Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-26 / 253. szám
1983. OKTÓBER 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Túrkevén képernyője előtt Képernyős produkciók és társaik Amatőr művészeti mozgalom a katonaságnál Gyásza van a nézőknek — meghalt Strosmajer doktor. Legalább azt érhette volna meg, hogy a műtőasztalon Dobiásné a keze alá kerüljön! Az a fúria, aki annyi borsot tört az orra alá, aki ostobaságaival még ezt az áldott jó embert is kihozta a sodrából, bölcs béketűréséből. Akkor talán kitölthette volna rajta ő is a mérgét, bár, ahogy ezt az angyali embert megismertük, ezúttal is megelégedett volna egy fanyar mosollyal, mondván, látja kedves Dobiásné, senki sein kerülheti el a sorsát. Csakhát erre már nem kerülhetett sor, Strosmajer doktor eltávozott az élők sorából, mielőtt véget ért volna a so,rozat. A dramaturgia „végzete” a legkegyetleneb- bül épp' a legrokonszenvesebb hősünkre csapott le, nyilván azzal a szándékkal, hogy könnyes szemekkel vegyünk búcsút nemcsak a doktortól, hanem egyúttal a sorozattól is, attól a városszéli kórháztól, illetve a vidéki gyógyintézet szívünkhöz nőtt munkásaitól, orvosaitól és ápolóitól, akik hónapokon át szállították nekünk az élményt és biztosították számunkra a beszédtémát, nekünk millióknak. Meghalt Strosmajer doktor Nem szeretném persze elsiratni a kellemes élményeket gazdagon nyújtó sorozatot, annyi azonban mindenképpen kijár neki, hogy ismételten leszögezzem (az előző részletek summájaként már szóltam róla): ilyen vonzó „televíziós olvasmányban” régen volt részünk. Még ha a befejezés — az öreg Sova visszatérése, majd a szétzilálódott sebészeti osztály újra születése Elzbetá- val és Blazej főorvossal az élen — kissé hepiend ízű is, a dolgoknak ez a lekerekíté- se valahogyan mesterkéltnek tűnik, főképp azokhoz képest, amit az előzőekben láttunk, tapasztaltunk. Ugyanis ez a sorozat azzal fogott meg bennünket, hogy emberi ösz- szeütközések formájában szembesített különböző sorsokkal. Méghozzá oly módon, hogy mindig találhattunk magunknak valót közöttük, akivel ha sorsközösséget közvetlenül nem is, de érzelmi azonosulást feltétlenül vállalni tudtunk. Bebizonyította ez a sorozat, hogy a ma oly divatos elidegenítő effektek használata nélkül is, sőt, éppen ellenkezőleg élethez édesítő hatásokra törve is lehet az emberről mai hangon szólni, sőt, kritikusan is beszélni. Bizonyára akadnak, akik hiányolják belőle a jellemábrázolás balzaci mélységeit, némi sznobériával gyanúsnak tartják a film gyors fogyaszthatóságát, mindezek ellenére azonban kétségtelen: a Kórház a város szélén milliókat szegezett a képernyőhöz, s az ilyen alkotásoknak igazán a képernyőn a helyük. Ha létezik televízió- szerűség, akkor itt ennek az esete áll fenn. Zenés színházi műsorok Nem újdonság, televíziónk régóta ápolja már híven a zenei hagyományokat, s zenés színháza pedig rendre mutatja be a legkülönfélébb zenés színpadi műveket, zenedrámákat. Az elmúlt hét végére két jeles program is jutott, mindkettő a zene könnyebb vagy könnyedebb válfajából. Szombat este Ja- cobi operettjét, a Sibillt mutatták be, méghozzá kitűnő szereposztásban (igaz, ismétlésként a jubileumra, ugyanis 100 éve született a szerző) és vasárnap este Flotow vígoperáját, a Mártát nyújtották át ugyancsak igényes kivitelben, a budapesti művészeti hetekre készült produktumként. Ez utóbbit Horváth Ádám rendezésében láthattuk, aki megőrizvén a vígopera játékos hangulatát — a végén nem véletlenül búcsúznak el tőlünk főhajtással a szereplők, ez is jelzi, hogy mindaz amit láttunk, játék volt csupán, dalba és muzsikába oltva — ugyanakkor a szabadteret is bekapcsolta jó érzékkel a látványba, mégha olykor ez az oldottabb természeti közeg és a kicsit merev színészi játék nem is találkozott tökéletes összhangban. A tehetséges fiatal énekesek ugyanis sokkalta jobban énekeltek, mint ahogy mozogtak. Elbűvölően szólt a „nóta”, ugyanakkor darabos, mesterkélt volt a mozdulat. Ezen bizony szigorúbb rendezői irányítással talán lehetett volna segíteni. A franciás könnyedségű zenemű azonban a maga dallamosságával így is kellemesen hatott a képernyőn, s új tehetségeket is fedezhettünk fel benne, például a címszerepet éneklő Farkas Katalint —, hogy csilingelt előadásában a Rózsa-ária — és Bándi Jánost, akinek lírai szépségű tenorja e televíziós bemutató legkellemesebb meglepetése. Két jubileumot köszöntött az említett művekkel a televízió, mindkét „köszöntő” méltó formában történt, — jó színvonalon. Röviden Milyen lehet egy drámahabcsók, ha magyar? Ha történetesen nem egy angol szerző produkálja, hanem egy honi író kínálja fel. Méghozzá olyasvalaki, aki a dramaturgia professzora, azaz Gyárfás Miklós. N«^s, nem túl édes, de nem is valami pikáns ízű; formás, azaz mesterien fel van tupírozva sovány cselekménye, épít a szópárbajokra, de töltete nem eléggé sziporkázóan szellemes. A Szerelmes sznobokra valahogy ez illik. Sem az írónak, sem a rendező Nemere Lászlónak nem volt ereje ahhoz, hogy a témában rejlő sznobságra néhány érett fintort is vessenek, hogy leleplezzék azt az idejétmúlt magatartásformát, illetve gondolkodásmódot, amit a polgárian jól szituállf mama és hipermodernnek láltszó leánya testesít meg. A képernyőn is ritkán látható Váradi Hédinek ugyan vannak nagyszerű színészi pillanatai, de valahogy ő is túlságosan el van ragadtatva a soha nem öregedő szép özvegy szerepétől, s nem tud úgy „kilépni” belőle, hogy egy-egy pillanatra kívülről is láttassa a szép sznobot. Mit tehet az ember, ha új ruhára nem futja: előszedi régi holmijait. Valahogy így van ezzel a televízió is, ami kifejezetten szórakoztató műsorait illeti. Nincs elegendő új humor? Válogat a régiek, a régebbiek közül, így született most legfrissebben a Böngészde — szombat délután négykor jelentkezett —, amely lényegében friss összeállítás öreg humorból; sikeres kabarétréfákból, emlékezetes jelenetekből. Szilágyi András válogatta őket, s ha bennük ismerősöket köszönthettünk is, másodjára is jót mulathattunk akár a Csehov-paródi- án (Ványadt bácsi), akár az IKV kiküldött mesteréről szóló, elevenbe vágó szatírán. Nyugodtan nevezhetjük ezt az órát humormagazinnak, amelyben kedvünkre turkálhatunk, válogathatunk. Okos ötlet eredménye ez a magazin, hisz nem egy műsort szalajt el a néző közbejött elfoglaltságok miatt, s így egy-egy esetleges ismétlés az utólagos megtekintés lehetőségét is kínálja. Meg- hát az is közismert ugyebár, hogy egy újszülöttnek nincs az a vicc, ami régi lehetne. VM. Kun hímzésekből nyílik kiállítás Kun hímzésekből nyílik kiállítás Túrkevén, a Finta Múzeumban október 27-én. A város kézimunkaszakkörének tagjai Szádvári András- né vezetésével felkutatták a kun hímzés sajátságos jegyeit, s ezek alapján készítették el a kiállításon látható párnavéghímzéseket. A régies technikájú kun hímzéseket annak idején kender vagy lénvászonra készítették állati eredetű szőrfonállal, mintázatuk szimmetrikus elrendezésű rozettákból vagy tulipánokból áll. A rózsaszín. a vörös, a barna, a fekete, valamint a kék és zöld árnyalatú fonalak pompás látványt nyújtanak. A túr- kevei hímzők ügyességből, hagyománytiszteletből kitűnően vizsgáznak a minden bizonnyal sok érdeklődőt vonzó kiállításon. Neves művészek a törökszentmiklósi Pódiumon Schütz Ila és Balázs Péter nyitották meg Törökszent- miklóson a Pódium-bérleti előadások évadját. Novemberben Psota Irén lép a közönség elé Töltsünk el egy édes órát! című, sanzonokból, dalokból, kuplékból ösz- szeállított műsorával. A kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész, Bessenyei Ferenc követi őt a Pódiumon zenés vendégjátékával. Inke László és Hacser Józsa A humorban nem ismerünk tréfát című, vidám műsorával folytatódik a sor, majd Paudics Béla zenés nosztalgia show-ját, végül Csongrádi Kata prózában* és dalban elmesélt „Szerelem, házasság és még ... egypár baleset” című összeállítását tűzik műsorra a városi művelődési központban. A tizenkét évvel ezelőtt megalakult Locomotiv GT-t az első magyar szuper-group- nak kiáltották ki. A zenekar tagjai valóban a popélet kimagasló egyéniségei voltak, Presser Gábor, Laux József, Barta Tamás és Frenreisz Károly neve- ismerősen és jól csengett a zenei berkekben. Az együttes remek szerzeményekkel, nagylemezekkel rukkolt ki bemutatkozásként, a későbbi személycserék is csupán rövid ideig vetették vissza a csoport munkáját. A későbbi muzsikusok, Somló Tamás és Karácsony János rövid idő alatt foeilleszklsdtek' a zenekarba, és egyéniségük új színt jelentett. Az együttes nemrégiben jelentetett meg egy dupla albumot, amelyen élő koncertfelvételek kerültek egymás mellé. Sokan azért nem járnak A Ki mit tud? idei döntőjének hosszú, forró nyári éjszakáján a zsűri külön megdicsért többek között egy katonákból álló fúvószenekart. Játékuk, tisztaságának szóltak az elismerő szavak, hiszen — mondták — ilyen rekkenő hőségben még a hangszerek is megváltoznak. A vetélkedősorozaton egyébként is, immár hagyományosan, jól szerepeltek a honvédségi produkciók. A megyei döntőkről hetvenhét szám került az úgynevezett adás előtti utolsó válogatóra, s ezen a szigorú rostán is túljutott közülük 21 műsorszám. A középdöntőbe öten kerültek, köztük a Killián parodistái, s ketten jutottak a döntőbe. A népszerű Ki mit tud?- ban elért sikerek csupán egy jéghegy csúcsát jelzik. Rávilágítanak arra, hogy a néphadseregben igen sóik a tehetséges fiatal. De vajon készen kapja-e vagy felfedezi ezeket a tehetségeket a honvédség? A válasz: is-is. Vannak például, akik komoly zenei előképzettséggel kerülnek a katonasághoz, vannak, akik valamilyen véle den folytán éppen ott fedezik fel képességüket. A dolog tulajdonképpen egy szempontból mindegy; a tehetséget gondozni kell. A képességek felszínre kerülésének és továbbfejlesztésének jól megszervezett rendszere működik a laktanyákon belüli világban. Ehhez az alapot az amatőr művészeti mozgalom szolgáltatja. A legkisebb helyőrségekben is működnek különböző művészeti csoportok, igaz, nem rendelkeznek olyan előnnyel, mint azok, amelyeknek az élén szakképzett vezetők állnak. Az alakulatok többségénél azonban hangversenyre, mert az ott megszólaló muzsika minőségében gyengébb a lemezről megismert, megszokott produkcióknál. Viszont egy hangverseny hangulatát nem tudja visszaadni a legtökéletesebb lemezjátszó, magnetofon sem. Különös élményt jelentenek azok a hanglemezek, melyek anyagát koncerten rögzítették, amikor is a szerzemények a muzsikusok improvizációival, spontán ötleteivel színesednek, és hallható, nyomon követhető a közönség reagálása is. A dupla Locomotiv-album- ra húsz dal került fel. Akad olyan kompozíció, amelyet a Vígszínházban rögzítettek, vagy éppen a népszerű tabáni koncerten, de a felcsendülő muzsika felidézi az együttes idei londoni koncertjét és debreceni előadását isi — f. s. — jól felkészült, hivatásukat magas szinten értő és gyakorló személyek irányítják á munkát, látják el a fiatalokat szakmai tanácsokkal. Három esetben szerveztek a hadsereg állománya számára színjátszó rendezői tanfolyamot a Népművelési Intézettel karöltve. Nagy sikere volt a néptáncoktatói kurzusnak, és szintén eredményesen zárult az amatőr- filmlklub-vezetők részére meghirdetett képzés. Minderre azért volt szük- séik, hogy lehetőleg egyetlen csoport se maradjon szakmai irányítás, felügyelet nélkül. Mert az igény nem csekély, hiszen a sorkatonai állomány mintegy tíz százaléka aktívan tevékenykedik valamilyen művészeti csoportban. Számukra-rendszeres szereplési lehetőséget biztosít a hadsereg keretén belül kialakult bemutatórendszer, amelyben az alapegységektől jutnak el a résztvevők a néphadsereg-szintű döntőkig. Minden esztendőben más és más művészeti ág kerül az érdeklődés középpontjába. Vannak évek, amikor a színjátszásé a főszerep, van, amikor a folklórmozgalom kerül reflektorfénybe, van úgy, hogy az amatőrfilmesek felé fordul a közfigyelem. Évente szerveznek alkotótábort a legjobb kézműveseknek. Ez a vetélkedőrendszer azonban csak egyik része a szereplési lehetőségeknek. Ide tartoznak a különböző alakulatok közti és a civil társintézményekkel folytatott csereszereplések, valamint az országos akciókhoz kapcsolódó programok. A Killián főiskola tisztjelöltjeinek madrigálkórusa például minden évben elismerést vív ki az országos szemlén. A népszerűségi listán a Hat, könnyed kézzel írt útirajzot' miniatűrt tartalmaz Jurij Trifonov most megjelent kötete. Amolyan képeslapokba szánt alkalmi írások, vagy ha úgy tetszik, „melléktermékek”, vasárnap délutáni olvasmánynak szánva. Csakhogy súlyos íróegyéniség tollán a pihekönnyű témák is vérrel telítődnek, halálosan komollyá válnak. Csupán a hasonlóság, ám korántsem analógiaként a mi Illés Endrénk minap megjelent Igézet című kötetét említem, amelyben útirajzait gyűjtötte össze. De míg illés Endre mindenkor tudatosan, felkészülten utazik, s hatalmas ismeretanyagával’ eleganciájával el is kápráztatja az olvasót. Trifonov látszólag vonakodva száll vonatra, hajóra, repülőre, s a pillanatnyi látványnál, élménynél lényegesen fontosabb az, amit odahagyott: a feltoluló, egymással feleselő, egymást átszínező és értelmező emlékek. Példaként a Látogatóban Marc Chagall - nál-t emelném ki. Ebből mintegy mellékesen odavetve' a művészettörténeti tanulmányoknál pontosabb képet kapunk nem csupán a Franciahonba szakadt nagy orosz festőről, de a sztálini korszak szovjet képzőművészetéről, életéről is. Ma már hihetetlenül hangzik. hogy volt idő, amikor Chagall a „tiltott” kategóriába tartozott. mint ahogyan az is, hogy fényesen megélt a „Fülesnek” nevezett modell abból iS’ hogy a füle hasonlított a generalisszimuszé- hoz. Trifonov egy percig sem ironizál ezen, csupán leírja azt. ami Marc Chagall képeit nézegetve feltolul az emlékezetében. Teszi ezt az orosz prózában annyiszor megcsodált realizmussal, amely — éppen az emlékek távolsága miatt — telítődik honvédségnél egyébként a néptáncosok, népdalénekesek, citerazenekarok, tehát egyértelműen a folkloristák vezetnek. Megjegyzendő, hogy ők dolgoznak a legnagyobb költséggel is. A kosztümök, népi hímzésű ruhák nem tartoznak az olcsó „mulatságok” közé. Második helyen állnak a könnyűzenei együttesek, őket követik a színjátszók. A kívülállók talán úgy gondolják, hogy a katonaság keretein belül működő művészeti csoportok témaválasztási köre meglehetősen szűkreszabott. Nos, a műsorpolitikában egyetlen komoly megkötöttség van. Az, hogy a műsorok rossz közérzetet nem sugallhatnak, nem irányulhatnak az emberi értékek lerombolására. Ahogy a honvédség egyik kultúrpoli- tikusa megfogalmazta: egyetlen kívánságuk van, mégpedig az, hogy a műsorok erősítsék a szocialista hazánkba vetett hitet, azt hirdessék — persze nem propagandiszti- kusan —, hogy érdemes védeni értékeinket. Természetesen direkt módon nehéz lenne ezt elvárni minden területen, hiszen fotószakkörtől népi díszítőkig sokféle tevékenységet űznek a katonák. A vezérelv azonban mindenhol ugyanaz. A tehetséget minél jobban kibontakoztatni, mind a személyiség, mind a közösség gazdagítása érdekében. S hogy e cél nem rossz irányba fordítja a tehetségeket, annak illusztrálására talán néhány név megemlítése nem rossz példa. A katonaságnál kezdte művészi pályáját többek között Ilos- falvy Róbert, Ágay Karola, Kibédy Ervin és Kovács Dénes is. Sz. A. lírával és részvéttel is. Esendő öregemberként • mutatja be Marc Chagallt is, mégsem érezzük ezt tiszteletlenségnek. Sőt! Megsejtünk valamit az alkotás titkaiból is, arról a fájdalomról és boldogtalanságról, amely az azóta világhírűvé lett képeket ihlette, létrehozta. Tanulmányokat (is) lehetne írni Trifonov .mod- szeréröl”, arról a bámulatos képességéről, ahogyan a kétköznapian egyszerűt át tudja lényegíteni, filozófiai mélységet, töltést adva ne- neki. Szürke ég. árbocok, vörös ló című írásában Finnországba’ illetve a gyermekkorába kalauzolja az olvasót, Marcel Proust-ra emlékeztető „technikával”. A vörös ló nem szürreális kép. Valóságos élmény, amelyet gyermekkorában látott, ám ahogyan ez felidéződik, ahogyan ellenőrzi’ bejárja a gyermekkora finnországi színtereit kartársakat, szemtanúkat foggatva történelmi esszévé kerekedik. Mi az, amit megőriz az emberi emlékezet? — kérdi Trifonov, s maga is megdöbben az idős emberek válaszain. Csupa látszólag lényegtelen dolgot, egy-egy epizód, tárgy formáját, színét őrizzük meg évekig' s az újságok szalagcímeiben szereplő „nagy” események másnapra kiesnek a tudatunkból. Mégis — sugallják Trifonov írásai — ezek a semmiségek az igazán emberiek és fontosak, ezek teszik oly varázslatossá az emlékezést, az idős emberekkel való találkozást. Szabó Mária fordítása, puritánul egyszerű, ám tudjuk’ hogy a legnagyobb bravúr éppen ez: nehéz súlyokat könnyedén felemelni. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.) H, S. Lemezfigyelö A Locomotiv GT koncertválogatása Amit megőriz az emlékezet Jurij Trifonov: Tótágast álló ház
