Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-06 / 210. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. SZEPTEMBER 6. Irodalmi hősük ma Életeszmények legújabb prózánkban „Míg írtam, jó volt. Hőseim közé, fanért bennük látok, vakom is eltalálnék. / Róluk, magamról ezt-azt megtanultam, / csak azt nem tudom, miről szól e játék” — vall bensőségesen irodalmi hős és megteremtőjének különös viszonyáról Spiró György a Kőszeg ők című (Jurisics Miklós és kora történelmi gyötrelmeit megelevenítő) drámájának Prológusában. Pontos és izgalmas ez a néhány sor. Kifejezi, hogy a hős, a kigondolt (bár így vagy úgy mindig az életből ellesett) alak valamiképpen az író szócsöve, ám gyakran szinte önállósodik, meglepi létrehozóját cselekedeteinek váratlan fordulataival, s majdhogynem eltávolítja őt eredeti szándékaitól. A mű ilyenkor legyűri alkotóját. Alkat kérdése, hogy ki mennyire engedi maga fölé nőni saját hőseit, figuráit. Remeklés, fércmű egyaránt születhetik az alapgondolat következetes, egyenes vonalú kifejtéséből, s hasonlóképpen: az alkotó munka során bekövetkezett jelentékeny változások eredményeként is. Egy adott korra fölöttébb jellemzők irodalmi hősed, még akkor is, ha a szerepeltetett figurákat nem azonosíthatjuk közvetlenül az író eszményeivel (előfordul például, hegy több hősben elosztva tárja föl saját nézeteit az író). Kortárs magyar prózánkban — általános kritikai ta- pasztalat szerint — csökkent a mozdulni, változni-váitoz- tatnj akaró hősök száma. Ezért érdemel figyelmet — például — Kertész Ákos Családi ház manzárddal című regényének hőse, Burián Károly főművezető.’ Negyvenes évei végét tapossa, állandó cselekvésvágy űzi. Forradalmár típus, akiiben a régi nevelés pozitív eszményei kaptak új tartalmat. Magához vesz egy cigánynak vélt fiatalembert, a munkatársát, s amikor ebből családi bonyodalmak végtelen sora, szerelmi három-, sőt négyszög támad, azzal áltatja magát, hogy a 21. század embereként, egy eljövendő erkölcsi- ség jegyében él és cselekszik. Kertész Ákos pompás szatírája korántsem pusztán görbe tükröt tart elénk. Percig sem kétséges, hogy szereti a tiszta szívű, jószándékú hősét (mintha Makra mai változatát festené), csakhát dogmatikus és merev, az élet eleven mozgásaitól elszakadó gondolkodásmódot tulajdonít neki, s emiatt leckézteti meg. Hogyan él egy zsamokölő — békeidőben? Erről, tehát nagyon nagy kérdésről szól ez a regény, a filozofikus hajlandóság, a stílus szándékos csavaraival, túlzásaival, kiélezéseivel. Ugyanez a gondolat van Moldova György Napló című könyvének hátterében. Manapság, nosztalgiák idején, hatvanas éveink nagyra becsült, bár sokat vitatott hősét. Ghe Guevarát idézi meg. Mégpedig oly módon, hogy a legendás partizánvezér bolíviai naplójából merít, megőrizve a naplóformát. S ebből számos művészi-eszmei probléma származik. Moldova dokumentumként fogadtatja el anyagát, mely valamiféle furcsa leleplezéssé, mítoszrombolássá, legenda- oszlatássá válik az ő kezében. Kiderül: ez a Guevara hibázott a partizánharc, a forradalmi ideológia, magatartás alapkérdéseiben. Csakhogy az eredeti Guevara ennél jóval több, s mindenképpen: más volt. Értjük persze Moldovát: ő ezzel a könyvével az aprólékosabb, kevésbé látványos munka iránti készséget nagy türelmet, szakértelmet követelő m<ii forradalmiság jelentőségére, társadalmi igényére hívja föl a figyelmet. Csakhogy ez a módszer: több, mint vitatható. Vannak aztán más hősök is. Teles Elek, Vámos Miklós teremtménye (az Emily néni szakálla című kisregényben) riadt, csetlő-botló, szerencsétlen figura, aki aztán egy rövid, bentlakásos angoltanfolyamon mint Arthur Parker azonosul nyelv- leckebeli szerepével. Balázs József új novelláinak állandó hőse Kamala Henrik, a festő. Kallódó tehetség (bár tehetségének fokáról nem győződhetünk meg), mindenesetre : fölöttébb zavarosan gondolkodik. Elvis Presley nyomorúságos pusztulása őt a halál, az öngyilkosság magasrendűségére döbbenti rá; örökösen a nagy mű létrehozásának igézetében él, de az csak nem akar megszületni, s helyette megrendelt giccsek, dobozdíszítmények kerülnek ki a keze alól. Hős továbbá Esterházy Péter Fuharosok (nem tévedés, így!) című kisregényének egyes szám első személyben veretesen. irodalmiasan beszélő-visszaemlékező hőse (hősnője?), aki egy kissé Weöres Sándor Psychéjére emlékeztet. Hogy ezek közül melyik is korunk igazi hőse? Az olvasó ne felejtse egybevetni az irodalom hőseit, szereplőit, figuráit azokkal, akik a valóságban életben, a társadalom legkülönfélébb szféráiban mozognak, léteznek: hiszen művészi képmásuk is ilyen egybevetés eredményeképpen született meg az írók tollán, képzeletében. Kőháti Zsolt Kopcsányi Ottó ötvös és Molnár Imre bőrdíszműves iparművészek alkotásaiból kiállítás nyílt Szolnokon az Aba Novák-teremben. A tárlat szeptember 10-ig tekinthető meg Egy nagy muzsikus emlékére Nyolcvan éve született Kadosa Pál Volt idő — a harmincas évek végén —, amikor Kadosa Pál, zenei életünk nagy egyénisége, komponista, zongoraművész és tanár, aki szeptember 6-án lenne nyolcvan esztendős, azzal a tervvel foglalkozott, hogy elhagyja Magyarországot. Ugyanis nem látott semmiféle lehetőséget a megélhetésre. Bartók Bélához fordult tanácsért. Ajánlólevelet kért tőle külföldi impresszárió cégekhez, kiadókhoz. Bartók angol nyelvű írást adott át neki. Ebben hangsúlyozta, hogy „Kadosa legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike, felkészültsége figyelemre méltó; kiváló zongoraművész és pedagógus ... letelepedése tehát bármely országban feltétlenül csak nyeresége annak az államnak”. Szerencsére az önkéntes száműzetésre nem került sor, s így a „nyereség” megmaradt a magyar zenei élet számára, a felszabadulás után több évtizeden át. Visz- szatekintve a múltba, már zenetörténeti tény, hogy Kadosa Pál mindenfajta művészi és művészetpolitikai tevékenysége megérdemli az alapos méltatást. Elég, ha csak arra utalunk, hogy zeneakadémiai professzorként olyan zongoraművész-nemzedéket nevelt fel, amelyre büszkék lehetünk. Ha utolsó idejében már nem is tudott megjelenni az intézetben, ahol a kottát nézve hallgatta a növendékek játékát és inspirálta őket, de otthonában fogadta tanítványait. Volt növendékei közül csak néhányat említünk: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András .. . Kadosa Pál Léván született. Sok-sok interjúban mesélte el hányatott ifjúságát. Apját már korán elvesztette, és Nagyszombatra került nagyszüleihez. Nyolcéves korában kapta az első zongoraleckéket egy idős nénitől. Még elemista volt, amikor komponálni kezdett. Sorsdöntő lett számára, hogy 1918-ban felkerült Budapestre mint Keleti Lili zongora- művésznő tanítványa. Utóbb felvették a Zeneakadémiára. A zongorában Székely Arnold, zeneszerzésben Kodály Zoltán volt a mestere. Ahogy többször emlegette Kodályról: „Ez a körülmény döntően befolyásolt további utamon. Ma is nagyjából abból élek, amit tőle útravalóul kaptam.” Zongoraművészként 1923- ban mutatkozott be a fővárosi közönség előtt. Szerzeményeit eleinte a Mainzban működő világhírű zeneműkiadó, á Schott cég jelentette meg, de 1933 után ez a kapcsolat végleg megszakadt. A húszas-harmincas években Kadosa szoros kapcsolatba került a kor haladó értelmiségével. így a 100% csoportosulás egyik vezetője lett. Kassák pártfogolta. Sűrűn volt együtt a Dokumentum és a Munka íróival, költőivel. Barátkozott József Attilával, Zelk Zoltánnal, Radnóti Miklóssal, akiknek számos versét megzenésítette. Serényen működött á magyar zenei fiatal alkotók és az Internationale Gesellschaft für neue Musik; (Űj Zenei Nemzetközi Társaság) közötti kapcsolat kiépítésén. Pompás művészettel tűzte műsorára a kor számos avantgárd muzsikusának opuszait, és természetesen a magyarokét is. De zenei pályafutása igazán és erőteljesen csak a felszabadulás után ívelt felfelé. 1945-től lett a Zeneművészeti Főiskola tanára, majd a zongoratanszak vezetője. Á Kodály elnöklete alatt működő Művészeti Tanács alelnökévé nevezték ki. Elnöke lett a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, kétszer viselte a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnöki tisztét. Volt tanácsadó a rádióban, s átvette a Művészeti Dolgozók Szakszervezete pedagógiai szakosztályának elnökségét is. Zenei hagyatéka imponálóan tekintélyes. Több szimfóniát, hegedűversenyt, zongoraszonátát, kórusművet, vonóstriót, etűdöket és tömegdalt komponált. Operát is írt Szabolcsi Bence szövegére egy Jókai-elbeszélés nyomán A huszti kaland cím- 'm^I. Első Kolssuth-díjával Májusköszöntő című tömegdaláért tüntették ki 1950- ben. A másodikat 1975-ben kapta. Kiváló és érdemes művész címmel jutalmazták, s két Erkel-díjjal. Számos külföldi intézménytől, így a londoni királyi zeneakadémiától — ahogy a magyar Zeneakadémiától is — vehette át a díszdoktori oklevelet. Hatalmas zenei életmű az övé. Nyolcvanéves lenne ... Kristóf Károly szeptemberi 'bágyadt nap még nyitogat- ta a szemét, de az iskola környéke már olyan mozgalmas volt ezen az első tanítási reggelen, mintha a gyerekek egész éjjel csak arra vártak volna, melyikük lépjen ibe elsőnek az épületbe. Az elsősök féléken húzódtak anyjuk szoknyája mellé, onnan dugták ki buksi fejüket, hogy kerekre nyílt szemmel figyeljék a nagyobbak beszélgetését. Néhányat édesanyjuk biz- tatgatott: — Látod, ott van Csikós Laci is. Menj hozzá! — Jövőre már te is egyedül jössz. Ne légy ilyen gyáva! Hanem ezek a noszogatások nem jártak valami nagy sikerrel! Volt, aki megemberelte magát, odakiáltott valamelyik utcabeli gyereknek, hogy ő is itt van, aztán újból anyja kezébe fogódzkodott, mint csónak a horgony- kötélbe. Ahogy 'beléptem a kapun, kissé lecsöndesült a zaj. Szeptemberi csalogató Egyenesen az elsősökhöz mentem, hogy egy kicsi bátorságot öntsek beléjük. Amint simogató szándékkal feléjük nyúltam, még jobban megmarkolták anyjuk szoknyáját, s kerekre nyílt szemeiket rám emelve, nagy fenntartással fogadták közeledésemet. Babák Teri alig bírta előhúzni a szoknyája mögül apró fiacskáját. — Ne félj a tanító bácsitól! ... Otthon alig lehet megállítani a beszédben, de most meg se mukkan. A nagyobbak is körénk álltak, s mosolyogva biztatták a kisebbeket. Aztán egy- kettő megbátorkodott, és olyan katonásan mondták a nevüket, hogy dicséretére vált volna- a magasabb osztályosoknak is. Anyjuk ilyenkor mosolyogva nézett, előbb rám, hogy mit szólok, milyen okos fiacskája van, aztán a többi asszony felé húzta ki magát. Ndcsak, most veszem észre a kis Csordás Sanyit! Nyáron gyakran láttam nagyapjával, amint a tehenet legeltették az árokparton. S amikor az öreggel beszélgettem, neki is vetettem egy-két szót, s olyan ügyesen vála- szoigatott, hogy tudtam, a gyereknek nem sok baja lesz a tudománnyal az iskolában. Dicséretemre a nagyapja mindig büszkén simogatta meg unokájának kopaszra nyírt fejét, s a többszöri találkozás után már nem kellett mondania, hogy „Köszönj szépen a tanító úrnak!” Most a kis Sanyi bátran előlépett édesanyja háta mögül, amidőn meglátott, s mint régi ismerőst köszöntött. A gyerekek egyszeribe olyan bátorságot vettek, hogy nem egy, még a kezét is nyújtotta felém, akárcsak a felnőttek. Megpaskoltam csöppnyi kezüket, némelyiknek apró barackot nyomtam kopasz fejére, a kislányok áttüzese- dett arcát megsimogattam. Egyszeribe mindegyik előjött az anyja szoknyája mögül. Mire a csengő megszólalt, már barátkozni kezdtek egymással. Hanem a csengő olyan komolyságot teremtett megint, hogy még a nagyobbak is visszafogták a hangjukat, mikor az osztályok felé vonultak. Mindenki elhelyezkedett a tantermekben, csak a kis Bordás Sanyit noszogatta még édesanyja az udvaron. Mint a csökönyös borjú, megvetette a lábát, s ne adj’ isten, nem akart a többiek után menni. — Gyere már, no — kérlelte szinte könyörögve az anyja. — Ne hozz szégyent a fejemre! A gyerekek meg, mintha csak é viadalra vártak volna, egyszeriben az ablakokban könyököltek, s onnan biztatták a küzdőket hangos nevetéssel. Ejnye, de hamar vélekedtem az előbb erről a gyerekről! Ügy látszik, mégsem akar a tudományoknak olyan egykönnyen behódolni. Odamentem hozzájuk. Szegény anyja fülig vörösödve a szégyentől, szinte sírva mondta: — Tessék nézni, tanító úr! Ilyen rossz fiam van nekem !... Elsüllyedek a szégyentől. — Azitán elővette zsebkendőjét, és beleszipogta a könnyeit. Már éppen anyja vigasztalásához készülődtem, midőn váratlanul ott termett a kis másodikos .Varga Rozi. Megfogta Sanyi kezét, majd közel hajolt hozzá, és súgott a fülébe valamit. Sanyi egyből megszelídült. Elengedte az anyját, aztán, bár egy kicsit vonakodva, elindult Rozival az osztály felé. Az ablakokban szurkoló közönség tapsviharral jutalmazta Rozi győzemét. Én meg a torkomba szorult vigasztalással már csak az anyját kerestem, aki elégedetten állt az asszonyok között, mintha maga a béke- galamb költözött volna a szívébe. Kunrátb Sándor |A rádió I | hullámhosszán [ Mit mutat a szonda? Az elmúlt hét műsorai közül a rádió tudományos ismeretterjesztő műsorainak szenteltünk elsősorban nagyobb figyelmet. A meghatározást nem lenne célszerű szószerint értelmezni, hiszen minden célszerű információ ismeretet hordoz, feltételezéseket, tényeket közöl. A tudományos jelző is jobbára csak a pontosítást segíti, hiszen a kultúrpolitikai célkitűzések talaján rádióállomásaink eleve nem közölnek tudománytalan ismereteket. De ezzel mái»' el is érkeztünk egy érdekes tudományos vitához, amelyet a Szonda műsorában hallottunk. A műsor kimagaslott szokott jó színvonalából is, a világhírű rákkutató, Zsdanov professzor szavait — úgy gondoljuk — sok százezren figyeltük. A tudós került minden „bombasztikus” hatású bejelentést, ám szavai mögül kiérződött: többet tud témájáról, mint ameny- nyit elmondott. Nevezetesen arról, hogy mi az úgynevezett „ugró” gének és a vírus viszonya. Alapjában véve tudós portré is volt az interjú, noha személyiségéről semmit sem mondott a professzor, — ám annál több volt tudományos elmélkedésének kimondott és csak sejtetett információs tartalma. A már említett vita a hétközben bemutatott NSZK-tv- film körül bonyolódott. A Szonda jegyzetírója tudománytalannak, sőt a tudomány számára egyenesen károsnak minősítette a filmet. (Két kamasz gyermek meghal egy új rovarirtó szer miatt.) A jegyzetíró nem rejti néha véka alá véleményét: a tudomány világában ilyesmi nem létezik, addig nem kerül közhasználatba egyetlen vegyszer sem, amíg azt minden szempontból nem ismerik. Nekünk a film is tetszett, s a vita is. Ügy véljük az óvatosság sohasem árt, de ha csak csupán környezetvédő figyelmeztetésnek fogjuk fel a látottakat, hallottakat, akkor is érdemes volt odafigyelni. Ahogyan nagyon érdemes volt meghallgatni a második világháború kitörése évfordulóján sugárzott dokumentumműsort. Ez is ismeret- terjesztés volt a javából, s dicséretére: számos, eddig nem ismert dokumentumot is bemutatott. Igen jól szórakozhattak a vasárnap esti Társalgó hallgatói is, a műsorban különösen tetszett a Jókai Mór gyűjtésére, megállapításaira támaszkodó rész, amely a magyar humorról szólt. — ti — Felavatták Czábel Béla portrészobrát Czóbel Béla portrészobrot lepleztek le vasárnap a fővárosban, a kiváló festőművész születésének 100. évfordulója alkalmából. A művész egykori szülőházánál kialakított díszudvarban, az V. kerület Október 6. utca 3. szám alatt Farkasinszky Lajos, a Fővárosi Tanács elnök- helyettese avatta fel Varga Imre Kossuth-díjas szobrász- művész alkotását.
