Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. OKTÓBER 8.

8 Arcképvázlat I

A melegítős pedagógus

Cseh Zoltán kunhegyesi testnevelő tanárt húsz éve ismerem, és talán nem veszi rossznéven, ha elárulom: a

két kezemen meg tudnám számolni azt az alkalmat, amikor a találkozásunkkor nem viselt melegítőt, vagy tréningruhát. Lehetett községi, iskolai rendezvény, valamilyen kisebb-nagyobb ösz- szejövetel, ő rendszerint hátul állt sportöltözékében, mivel a hivatalos rész után a legügyesebb tanítványai valamilyen labdajátékkal, tornával színesítették az eseményt. Mosolyogva mesélte: a minap az egyik iskolai ünnepségen afféle rendhagyó módon, kivételesen sötét öltönyben, hófehér ingben, nyakkendőben jelent meg. A gyerekek ugyancsak nagy szemeket meresztettek rá: mi történhetett vele. Sőt, néhány elsős köszönés nélkül haladt el mellette, ami korántsem a tiszteletlenség jele volt, hanem az, amit ő így fogalmazott: valószínűleg jól álcáztam magam.

Érdekes, hogy ez a közvetlen, barátságos nevelő az iskolában tanuló négyszázhetven gyereket jószerével kivétel nélkül ismeri, ami nem kis dolog. Hogy mindezek ellenére követelni mit és hogyan követel, arról a gyerekek temérdeket meséltek. Elvégre bármennyire is hihetetlen, az atlétikai edzéseken ezek a 15—17 éves legénykék éveik számával megegyező kilométereket futnak általában, mert eredmények kémény tréning, edzés nélkül soha nincsenek.

Mindezt a következetességet, rendszerességet még Tö- rökszentmiklósról, gimnazista korából hozta magával: Szabó Ferenc testnevelő tanár „oltotta” belé. Húszévesen került Kunhegyesre, a Dózsa úti Általános Iskolába, ahol mint képesítés nélküli nevelő tanította a testnevelést. Együtt edzett, játszott, tanult a gyerekekkel, képezte magát, és négy év múlva testnevelés-biológia szakos tanári oklevelet szerzett. — Imádta a szakmáját, nem restellt elutazni Pestre, Szolnokra, Debrecenbe, bepillantani az edzések kulisszatitkaiba, így aztán a sikerek sem várattak magukra. Labdarúgásból országos ötödik, négytusából az úttörő-olimpián országos második helyezettek lettek, kézilabdából pedig többszörös megyei bajnokok.

1970-ben állást változtatott; átment a helybeli Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézetbe, nehezebb körülmények közé. Köztudott, hogy a hasonló profilú, általában csupafiús intézmények nem az eminens végzős nyolcadikosokat fogadják, hanem kétkezi munkások, termelőszövetkezeti dolgozók közepesen végzett fiait. Mégis szívesen vállalta az új feladatot, mivel Szudi Antal igazgató szabad kezet ígért neki, és mindenben segítette, segíti ma is. Cserében csak annyit kért, hogy a tornaterem nélküli iskolában igyekezzék ezekkel a hosszúra nőtt kamaszokkal megszerettetni a sportot. Erre ő sajátos módot eszelt ki: délutánonként kiment közéjük, leült velük beszélgetni a világ kis és nagy csodáiról. A családjukról, a terveikről, az álmaikról, a jövőjükről. Közben hogyan, hogyan nem, de egy foci is előkerült valahonnan, és tüstént elkezdődött a két- kapuzás. Pár hét múlva már kézilabdáztak, az alacsonyabbak atlétizáltak, futottak. Igaz, nem maradt egyedül : az iskolavezetésen kívül a kartársai is segítették, segítik ma is. Ki a focira, ki a kézilabdára, ki a röplabdára áldoz szívesen szabad óráiban. És az eredmény? Egymás után hatodik alkalommal végeztek az élen a szakmunkástanulók megyei összesített pontversenyében. Országos helyezett atléták, utánpótlás válogatott súlyemelő, magyar válogatott ké- zilabdás került már ki tanulói közül. De az talán még nagyobb örömöt okoz neki, hogy mehet bárhová a megyébe, kérges kezű legények, felnőtt férfiak köszöntik tiszta szívvel: nem ismer meg a tanár úr? Én voltam tíz éve a jobbszélső.

Bizony, olykor keresgél az emlékei között, hiszen a két évtized nagyon sok kedves tanítványt hozott az iskola falai közé és bocsátott szárnyára. Nem beszélve arról, hogy Cseh tanár úr is időközben 41 éves lett. Ennek ellenére a diákjai szerint jól tartja magát, árniben szemernyi hízelgés sincs, hiszem

még a kispályás focicsapatba is beáll. Igaz, ezt ma már szó szerint kell érteni, mert ugye a kilencven kilót nem köny- nyű mozgatni. Persze ellökni sem, ha megveti a lábát. Pedig tíz éve volt egy komoly, műtétje, maga sem hitte, hogy talpra áll, de edzett szervezete legyűrte a bajt. Azóta sem lett- hűtlen a sporthoz. Sőt, tovább képezte magát, és a Testnevelési Főiskolán kézilabda, majd atlétikai edzői oklevelet is szerzett. Márpedig aki járatos ebben az iskolában, az tudja, itt sokat kell dolgozni a „papírokért”. Hogy a szakmáján kívül más is érdekli, ennek igazolására néhány példa: az iritézet szakszervezeti elnöke, az osztályfőnöki munkaközösség, meg a területi testnevelési munkaközösség vezetője. 1971 óta párttag.

Egy középiskolás fia és lánya van, akik ugyanabban a gimnáziumban tanulnak, ahol ő végzett. A felesége is pedagógus, és nem csoda, hogy csak reggel, meg késő este találkoznak. Sőt, a hétvégéi sem szabadok, hiszen az NB Il-es, helyi kézilabdacsapat edzője, így hol idegenbe utaznak, hol fotthon játszanak. — Noha rajong a szakmájáért, nem csoda, hogy várja a nyári szünetet, amikor a családdal nagy, közös kirándulásokat tesznek.

Nem kevés izgalomban él, mert ha minden az elképzelések szerint alakul, elkezdődik náluk, az iskola udvarán egy tornacsarnok építése. Ez pedig — ahogyan latolgatja — azt jelenti, hogy két év múlva újra kell tanulnia a szakmát, mivel másképpen kell szerveznie a szabadban tartott testnevelésórákat, mint a benti tornatermi foglalkozásokat. Nem titkolja, csak lenne már meg ez a terem, szívesen vállalkozna az újabb tanulásra, képzésre negyvenegynéhány évesen is.

D. Szabó Miklós

Üj épülettel gazdagodott a Bakony Müvek: a gyáróriás területén elkészült a kétezer négyzetméter alapterületű oktatási központ, amely több funkciót tölt be. A vállalati képzés és a továbbképzés különböző formái mellett a szereléstechnikai szakemberképzés is fontos szerephez jut. Az épületben a tanácskozótermek, a tantermek és a könyvtárszoba mellett oktatástechnikai rendszerrel felszerelt kabinetek is találhatók

Kapu északnyugaton

Tőlünk egy lépésre már Ausztriához tartozik a föld. Mögöttünk nemzetiszínű táblán a felirat: Magyar Nép- köztársaság. Kísérőink figyelmeztetnek: ne fordítsuk a fényképezőgépet a határon túlra, mert az osztrákok nem veszik jó néven. így aztán csak a szemünk pásztázza az Alpoknak futó nadrágszíj- parcellákat. Nagyüzemi táblákhoz szoktunk, a szétszabdalt föld minden szónál érthetőbben mutatja, hogy nemcsak másik ország, hanem más világ, más társadalom kezdődik lábainknál.

Kincseskamrában

A terményt már mindkét oldalon betakarították, kihalt a határ. Ahogy elnézem, elkelne az eső odaát is. A magyar részen néhány őz legelészik, mindössze ennyi a látnivaló, meg az országúton néhány hozzánk, illetve hazafelé haladó osztrák kocsi, így aztán rövid szemlélődés után visszakanyarodunk a hegyeshalmi határállomásra. Elhatározásunkat az is befolyásolja, hogy hirtelen hideg áramlat kerekedik az Alpok felől. Egyik társam tréfálkozva meg is jegyzi:

— Minden rossz Nyugatról jön.

Nevetünk megjegyzésén, pedig sok igazság van benne. A nyugati államokban sokan vannak olyanok, akik szeretnék kijátszani határőreinket, valamilyen módon anyagierkölcsi kárt okozva hazánknak. Ügynökeik a „zöld határon” könnyen rajtaveszthetnek, jól tudják ezt ők is, így hát figyelmük, a határátkelő helyekre irányul. Mi sem sétálhatnánk ilyen zavartalanul itt, ha nem a határőrök vendégszeretetét élveznénk. Balga ember az, aki azt hiszi, hogy elég nekivágni a határ menti erdőnek, vagy megvárni az éjszakát, és hipp-hopp már át is juthat a határon.

A nagykapu előnye

A forgalomellenőrző pont kijárati, vagyis Ausztria felé vezető oldaláról kezdtük a sétát. Ha azt mondjuk, hogy minden ilyen határállomás az országnak egy-egy kapuja, akkor azt hiszem, ezt a hegyeshalmit nyugodtan nevezhetjük nagykapunak. Nem szeretem a nagy szavakat, de ez már európai méretű. Persze, helyzeti előnyben is van a többivel szemben. Alig másfél évvel ezelőtt adták át a forgalomnak, míg a többi jórészt a két évtizeddel ezelőtti közúti igényekhez igazodva épült. Érthető a határőrök vágya: bárcsak minden átkelőhely ilyen korszerű lenne.

Itt tizenkilenc sávon sorolhatnak be a gépkocsival utazók. Egyszerre ezerötszáz, ellenőrzésre váró gépkocsinak van helye. Itt a körülmények is elősegítik a határőrség iránt támasztott követelmények érvényesítését, amelyek így foglalhatók össze: biztonság, gyorsaság, kulturáltság. Nem véletlenül tekintik ezeket elsődleges feladataiknak, hiszen a külföldiek először is, utoljára is határőreinkkel találkoznak nálunk. Hazánkról szerzett benyomásaikat nagyon befolyásolják ezek a találkozások. A szolgálatot itt teljesítők tisztában vannak ezzel, és igyekeznek helytállni. Nincs könnyű dolguk. Hazánkban évente 35— 45 millió útlevelet kell ellenőrizniük, legalább száz ország állampolgáraival kerülve kapcsolatba. A hegyeshalmi határátkelőhelyen a nyugati forgalomnak 53—54 százalékát ellenőrzik. Van itt munka bővén.

Ez egyébként szemmel is látható. Egymás után húznak el mellettünk az Ausztriából érkező kocsik, buszok. Az osztrákok általában annyian vannak az átutazók között, hogy számukra külön sávot alakítottak ki. Elégedettek is az itteni ügyintézés gyorsaságával, — többször kifejtették ezt. Az utasok egy része a vízumot jelző sávra kanyarodik. A hazánkba látogatók ugyanis nemcsak követségeinken, hanem itt is kérhetnek és rövid várakozás után kaphatnak is vízumot.- A legnagyobb forgalom idején sem kell két-három óránál tovább várakozniok arra. Ilyenkor meg rekordidő alatt felhúzzák előttük a sorompót. Tisztában is vannak ezzel, nyugodtan töltik az időt. Közülük az egyik — szemmel láthatóan jó étvágyú — asz- szony pillanatok alatt egy fürt banánt eszik meg. Az sem baj, ha valakinél nincs fénykép, öt tízforintos érme bedobása után egy automata segítségével bárki csinálhat magáról egy portrét. Ha az egyik vámtiszt nem biztatna érdekes látnivalóval, talán még én is kipróbálnám.

Nemsokára úgy érzem magam, mintha kincseskamrában lennék. A csempészektől elkobzott tárgyakat mutatják. Van itt minden. Kvarcórák például, szó szerint zsákszámra. Autóbuszok

szellőzőberendezéseiből és a leglehetetlenebb helyekről kerültek elő. Ügy tűnik, a vállalkozó szellem kiapadhatatlan. Az idén — kimondani is sok — jó húszmillió forint értékű csempészárut koboztak el a hegyeshalmi közúti és vasúti átkelőhelyen. Elgondolkodtató az emberi kapzsiság. Hiába vesztenek rajta a csempészek, mindig akad, aki a nyomukba lép.

Egyébként a tiltott „áru- szállítás” célja nem mindig a’ közvetlenül várható haszonszerzés. Néha inkább politikai vetülete van. A határ- átkelőhelyen szolgálók fényképeket mutatnak. Az egyik kocsi alja ellenséges propagandaanyagokkal zsúfolt. Ez is bizonyítja, hogy nemcsak baráti érdeklődésből kopogtat mindenki az ország kapuin.

Megtörténik az is, hogy hamisított útlevéllel, vagy egyéb módon személyeket próbálnak átcsempészni a határon. Az ötletgazdagság ebben a tekintetben is tapasztalható. Egy Mercedes gépkocsi kiszerelt benzintankja helyére például egy elaltatott gyermeket rejtettek. Máskor meg több zsáknyi paprika alá bújtattak személyeket. Nem csoda, hogy paprikás lett a hangulat, amikor kiderült a turpisság. Nos, a gyors ügyintézést az ilyen esetek is lassítják, nemcsak a nyári hónapokban tapasztalható utas- dörnping.

Toronyiránt a határnak

Vannak persze olyan — többségében külföldi — állampolgárok, akikben megvan a „jószándék” a határőrök munkájának megköny- nyítésére. Ök egyszerűsítik az ügyvitelt, és toronyiránt vágnak neki a határnak. Álláspontjuk sok esetben nagyon is érthető, hiszen többségükben körözés alatt álló vagy büntetésük letöltése elől szökő emberek lévén útlevél beszerzésére nem is gondolhatnak. Arra viszont gondolhatnának, hogy helyzetüket ezzel csak súlyosbítják, mert a határon átjutni úgysem tudnak, értelmetlenül tetézik vétkeiket. A határőrség ezeknek az elemeknek az elfogásával sokat segít a közrend és a közbiztonság erősítésében.

Akár ezt, akár a szolgálati kötelemeknek bármelyikét tekintjük, a megköveteltnél jobb kötelességteljesítés tapasztalható a határőröknél. Elgondolkodtató azonban az, amit az egyik parancsnok mond:

— A sorállománynál a legtöbb baj nem a szolgálatban adódik, hanem a szabadság, vagy az eltávozás alatt. A szülők egy része például eltűri, hogy fiuk jogosítvány nélkül, vagy ittasan a volán mellé üljön. Ilyen esetekből adódnak aztán tragédiák.

Ügy tűnik, a szülők egy része még mindig nem érti, hogy fiaikról kellően gondoskodnak a határőrségnél, nincs szükség felesleges ba- busgatásokra. Felnőtt emberként kellene otthon is kezelni őket, amiben a magatartásukkal szembeni követelmény is benne foglaltatik. A határőrségnél ez a mindennapi gyakorlat.

— Az útlevél-ellenőrzés jó részét ■ a tizennyolcadik életévüket alig betöltött sorkatonák végzik, méghozzá kifogástalanul, — magyarázza az egyik tiszt. — Néhány évvel ezelőtt az ilyen megbízatásukat sokan ellenezték, de aztán kiderült, hogy lehet rájuk számítani.

Barátok és harcostársak

Azt hiszem, ez így természetes, hiszen ezeknek a fiataloknak nagyon is kézzelfogható feladat a haza védelme, még akkor is, ha az osztrák határon nincsenek fegyveres betörések, és nincsenek nagy kárt okozó határsértések. Tisztjeik tudatosítják bennük azt, hogy a többi fegyveres erővel és testülettel együtt az állampolgárok legszebb feladatára, hazájuk, otthonuk védelmére hivatottak. Mindenekelőtt példa- mutatással nevelik őket. A hivatásos állományban sokan kapnak kitüntetést. Meg is érdemlik, hiszen az átlagos fegyveres testületi szolgálatnál itt keményebb helytállást követel a munka. Az egyik tiszt szabadságra készülődik. Bármelyiküket kérdezhetném, mindegyikük ugyanezt mondaná:

— Hiába van nyáron szünidő a gyerekeknek, hiába volna jó eltölteni néhány gondtalan hetet a családdal, nem lehet, hiszen az utas- forgalomban akkor van a csúcs. Szabadságra csak a csendesebb őszi—téli hóna- napokban mehetünk.

A hegyeshalmi határátkelőhelyről a jánossomorjai termelőszövetkezetbe (a helyiek szerint hazánk legrégibb közös gazdaságába) vezet utunk. A gazdaság vezetői régi jóbarátként fogadják a velünk utazó határőröket. Látszik, hogy régi kapcsolat fűzi őket egybe. Ezért tűnik mélységesen igaznak Ábel László határőr vezérőrnagy pohárköszöntője:

—• Mindegy, hogy milyen ruhában, milyen parolival, az a fontos, hogy közös erővel mindannyian egy ügyet szolgálunk.

Simon Béla