Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. SZEPTEMBER 10. I Arcképvázlat I Aki ért az állatok nyelvén is Már jó tíz éve, hogy a te­levízió sugározta a Daktari című filmsorozatot. Egy-egy epizódot a nézők, főleg a gyerekek óriási várakozá­sa előzte meg. Kellemes, könnyű szórakozást nyújtott a különböző állatok, — a majomtól az oroszlánig — bolondozása az idilli környe­zetben. Szép példáját lát­hattuk az ember és az álla­tok közötti kapcsolatnak, szinte baráti viszonynak. Az említett sorozat képei villantak - fel emlékezetem­ben, amikor beléptem a kar­cagi állatkórház kapuján. A környezet parányi rezervá­tumhoz hasonlít. Ezen a vi­déken talán szokatlanul dús, zöld növényzet, bokrok, cser­jék dzsungele és egészséges, erős fák bújtatják el az épü­leteket. A barátságos miliő azonban nem idomított álla­tok otthona, hanem a gyó­gyulásra váró, lábukról le­esetteké. Nincs jópofa kan­csal oroszlán, de van beteg, ápolásra szoruló szarvas- marha, sertés, ló. A velük való bánás már közel sem hasonlítható valamiféle ro­mantikus történetek füzéré­hez. A „rezervátum”, az állat­kórház életét, munkáját, dr. Juhász Péter vezető állator­vos irányítja. Erős, csontos férfi. Megjelenése nyugal­mat, határozottságot sugá­roz, ami átragad környeze­tére is. Erős kézfogása, nyílt tekintete elsöpri azt a fe­szengést, ami két ember közt adódik, amikor még alig is­merik egymást. — Érdekes, többen állítot­ták már, hogy alapvetően nyugodt ember vagyok — nevetett Juhász doktor — én meg úgy gondolom, ez nem teljesen igaz. Eléggé érzé­keny, néha pedig ideges va­gyok. Az viszont már igaz, ha dolgozom, akkor fantasz­tikus módon nyugodt, ki­egyensúlyozott a lelkiállapo­tom, megszűnik számomra a külvilág. Ahogy mondani szokás fát lehetne vágni a hátamon. iDe azt, hiszem, ehhez a munkához erre szükség is van. — Hogyan lett állatorvos? — Némi kerülővel, de régóta erre a pályára készül­tem. Tanyán nőttem fel, ter­mészetesen sok jószágunk volt. Egyszer — ekkor tíz­éves lehettem — az egyik tehenünk megbetegedett, ki­hívtuk az állatorvost. Va­lósággal elbűvölt ahogyan bánt a betegével. Pillanatok alatt a jószág megjuhászko- dott a keze alatt, érezte, ez az ember nem fél tőle, sőt. jót akar neki. Ez a találko­zás mély nyomot hagyott bennem — azóta is példaké­pemnek tekintem Kalmár Jánost, akivel jó emberi, szakmai kapcsolatot alakítot­tunk ki — ekkor határoz­tam el, hogy ezt a pályát vá­lasztom. Érettségi után gép­lakatos szakmát tanultam, nem volt kellő önbizalmam a továbbtanuláshoz, így csak négy év után kerültem az egyetemre. — Feltehetően előnyt je­lentett az, hogy állatok kö­zelében nőtt fel. — Mindenképpen és még ma is előnyt jelent, ugyan­is a tanyán megismertem az állatok szokásait, viselkedé­süket. „Lelkiállapotukat” — és ez elengedhetetlen a gyó­gyítás során — csak az tud­ja megérteni, aki hosszú­hosszú időn át megfigyeli őket. Az állat nem tud be­szélni, de jelez és ezt meg kell érezni. Az embernek viszont úgy kell viselkednie, mozdulnia, hogy a jószág észrevegye segítő szándékát azt is, hogy tudnak vele bánni, és az ember az erő­sebb. Ha ez sikerül, a legva­dabb is megadja magát. Egyébként ezt nem lehet ta­nítani, megtanulni az egye­temen. A megye egyetlen állat­kórháza fiatal intézmény, 6 éve üzemel. Kezdettől fog­va dr. Juhász Péter irányít­ja a benne folyó munkát. — Berettyóújfaluból jöt­tem Karcagra, bevallom pró­batételnek szántam önma­gámnak ezt a vállalkozást. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert ahol még nem volt ilyen intéz­mény, ott nehezen fogadják el, nehezen veszik tudomá­sul létét. Általában az állat­kórházat kényszervágóhíd­dal azonosítják az emberek. Sajnos még ma is vannak olyan üzemek, amelyek rit­kán veszik igénybe szolgál­tatásainkat, vagy ha igen, későn hozzák az állatot. Pe­dig — ne tűnjék dicsekvés­nek — az országban a gyó­gyulási arányt figyelembe véve a legjobbak között va­gyunk és egyetlen kórház, amely nem ráfizetéses. Ez talán annak köszönhető, hogy az első évben kialakult egy állandó kollektíva azó­ta nem volt fluktuáció. El­fogadjuk egymást olyannak, amilyen, egyetlen dolog a lényeg, hogy mindenki lel­kiismeretesen végezze mun­káját. Éppen a napokban alakítottuk meg a szocialis­ta brigádot, mindenki tag­ja lett. Állandóan töreked­tem és törekszem arra, hogy ne érezzék a kollegák, fő­nök vagyok. Megértették, együtt kell fáradoznunk a közös célért, a gyógyításért. Ezt sikerült mindenkivel el­fogadtatnom. Ha kell nem röstellem megfogni a lapátot, vagy megmutatni, hogyan kell lefogni, lekötözni az ál­latot. A nap 24 órájából 24-et tölt munkahelyén, ugyanis a kórház területén van a la­kása. így bármikor, ha szük­ség van rá, a helyzet úgy kívánja rögtön segít az ügyeletes kollégájának. — Még a mai napig is minden beteg érdekes szá­momra. Szívesen végzem a rutin jellegű munkákat is, de az igazi szakmai csemege számomra, ha lehetőségem nyílik egy bonyolultabb mű­téti megoldás végrehajtásá­ra. Igazi sikerélmény az, ha olyan állatot sikerül meg­gyógyítanom, amelyikről már mindenki lemondott. Az állatorvosi, pályának" -(óriási előnye, hogy a nap minden órájában, percében sikerél­ményhez juttathatja az em­bert. Ezt a pályát csak an­nak szabad 'választani, aki szinte megszállottan szereti az állatokat, képes rá, hogy napokat töltsön a beteg mel­lett, ha az megkívánja. Emellett természetesen ál­landóan képeznie kell az embernek magát. Most vég­zem a második szakorvosi kurzusomat. Természetesen mindezt a család segítségé­vel tudom csak megoldani. Mondanon sem kell gyerme­keim és feleségem is, — aki szintén a kórházban dolgo­zik — nagyon ragaszkodnak az állatokhoz. — Van-e hobbija, mi je­lenti ön számára a kikap­csolódást? — Mindenem a kertészke­dés. Az összes fát, bokrot, ami az intézmény területén van én ültettem és nagyon büszke vagyok rájuk. Egyéb­ként a szerencsés emberek közé tartozom, ugyanis az igazi kedvtelésem a mun­kám. Fekete Sándor Hazánk külszíni bauxitbányászatának ősbelyén, Gánton, a valódi tárnákhoz hasonló helyen berendezett múzeumban ismerkedhetnek meg a látogatók bauxitbányászatunk történetével. Az eredeti bánya hangulatát árasztó helyiségekben 1926-ig visszame­nően találhatók meg a bányászathoz szükséges gépek és berendezések Száz vasutat, ezret, s közben megállókat is Egy márványtábla szerénykedik a szolnoki vasútállomáson: ,,1847. szeptember l-én nyílt meg a Magyar Központi Vasút Pest- szolnoki vonala. A szolnoki avatáson jelen volt Széchenyi István s az ünnepi beszédet Kossuth Lajos mondotta. Az elmúlt 125 év alatt Szolnok az ország egyik legjelentősebb pályaudvarává fej­lődött. Az évforduló alkalmából a magyar vasút megteremtőinek emlékére emelte a MÁV Budapesti Igazgatósága 1972. szeptember 1.” A tábla avatásakor még földhányások között csúsz­káltunk, pallókon imbolyog- va érhettük el a kívánt vo­natokat: keservesen vajúdott az új pályaudvar, amelynek avatására 1975 vasutasnapján került sor. Szolnok 900. szü­letésnapjára alighanem a legrangosabb ajándék volt a több mint két és fél milliár­dos létesítmény. Akkor szí­vesen mondogattuk: Közép- Európa egyik legkorszerűbb vasúti csomópontja épült a megyeszékhelye,n. Az eltelt nyolc esztendő igazolta-é ezt az állítást,melyet a fellobo­gózott ünnepnapokon nem lett volna illdomos kétségbe­vonni? Bathó Sándor körzeti üzemfőnök-helyettes lelken­dezve mondja: * — Kérem, énnekem a vi­lág legszebb tere a Jubileum tér. A vasúttal érkezőknek Szolnok kapuja a pályaudvar és környéke. Az aluljáró, az impozáns nagycsarnok ... Szóval, na! Még akkor is na­gyon szép, ha a nagyóra nem készült el a csarnokban — viszont tisztaság van és olyan rend, hogy az országban, sőt, Európában sem kell miatta szégyenkezni. De ha nekem nem hisz, itt van az emlék­könyv. Abdelkader El Gibani, a líbiai vasút vezérigazgatója írt bele elismerő szavakat. De finnek, osztrákok, romá­nok mondták, hogy büszkék lehetünk rá. Aztán a japá­noknak is tetszett. — Ez már igazi szakmai ki­tüntetés — mondom elisme­rően. — A japán újságok ugyanis szalag címekben hoz­ták, amikor a tokió—oszakai gyors egy balszerencsés na­pon nem kevesebb, mint 23 másodpercet késett. Egyéb­ként hány utas fordul meg egy esztendőben a szolnoki pályaudvaron? — Nézzük csak: naponta 30—35 ezren jönnek, men­nek, évente tehát úgy 12 millióan lépik át a küszöbün­ket. A nyolc év alatt több ülőgarnitúrát elfogyasztottak a kedves utasok. Különösen a ’70-es évek vége felé volt divat borotvával szabdalni a műbőrhuzatot. Hogy jó órá- 'ban mondjam, most már jobban megbecsülik a beren­dezést a várakozók. — Számoljunk együtt: ha egy utas csak 10 percet időz az állomáson, az egy évben több mint 2 millió óra. E te­mérdek időt lehetne nagyobb haszonnal is tölteni, ön sze­rint egy televízió, rádió, eset­leg olvasószoba nem válna az utasok épülésére? — Nem merült még fe] rá igény, de megfontolandó, kü­lönösen azért, mert ’83 a sze­mélyszállítás éve. Nem len­ne haszontalan — gondolko­dik hangosan Bathó Sándor. Persze a tévéhez állandó fel­ügyelet kellene, a készülék elromlana, aztán beírnának a panaszkönyvbe. Ez most nem történhetik meg. Jönnek a hajnali vonatok. Az emberek ilyenkor még morózusak, nehéz őket szóra bírni. Hogy mire lenne szük­sége annak, aki élete nem je­lentéktelen (részét a „vasút vendégeként” tölti? — írja meg, hogy régen már ötkor bekaphatta az em­ber a „felesét” az állomáson. Most be kell érte járni a fél várost — mondja egy újszá- szi bejáró. — Az automatában száraz a zsemle és drága a kakaó — panaszkodik egy diák. Valóban, a kora esti zárás után — mert az>Utasellátó érthetetlenül korán tereli a forgalmat a drágának számí­tó étterembe — az utas az automatákra van utalva. Ami mintha a korábbinál szapo­rábban nyelné a pénzt. — Valóban így van, vagy érzéki csalódás mindez? — kérdezem Kun Józsefet, a „robotok” kezelőjét. — Az automatasor egyidős az állomással. Nemrég nagy megtiszteltetés -érte a gépe­ket: harmadosztályba sorol­ták őket, így a szendvics 2 forint helyett 4 forint lett, de drágábbak lettek a szörpök, a levesek is. — Több lett tehát a bevé­tel? — Erről szó sincs: koráb­ban havi 180—200 ezer forin­tot szedtünk ki a gépekből, most az emelés után jó, ha 120 ezer összejön. — Mi a menü az automa­tában? — Kakaó, levesek. A le­vesport kilós csomagokban kapjuk, beleöntjük a gépbe, aztán ő adja hozzá a meleg vizet, poharat. A kávét sze­mes állapotban tápláljuk be. A szendvicset az Utasellátó készíti, gyakori, hogy a Sió Zsömle már szárazon érke­zik. Míg beszélgetünk, azalatt is kopogtatnak lépten-nyo- mon: „Tessék már jönni, el­nyelte az automata a pénzt.” A kezelő megy és visszaadja. — Az az igazság, hogy idő közben sokszor kellett állí­tani a készüléken, ezért meg­lehetősen „rozzantak” és könnyen beragad a pénz. Persze az utasok is hozzájá­rulnak ahhoz, hogy megbo- londítsák a gépeket. Nézze ezt a zacskó fémkorongot, több mint ezer forintot ér. Tízforintosnak „adták el” őket a pénzváltóba és szed­ték ki ellenértékben a ket­teseket. Nézem a fémlapocskákat: van közöttük precízen kikép­zett szalagmunka és van kézzel körbereszelt ólom­vagy rézkorong. Az utóbbi előállítására nem tíz forin­tot érő időt fordítottak ... Németh Balázs főtörzsőr­mester kedélyesen sétál az aluljáróban. — Milyen az állomás köz- biztonsága? — kérdem tőle. — Kulturált most a légkör. Vissza lett szorítva a dühön­gés. — Csövezés? — A jogtalanul itt-tartóz- kodók addig lettek zaklatva, hogy jobbnak látták odébb­állni. Persze míg rend lett, ide keményebb emberek kel­lettek. Volt itt hajnali nyitás az italboltban. Később a ne­vezetes „Fabárban” folyt a szesz. Ma már az állomás nem közismert ivóhely. Igaz, egy fiút most el kellett kül­deni a peronról, az építő­iparban dolgozik, munkaidő­ben volt, de úgy berúgott, hogy lefeküdt a földre. Ezen kívül, láthatja, hogy semmi probléma nincs. — A pesti pályaudvarokon nem jelentenek szenzációt a hálózsákban alvó külföldi turisták. Ön mit szólna, ha a szolnoki állomáson kezde­ne el valaki ágyazni magá­nak? — Én elküldeném. De le­het, hogy lepne olyan pró­baidős rendőr, aki azt sem tudná, mihez fogjon. Az utasok között alig hall­ható surrogással cikáznak a targoncák. A fürge dodzse­mek olykor eltűnnek a föld alatt. Sternák László mellé kapaszkodva bejárjuk az ál­lomás alatti zegzugokat. Az egyik lejáróban a tar­gonca alatt borosüveg recs- csen. A vezető méltatlanko­dik. ­— Ide állnak be inni az utasok, utána eldobják a göngyöleget. Hogy hányszor kell emiatt gumit cserélni... — Ön mióta vezeti ezt a masinát? — Az idén, egy januári es­tén kezdődött a szolgálatom. Vacsorához készülődtünk megpucoltam éppen két főt tojást, amikor szólt a han gosbemondó, hogy a targonc; a hordággyal siessen a 11-e vágányhoz. Egy fiatalembe: két lábát vágta le a vonat Infúziót adtam, inakat vág­tam el. Három nap múlva meghalt a fiú a kórházban. Hát így kezdődött... A sínek folyama az állo­más Szajol felőli végén két­felé válik. Az ovális szige­ten emelkedik a forgalomirá­nyító torony. Hatemeletes épület: egy sor üveg, egy sor beton. Az Agy és a Szív székel ebben a „legó” épít­ményben. Fölfelé a lépcsőn félúton találkozom Szekeres Attilával, aki a hatodikig elmagyarázza az „egészet”. Attila műszerész, egységeket javít. Ugyanis bárhol meghi­básodik valami, nem állnak le keresni a bajt, hanem az egységet kihúzzák, akár a kredencfiókot és újat tolnak be helyette. Az „állomás” működik tovább, a műhely­ben pedig ráérnek megkeres­ni a hibát. Hát a hatodikon a vezérlő­terem! Egy modellező alig­hanem elájulna a boldogság­tól, A táblán ott kígyózik mind a 33 vágány, rajtuk ap­ró fények jelzik a vonatokat. Ha a helyiséget egy egyete­mi előadóteremnek képzel­jük, akkor a katedrán Mon­dok Sándor főrendelkező ül. Előtte áll a két táblakezelő, az egyikük, Köröndi Miklós, az állomás pesti végét, a má­sikuk, Lipák István a szajoli végét irányítja. Csak termé­szetes, hogy minden gomb­nyomásra történik. Egy nyolcsávos magnó állandóan vesz minden szót, a vasút „fekete dobozából” egy 12 órás szolgálat könnyen re­konstruálható. Lenyűgöző a látvány. Köz­ben megdöbbenésemet látva a „technika urai” tovább kí­vánják fokozni a hatást. El­mondják, hogy éppen most van próbaüzem alatt az a 17 milliós berendezés — mutat­ják is az illetékes gombokat, lámpákat —, amelyik az Abony és Űjszász felé zajló forgalmat lesz hivatva kilo­méterekről szervezni, így két ottani munkahely felsza­badul. Remek látványt nyújtanak innen fentről a sínmezők. Egy hatalmas cimbalomra emlékeztet a számtalan pár­huzamosan futó „húr”. A táblakezelők elmondják, hogy annak idején a 9-es, 14-es és 31-es vágány nem épült ki, mert nem volt rá pénz. Most nagy szükség lenne rá, ren­geteg a vonat, jóllehet el sem kezdődött az őszi csúcs. Ha este hétig nem vacsoráz­nak meg a táblakezelők, ak­kor reggelig már nem esznek, mert utána „fontosabb dol­gokra” sincs idő. Közben egy ismerős han­got hallok a terem sarkában. Hát persze, ő az, aki olyan bájosan ráilleszti az „a”- ra a vesszőt, amikor ezt mond jaj: VjSzemélyvonat in,- dul a negyedik vágányról Budapest Keleti pályaudvar­rá.” Nagy Mária 12 éVe szol­gál a vasútnál, Üjszászról hozta az egyéni akcentusát. \Azt mondja, hangja után már megismerik sokan. Egyébként nemcsak bemond, de a vonatokat is ő „írja ki”. Mindössze egy lyukkártyát kell beleillesztenie egy ké­szülékbe és lent a nagycsar­nokban meg a peronok ele­jén pörögni kezdenek a vo­natok táblái. A toronyból lefelé jövet az ember kicsit restellkedik: utasként hajlamos „az állo­mást” a váróteremmel, pénz­tárral, -utasellátóval azonosí­tani. Pedig a személypálya­udvar úgy aránylik az állo­más egészéhez, mint a légha­jóhoz a gondolája. A látottak után megfoga­dom: há még egyszer átla­pozom az emlékkönyvet, nem fogom merő udvariasságnak tekinteni a bejegyzéseket! Palágyi Béla

Next

/
Thumbnails
Contents