint a buszok, vagy remízbe, ahová a villamos. — Sem oda, sem emide — feleltem mogorván —, hanem egy óriási csarnokba, amit hangárnak neveznek. — Erre természetesen muszáj volt elmagyaráznom, milyen a hangár, mire használják, és hogyan fér el benne a repülőgép. Közben s zom örköd tam magamban. Lehetséges, hogy agresszív ösztönök szunnyadnak ebben a gyerekben? Hát valóban csak a vad ragadozók fogják érdekelni? Tévedtem. Ha vetett is rájuk néhány közömbös pillantást, szemlátomást csak irántam való udvariasságában. És még szemrehányást sem tehettem neki. A tigrisek egytől egyig unottan kuksoltak, a párduc, a jaguár meg a többiek nemkülönben. A sörényes hím oroszlán jámboran szunyókált a napsütésben. Gondoltam, felcsigázom egy kissé a képzeletét. Mesélni kezdtem, micsoda veszedelmes és vérengző fenevadak ezek, hogyan pusztítják, ölik, marcangolják darabokra a védtelen, békés állatokat, s mondhatom, egyre jobban belemelegedtem, míg csak észre nem vettem végül, hogy már réges-rég nem rám, hanem másvalakire figyel. Egy baszksapkás fiatalember állt ott. Előtte állvány, az állványon vászon, paletta á kezében. öt nézte. — Mit csinál a bácsi? — Fest — mondtam. — Mit fest? — Láthatod — mutattam —, az alvó oroszlánt. — Miért festi a bácsi az alvó oroszlánt? — Hogyhogy miért festi? Azért, mert... hát, hogy ... hiszen ez igazán egyszerű! Meg akarja örökíteni. Ezt a szót nem ismerte. Felvilágosítottam, mit tesz az, megörökíteni valamit. zőke fejével rábólintott, most már érti. Azután megkérdezte: — De miért festi a bácsi az alvó oroszlánt? Nyeltem egyet, és szelíden azt mondtam, a bácsinak ma biztosan éppen arra szoty- tyant kedve, hogy alvó oroszlánt fessen. Megrázta a fejét, a pillantásából kiolvastam, hogy csudamód értet- lennek tart, és kérdését megpróbálta szabatossá formálni. — Miért festi le a bácsi az alvó oroszlánt, ha az alvó oroszlán úgyis van? No nem, gondoltam, esztétikai vitába nem fogsz beleráncigálni!, s azzal ütöttem el a dolgot, hogy ami nincs, azt bajos megfesteni, éppen ezért a bácsitól sem várhatja el, hogy az alvó oroszlán helyett azt fesse meg, ami nincs. Ezen eltűnődött. De kisvártatva határozottan kijelentette: pedig azt, ami nincs, mégiscsak sokkal érdekesebb volna megfesteni, mint az alvó oroszlánt, mert az alvó oroszlánt megfestés nélkül is látni, de ami nincs, azt csak úgy lehetne látni, ha a bácsi megfestené. Azt hiszem), neki volt igaza Ezek után a tevékhez kerültünk. Megvallom, kedvelem a tevét. Kedvelem igénytelenségét, elnyűhetet- len szívósságát és bölcs egykedvűségét, ahogy a világ ügyeit szemléli, de nem ám holmi kívülálló, hanem olyan lény módjára, aki mellesleg tudja, mi a dolga, és azt fáradhatatlanul el is végzi. Mindig is a kedvenc állataim közé tartozott. Érthető tehát, hogy rosszul esett látnom, a fiam rájuk sem hederít. A fülét hegyezte. A kerítésen túl kerekek csattogása hallatszott, mozdonydübörgés. — Apu — szólt boldogan —', itt vonatok is járnak! — Járnak — hagytam rá meg- adóan, jól tudva, mi következik. Hát igen, az obiigát kérdések özöne. Milyen vonat jár erre? Tehervonat, személyvonat vagy gyorsvonat? Villanymozdony húzza-e vagy dízel? Ha dízel, melyik dízel, a piros, á zöld vagy a kék? Hány kocsiból áll a vonat? Honnan jön és hová megy? Ülnek-e rajta gyerekek, és ha ülnek, ezen a vonaton kihajolhatnak-e az ablakon? — Tudod mit? — szúrtam közbe alattomosan. — Keressünk egy fagy ist vagy vattacukor-készítőt! Vattacukrot sajnos nem árultak, így hát beértük vaníliafagylalttal, és elsétáltunk a majomházhoz. Ahány gyerek csak kint volt aznap az állatkertben, azt hiszel», mind ott visítozott gyönyörűségében. És mindegyik vaníBiafagyialtot nyalt, és az apja nyakában trónolt. Én is fölajánlottam, hogy a vál- lamra ültetem, úgy jobban láthatja a majmokat — Nem akarod jobban látni a majmokat— rázta a fejét —, a vonatokat szeretnéd látni a kerítésnél. Erre már megmérgelődtem. No várj csak, gondoltam, engem te nem fogsz felhergelni! Azzal fölkerestük a medvéket Ez volt a végsőkre tartogatott tromfom. Mert ugyan akad-e olyan gyerek, aki el nem olvad egy igazi, élő mackó láttán? Hát egy akadt — Nem szereted a macikat — mondta —, csúnyák és büdösek. — S még a ketreceiknek is hátat fordított, olyan irigykedve bámult egy kisfiút akinek tűzpiros biciklije volt, és a kormányán csengő helyett valami kimunstrált autóduda. És pillanatonként tülkölt azzal a dudával. De miért is folytatnám? Felsültem vele, bárhová vittem is. A mókusnál az önműködő locsológép érdekelte, a szarvasoknál egy szemeteskocsi, amelynek villogott a narancssárga tetőlámpája. A zebrák előtt meg egy papírcsákós, öreg mázoló, aki bagót rágott és a korlátot pingálta, és természetesen neki is megengedte, hogy húzogasson néhányat a pemzlijével. No és az állatóvoda? Fütyült az állatóvodára. Mit neki süldő oroszlán, farkaskölyök, őzgida és hintázó medvebocs, amikor éppen arra jött egy kannákat szállító motoros targonca! S akadt-e nála boldogabb gyerek aznap az állatkertben, amikor a füttyös kedvű vezető, meglátva sóváran rímánkodój, már- már könnyes tekintetét, fölvette maga mellé az ülésre, és kétszer megkerülte vele a zergék szikláját? Ez a targoncázás megrendítette. Ünnepélyes volt, szinte átszellemült. És ami páratlan dolog, legalább tíz percig hallgatott. Csak a szeme fénylett meg a füle piroslott megilletődöttségében. Letelepedtünk egy padra valami félreeső, hosszú ketrecsor előtt Perecet ettünk, hallgattunk. Csöndes zug volt; még véletlenül se vetődött el arra valaki. Egyszer csak hallom, hogy fojtott hangon szólogat: _ Apu ... apu ... — s látom, a s zeme kikerekedik, látom, hogy magánkívül van izgatottságában. — Apu... az ott micsoda? Ott ni, bent a ketrecben... Odapillantottam, egy kecske volt. Egy közönséges kecske. Biztos; hogy nem tévedtem. A táblán is ott állt: KECSKE, CAPRA. így hát közöltem vele, az ott egy kecske. — ö az, akit szeretsz! — kiáltott fel elragadtatottan. Mit mondhatnék még? Ez valamikor fél tizenegykor történt, ötnegyed óra múlva még mindig a kecskében gyönyörködtünk. Nyájas kecske volt, meg kell adni, jóindulatú és kezes. Időnként kedvesen mekegett, és nagyon összebarátkozott a fiammal. Gubbancsot hat ló nem vonszolhatta volna el attól a kecskétől. Szólongatta és gügyögött hozzá, simogatta, becézgette. babusgatta, még énekelt is neki — nem győzött vele betelni. Sajnos azzal sem, amit követelőzésére a kecskéről meséltem. Holott elbeszéltem mindent, amit csak tudok róluk, s végül már azt is, amit nem. alán kapuzárásig ott rostokoltunki volna, ha el nem harangozzák a delet. Akkor megjelent egy ápoló, és a kecskét beterelte az akoljábá. Erre aztán mi is elindulhattunk haza ebédelni. — Máskor is eljössz — mondta elmenőben Gabbancs —, minden nap eljössz hozzá... Szereted! Okos, kedves és jó. És szép állat. A legszebb állat! Endreaz Teréz: Család Polner Zoltán: Szél he verés Kék csattogás az utakon: holdfénybe rejtett, elfelejtett kék csattogás, parázs-mezők. Fényeskedik a rozmaring. Tündöklő álom ver. Kószáló szélheverés, madarak és nagy harmatok viszik a napot. Jegykendőn nézett messziségek. Vér kaszabol: a szó halott. Csengés a fák vaslombjain, hajszállal sújtott nyári égbolt, megbolygatott kék csendülés. Mezey Katalin: Véres szúnyogirtás Nyilvánvaló volt, hogy valami dombháton vannak. A vaksötétben nagy döndüléssel kénsárga fények gyulladtak, vakítón, mintha vil- lámlana. Távolodó sárga fénycsíkok vonalazták be az eget. Távol, körül, ott lent, mintha minden üres lett volna. Csak ez a nagy, sárgaparkettás terem volt a sötétség tetején, a dombon. A felvillanó fényekben látszott, hogy oldalai csak mellmagasságig érnek. Ablakszerű bevágások voltak rajtuk, ezekre támaszkodtak az egymás mellett sorakozó nagy fekete gépek. Csöveiket a magasba tartották, és bár hozzájuk hasonlókat még sohasem látott, biztosan tudta, hogy rakétaelhárító ágyúk. A fények, dübörgések a kilőtt lövedékeket kísérték. — Csák ezek mellett lehet biztonságban az ember — gondolta, miközben egy sötét pillanatban, előrehajolva igyekezett a hatalmas cséplőgéphez hasonlító óriások között átfutni az egyik sarokból a másikba, keresztül a termen. Honnan hová és miért futott, azt nem tudta, de biztos, hogy 6 maga nem volt katona, mert a karjába ka.paszkodott a felesége. Elengedte a karját, és a kezét fogta meg jó erősen, úgy szaladtak. Észrevétlenek akartak maradni, holott senki sem figyelt rájuk. Talán ha két-három fekete katonafigurát rajzoltak ki a teremben a torkolattüzek. De ezek sem törődtek egyébbel, csak az ágyúikkal. Az ellenség a föld túlsó felén lehetett, onnan küldözgette azokat a láthatatlan lövedékeket, amiket a sárga fénycsíkokkal el- száguldó rakétáknak kellett megsemmisíteniük, valahol az elgörbült térben, valahol messze a világ fölött. A szaladás szívdobogtató pillanataira ébredt föl. De a szoba 'sötétje mintha még az álombéli színhelyhez tartozott volna. — Hol lehetnek a gyerekek? — riadt fel benne a kérdés, mikor, még mindig az álom fényeiben gondolkodva, megnyugodva észlelte volna, hogy ők ketten együtt vannak, hiszen mintha még mindig fogná a kezét, ahogy az előbb, futás közben is. Keresztültört az álom utolsó hártyáján is, és erővel fölébresztette