Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. OKTÓBER 22. I Arcképvázlat I Portré fiistoszloppal A nagykörűi fázós estébe annyira beleülő nagy ken­dős asszonyai találkozunk. Bujdosó József után érdek­lődünk. A kérdezett restel­kedve mentegetőzik: „Sajnos nem ismerek ilyen nevű em­bert ...” — A kéményseprő... — próbálok támpontot adni az emlékezetnek. — A kéményseprő bácsi! — élénkül fel az asszony. — Hát hogyne ismerném, itt (latíik a keresztutcán tű?, jobbra a harmadik ház. Hát persze. Bujdosó sok van. de kéményseprője öt falunak — Nagykörűnek, Kőteleknek, Tiszasülynek, Hunyadfalvának és Csata­szögnek — csak egy. Ezen morfondírozunk, miközben megérkezünk Bujdosóék újonnan épített családi há­zához. Bent olyan vacsora utáni — tévé Maci előtti ál­lapot. A konyhában együtt a férj, feleség és a két lur­kó. Bujdosó József arca va­lahogy fehérebb az átlag ha­landóénál. Aztán fotóripor­terünk kedvéért pillanatok alatt visszaöltözik a „kor­mosba”. Hófehér szájkendot köt, és érdékes módon eb­ben a szerelésben menten elmúlik kezdeti zavara. — Hogyan kezdődött is­meretsége a rejtelmes kür­tőkkel, huzatos folyosókkal? — vágnék egyből a dolgok közepébe, ám ő a történeti hűséget mélységesen tisztel­ve akkurátus kitérőt tesz. — Szolnokon, az Áchim úti Általános Iskolában vé­geztem, az - első munkahe­lyem a virágkertészet volt a Vörös- Csillag úton; télen kazánt fűtöttem, nyáron a parkokban füvet nyírtam. — Azóta sincsenek olyan ápolt parkok — vág közbe a felesége. Ezen elvitatkozgatunk, az­tán a szó ismét a házigaz­dáé. — Motoroztam az MTE­ben, a legjobb eredményem a salakon országos hatodik hely. A versenyzést abba­hagytam, a motorimádatom azonban megmaradt — de erről majd később. Némi ki­térő után kerültem a Ké­ményseprő Vállalathőz. Szol­nokon kezdtem: reggel 2 órakor keltem, még begyúj­tás előtt kitakarítottam a rám eső kazánokat, aztán úgy 7 óra felé következtek a kémények. Este négy-öt óráig tartott a műszak, ha sok túlóra összejött, vehet­tem ki szabadnapot, de így sem volt könnyű. Igaz. a pénzem megvolt, olykor 7 ezer forintot is hazahoztam. — Melyik volt a legna­gyobb „munkadarab”? — A Papírgyár, a Cukor­gyár kéménye 50 méter ma­gas. a Csirkekeltetőé jó 30 méteres. A munkából itt a kívülálló mit sem lát. hi­szen kevesen tudják, hogy a kéményen belül is vannak kapaszkodók, azon haladunk fölfelé, miközben takarítjuk a kormot.. . — ... ami természetesen a nyakukba hullik. — Hát ez nagy tévedés — és nevet, mint egy jó tré­fán. — A huzat menten fel­kapja a pernyét, és viszi ki­felé. Az utolsó két-három méteren már csökken a lég­vonat, és hullna vissza a korom, de akkor már kinn is vagyunk és a kellemetlen­ségért kárpótol az, amikor a kémény hegyéből kilépve a magasból megpillantom a várost. Lefelé aztán már utazunk a külső lépcsőkön. Hát ennyi. Nem tagadom, beleszédül­tem a beszámolóba. Bujdosó József azonban legyint, sem­mi az. ő meg nem billen so­ha, talán azért, mert nem iszik, jeles ünnepnek keli annak lenni, amikor meg­emeli a poharat. Azt is el­mondja bizalmasan, hogy a biztonsági övét ugyan kivi­szi a területre, mert kötele­ző, de fel nem csatolja. Las­sú lenne benne a munka, márpedig ők teljesítmény­ben dolgoznak. Mestereit említi, közöttük Szabó Gyu­lát. akik szintén biztosítás nélkül végezték lélegzetelál­lító mutatványukat. — Ha már a kollégáknál tartunk: az önök összetarto­zás át letagadni sem lehet­ne. Belül is ilyen egyértel­mű az együvétartozás? Bujdosó József elgondol­kodik. Dicsérni szeretne fenntartás nélkül, de ahhoz túlságosan őszinte ember. — Nézze, a házamat a munkatársaim építették. Nem ingyen, de lényegesen olcsóbban, mint idegennek. A kollégák nagy része tár­sadalmi munkát végzett itt. Csak sajnos, elkoptak az idősebb cimborák, a maiak­kal pedig még nem sikerült összemelegedni. Persze, ebbe talán az is közrejátszik, hogy Bujdosó mester „falusi” kéményseprő lett. Reggel, amikor felesé­ge már elment a munkahe­lyére. a szolnoki nyomdába, a gyerekek is elindultak az iskolába, ő vállára veszi a hat méter hosszú drót vé­gén gömbölyödő, saját ké­szítésű keféjét, veszi a 25 méter hosszú kötélen lógó vasgolyót, a csillag alakú kulcsot, felül a motorjára, és útnak indul. Mielőtt el­menne, a villanyórából ki­veszi a tevékenységi naplót és beírja, merre keressék, ha a nyomára akarnak buk­kanni. Aztán a több mint ötezer ház kéménye közül megvizsgálja az aznapra eső százat. Évente két sep­rés, egy aknakiszedés, négy- évenként műszaki felülvizs­gálat jár a kéménytulajdo­nosnak. A kéményseprőnek pedig egy-egy alkalommal kéményenként 49 fillér. — A homályos, sejtelmes zegzugokban, huzatos kür­tőkben nem akadt soha va­lamiféle meglepetésre? — Néhány leesett téglát, csókafészket leszámítva „ti­tokra” nem találtam. Hanem ami meglepett, az a Jármű­javító kazánjaiból kivezető ilabiriiintus: hány és íhány csatorna csatlakozik össze! Azt rendbe tenni, nem kis dolog. — Milyen műhibát csi­nálhat a kéményseprő? — Hát... ha nem figyel az ember, lehet bakiznji! Törökszentmiklóson egy fia­tal tanonc állt lenn az ak­nánál, és nem dugta be szi­vaccsal a nyílást, ahogy az előírás. A munkatárs leen­gedte a golyót, és elszökött a korom. Az egész lakás egységes fekete lett. Bepe­relték a vállalatot, és 28 ezer forint kártérítésre köteleztek bennünket. A háziasszony türelmesen hallgatja a diskurzust. Pe­dig egy kéményseprő fele­ségének alighanem bősége­sen lenne mondanivalója. 7— Nem olyan hálátlan szakma ez. mint ahogy gon­dolják — mondja Bujdosó- né. A ruhát elég akkor ki­mosni, amikor a nadrág megáll a saját lábán, hi­szen úgyis kormos lesz. A tiszta ing és a hófehér száj­kendő viszont kötelező, mert nem mehet az uram az emberek elé rendetlenül. A szó egyre gyakrabban terelődik a motorokra. Nem véletlenül. Indulás előtt még benézünk a házigazda gará­zsába, ahol igazi meglepetés fogad. Egy 150-es Czetka. 50 köbcentiméteres Victoria, 650 köbcentis oldalkocsis Ural, egy saját gyártmányú „öszvér” motor és még számtalan benzinszürcsölö szerkentyű vall Bujdosó Jó­zsef sajátos szenvedélyéről. — Melyikre a legbüszkébb -- kérdezem a házi Merkur- telepen. Hosszas megfontolás után születik a válasz: — Talán ez az oldalkocsis Ural a legkedvesebb. A SzigligeL Színházban is sze­repelt; a Zsákbamacskában ő volt a motor. Tiszteletje­gyet kaptunk, megnéztük az előadást a feleségemmel, mit mondjak, igazán jól muta­tott a színpadon. Miközben az ötödikes Jó­zsika felpattan az Ural nyergébe, a házigazdától egy privát szívességet kérek. — Már ne haragudjon, de mondana nekem öt lottó­számot? — Már hogyne — készsé- geskedik és sorolja is: 3. 12, 45, 70, 90. Búcsúzunk. Csak Szolno­kon veszem észre, hogy gör­csösen markolom a kabátom gombját. Palágyi Béla Gombamód szaporodnak az új családi házak Bánhalmán, a Vörös Hadsereg úton Fotó: T. Katona László Magántaxisok Nem én mondon) ő(t0 mondják: Szolnok taxiigé­nyes város. Az idén már összesen nyolcvan szövetke­zeti, volános és magántaxi vesz részt a szolnoki közle­kedésben. A vélemények megoszlanak, akad, aki sze­rint ez sok, mások szerint kevés. Ez utóbbi vélelmény természetesen azoktól szár­mazik, akik „szobroztak” valamelyik állomáson, (hiá­ba várva akármilyen „fel­ségjelű” taxira. Annyi mindenesetre bi­zonyos, hoey a tizennyolc magántaxis munkába állása lényegesen javította a szol­gáltatás színvonalát is. Rá kellett ugyanis jönniük a vállalati és a szövetkezeti taxisoknak, hogy a masze­kok a lehetőségeikhez ké­pest mindent megtesznek az utasért: ha kell, segítenek a csomagok berakásában és olyan holmit is szívesen együttszállítanak az utassal, amelyet a szövetkezetis vagy volános nem hajlandó elvin­ni. Alig több mint egy éve jelentek meg a magán sze­mélytaxik Szolnokon, és a kezdeti nehézségek után úgy tűnik, csillapodik a konkur- renciaharc, fogyatkoznak a problémák. Bár azt még ko­rántsem állítják a taxisok, hogy minden torzsalkodás, egymásra fenekedés nélkül dolgoznak egymás mellett. » * * Hétköznap délelőtt a Kos­suth téri drosztban ritka madár a taxi, igaz, ezekben az órákban utas is elvétve kerül. A Volán parkolójába beáll egy kékkockás kocsi, a vezetője gyanakodva fo­gadja kérdezősködésemet. Érdekelne pedig, hogy mi­lyen a szomszédi viszony a maszekokkal. A gépkocsive­zető nem hajlandó elárulni a nevét, egyre keményebben tiltakozik. „Szigorú utasítá­sunk van, hogy semmiféle témában nem nyilatkozha­tunk a sajtónak” — mondja és ezzel részéről befejezett­nek tekinti a társalgást, pon­tosabban az egyoldalú kér- dezősködést. Pedig nem hi­szem, hogy nincs mondani­valója a magántaxisokról. A zárkózott volános után szinte felüdülés Ambrus László magántaxis „nyílt si­sakja”. — Soha nem fogom meg­érteni, miért haragszanak ránk a szövetkezetisek és a Volán-taxisok. Különösen, amióta sikerült elérnünk, hogy drosztot kaptunk a Kossuth téren és a vasútál­lomásnál, nyugodtan állítha­tom, nem zavarjuk az álla­mi kollégákat, nem rabo­lunk el tőlük utast, sose erő­szakoskodunk. hogy bárki is hozzánk szálljon be. . . — Talán mielőtt drosztot kaptak, rossz tapasztalato­kat gyűjtöttek össze a ma­szekokról? — Áldatlan helyzet volt, hogy nem tudtunk parkí­rozni, de akkor se tolakod­tunk, legalábbis a többsé­günk nem. Mindenkinek jut fuvar, hiszen Szolnok taxi­igényes város. — Mit cserélt fel a ma­gántaxizásra? — Idén februárig a Hun­garocamionnál dolgoztam, gondoltam, megpróbálom a taxit. Vettem egy 105-ös Skodát, amelyet december 31-én le is kell cserélnem, mert betölti a hat éóet. An­nál idősebb autó ugyanis nem vehet részt a taxizás­ban. Még akkor se, ha mű­szakilag kifogástalan álla­potban van. És ha szétnéz, láthatja, hogy a magánosok gépkocsijai igen gondozot­tak, tiszták. Állandóan büty­kölünk az autón, hogy minél inkább tessék az utasjelölt­nek. Tehát nem értek egyéf azzal az utasítással, misze-' rint a hat évnél öregebb ma­gántaxi már nem közleked­het. / — Legendákat mesélnek a magántaxisok jövedelmé­ről. . . — A kis hányaduk se igaz. Számoljunk, ha van kedve. Szóval minden hónapban biztos kiadásom van, nem is kevés, pontosan 2400 forint. Ebben ott van a társadalom- biztosítás, az adó, a Casco és a KIOSZ-díj. Ha ezt le­bontjuk munkanapokra, át­lag száz forintra jön ki. Eh­hez számítani kell az üzem­anyagot, és bár nekem sze­rencsém van a Skodával, mert nem nagyevő így se úszom meg naponta 320 fo­rint alatt. A kocsi amortizációjára nyugodtan számíthatunk na­pi száz forintot. Máris 500- on felül vagyunk. Ha jó na­pom van, megkeresek egy ezrest, amiből ugyebár a tiszta haszon csak ötszáz forint. — Nem kell siránkoznunk, de milliomosok se vagyunk — kapcsolódik a beszélgetés­be Kormos Gábor és Gulá- csi János, akik ezekben a pillanatokban álltak be a drosztba. Kormos Gábor megkér, hogy feltétlen em­lítsem meg a nyilvánosság előtt: köszönik a maszek taxisok a lehetőséget, hogy augusztus óta két helyen is kaptak kijelölt parkolót. — Ezzel jelentősen tom­pult a konkurrenciaharc — teszi hozzá. — Ne szépítsünk — mond­ja Gulácsi János, — az az ‘igazság, hogv Vnég mindig utálnak bennünket az állami és szövetkezeti taxik veze­tői. Pedig mi a KIOSZ-on keresztül felajánlottuk, hogy üljünk össze, beszéljük meg, tulajdonképpen mi a bajuk velünk, ám ők elzárkóztak a beszélgetés elől. — Ha visszalapozom a jegyzetfüzetem, eddig csak­nem kizárólag panaszokat írhattam — próbálom bere­keszteni a kifogások árada­tát. — Mert ezek a tények rosszul esnek mindannyi­unknak — szólal meg Fejes László, aztán hozzáteszi: — A személyeskedéseket leszámítva nincs sok okunk panaszra. Kilencen* f,például összefogtunk és Tiszataxi néven klubot alakítottunk. A tagok kocsijaiba CB rádi­ót szereltünk, a lakásomon van a központ, és hol a fele­ségem, hol más családtag ügyeletet tart, társadalmi munkában. Így lehetőségünk van egymással is tartani a kapcsolatot, de a „központ” is irányít benünket a mun­kára. Elkerüljük a felesle­ges várakozást, mert hiába ácsorgók én a kocsimmal a Kossuth téren, ha a vasút­állomásnál van fuvar kilá­tásban. — A Tiszataxi klub tagjai egyébként vállalták, hogy mindig az állami tarifa sze­rint fuvaroznak — mondja valaki, a többiek bólogat­nak. — Vagyis volt idő, ami­kor nem aszerint fuvaroz­tak? — kérdezem, és erre felháborodnak. Egymás sza­vába vágva bizonygatják, hogy az ügyeskedők nem él­nek meg köztük, ezelőtt se éltek meg, ezután se fognak. Rosszindulatú pletykának nevezik azokat a híreket, hogy magántaxis annyit kér, amennyit nem szégyell. — Ez már csak azért is ostobaság, mert szerencsére a kocsik nagyrészében van taxióra. Egyébként se éri meg, hogy becsapjuk az utast, hiszen Szolnok elég kis város ahhoz, hogy ugyanazzal az utassal rövid időn belül ismét találkoz­zunk. Mint kiderül a szavaikból, a CB-nek az előnyein kívül van egy hátránya, nevezete­sen, hogy valaki néha rááll a Tiszataxi hullámhosszára, és szórakozik: álfuvarokhoz rendel, füíyöréazik és más gyerekes dolgokat művel. Féltenyérnyi kártyát nyújt át Ambrus László, majd si­etve elköszön: utas a látha­táron ! A kártyán mindazok a szolgáltatások sorakoznak, amelyeket a magántaxisok kínálnak: kedvezményes vi­déki utak, előrendelési lehe­tőségek, CB-hívószám és a Tiszataxi telefonszáma. Meg­annyi bizonyítéka annak, hogy keresik az utasok ke­gyét. És nem hiába, mert szinte valamenyiüknek van törzsközönsége, de legalább egy állandó visszatérő utasa. Fejes László elmondja, hogy az 1500-as „Zsigáját” jövőre le kell adnia, mert a kocsi betölti a hatodik szü­letésnapját. A ragyogó, pi­ros Zsiguli legalább három évet letagadhatna a korából. Fejes Lászlónak is az a fáj­dalma, mint a társainak: ke­veslik a hat évet, hiszen például az ő autója még 100 ezer kilométert nyugodtan és biztonságosan futhatna, kíméli, mint a szemevilágát. — Meg van kötve a kezünk, ugyanis ha a Mercurnak ad­juk le a kocsit, a felét kap­juk annak az összegnek, amit egy maszek szívesen fizetne érte. Ám ha nem a Mercurnak adjuk, nem kap­hatunk tőle másik autót. A Domus Áruház mögötti parkolóban magán teher- taxira vadászom, bő félóra is eltelik, mire egy megérke­zik. A szövetkezeti és volá­nos drosztok tele vannak várakozó tehertaxival, unat­kozó gépkocsivezetők társa­lognak körülöttük. Szürke hétköznap, nem tolonganak a vevők a Domusban sem. Kass Tibor január elsején döntötte el, hogy a telepve­zetői állást feladja, és el­megy maszek fuvarozónak. — A tiszavárkonyi sertés­telepet vezettem évekig, a szakmám szerint állatte­nyésztési és élelmiszeripari üzemmérnök vagyok. Gon­dolom most azt kérdezné, miért érte meg a munka­hely-változtatás. Egyszerű anyagi okai vannak. Telep­vezetőként 6800 forintot ke­restem havonta, kisiparos­ként megkeresem a tíz-ti- zenkét ezret, tisztán. Persze, hogy annyit keressek, haj­nalban is és vasárnap is dol­gozom az ARO egytonnás kisautómmal, amelyet bille­nő platóval szereltem fel.- — Mi az oka, hogy a Do- musnál csak szövetkezeti és Volán-tehertaxik állnak? — Mert a maszekok a Tü- zép-telepnél dolgoznak. Ott csak mi vállalunk fuvart, illetve olyan fuvart is, ami­re az államiak legyintenek. Magyarán: mi elszállítjuk a sódert is, sőt, fel is pakol­juk. Néha annyian állunk a Tüzép telep udvarán, hogy a tüzépesek kiküldenek ben­nünket. Az utcán viszont nem tudunk parkírozni, szó­val meg vagyunk lőve. Még­is inkább Tüzép-fuvarokat vállalunk, mert, kivált a fű­tési idény kezdetén, arra van a legtöbb megrendelés. — És ha nincs, szerez­nek. .. — vetem közbe. Kass Tibor nevet. — Finomabban fogalmaz­va: mi odamegyünk a vevő­höz, felajánljuk a segítsé­günket. Ugyanezt az állami­ak nem teszik meg. De nincs köztünk harag, inkább azt mondhatom, hogy jó a kap­csolatunk. Előfordult már, hogy a szállítandó áru nem fért fel az én kocsimra, szól­tam egy szövetkezetis kollé­gának. hogy vegye át a fe­lét. Ez már fordítva is meg­esett. Hiszen a cél végülis azonos: mielőbb kerüljön haza a vevőnek a tüzelője, építőanyaga, bútora. * * * Kass Tibor utolsó monda­ta hadd legyen a riport ta- núlsága is egyúttal. . . Bendó János

Next

/
Thumbnails
Contents