Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

1983. SZEPTEMBER 3. Irodalom« művészet —» - ­9 Takáts Gyula: A múlhatatlan Mikor végtelen lesz a csönd, megszólalnak a fák. ősszel közelít hozzánk szavaival ez a világ. Csonkjaival s a gyökerek, melyeket sose látunk, fölhozzák ezt a réteget, melyet a mélybe zártunk. A múlhatatlan gyűl körénk. Vert ágak, de görcsük ragyog. Iszonyú réteg hallgatást bontanak ki az őszi napok. Zsorák László: Első lépés elsősöknek Kezdődik az első lépés A világot felfogás A számolás A betűvetés A felfedezés a barangolás A valót értés S az álmot álmodás A bizakodás a remélés A tegnapból a holnapba érés A röptetés A szárnyalás A mindenért s a minden ellen A lázadás Kezdődik a tudásra-delejezés A játékos küzdelem Zuhogása a fénynek Kezdődik a magaddal mérni A MINDENSÉGET Bába Mihály: DUSZtäl milliomos írnri uhui iiim——iMnia lm n eb——bem— kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronómusnak, aki egész délelőtt a kísérő­je volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leg­gazdagabb emberéé. Az agronómus mosolygott. — Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazda­gabb, a milliomos a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szé­lén, mert a pusztát, a hajdani „gró­fi szérűt”, ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város ki­nyújtózott a puszta széléig. Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsúfeke­tét itták, azon töprengett, hogy biz­tosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És ami­kor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert. Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátraparancsolta a kutyá­kat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldö­gélt, s amikor a kutyák elhallgat­tak, odakiáltott emberének: — Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni. — Jó, jó — mondta az öreg. És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téesz- ben jártak, valamit írni akar ró­luk, és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres mil­liomos él. Az öreg arca meg se rebbent. Le­ültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott. — Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsél. — Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkós­tolták a bort. Az öreg letette a poharat, né­hányszor körbeforgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett. — Bár ne lenne igaz — legyin­tett. — Anyjuk, hozzál mán pogá­csát is. Megvárta, míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta: — Egy gyermekünk volt. ötven­hatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavasszal öt- venet, aztán még egyszer vagy két­szer. A levelek is elmaradoztak. Ti­zenöt éve nem tudunk róla. — Tegnapi sütés, kóstolják meg — csoszogott az asztalhoz az asz- szony. Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet. — Nem kerestették? — Kerestettük mi, én magam mentem be a városba, a Vöröske­reszthez, vittem a tőle jött levele­ket, de hiába Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja. — Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak. — Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól Vakulásig, hogy legyen neki, mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat... Na, de igyunk is. Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalken­dőt bámulta. Nem Vodt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje. — Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig meg­tehetnénk, hogy másképpen él­jünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünk- re. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg ma­gunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi. — Mennyi? — röppentek fel vá­ratlanul a szavak Fazekas ajkáról. — Sok, sok — ismételte meg az öregember. — különben kiszámít­hatja Amióta a fiam kiszédült az országból, én minden nap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fillért se nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztől kap­tam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg ami­kor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig. — És nem irigyelték? Nem kér­tek kölcsön maguktól? — Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben ami­kor mi nagy szegénységben vol­tunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől nem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöifse a poha­rakat. — Egyszer mégis adtam. Ta­lán öt éve ennek. Meghalt egy ren­des ember itt a pusztán, öt árvá­ja maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hir­telen és árvái maradtak Ausztrá­liában vagy másutt. Biztosan raj­tuk is segítenek. Szóval reggel fel­keltem, elmentem az asszonyhoz: és mondtam neki, hogy jöjjön ve­lem a városba. Kivettem hetven­ezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, ad­tam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért pár­ezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, le­dolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiam­mal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, mondtam és ott­hagytam az árvát. poharakat nem koccin­tották össze, de kor­A tyolgatták a bort, las­san, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt né­mán ült egyre összébb görnyedve, mintha aszalódna, szipogott, szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poha­rat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is. — És mi lesz a... — ... a vagyonnal'? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekinte­tét Fazekasra az öreg. — Nem visz- szük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az álla­mé. De ha mégis hazajönne a fiam, vagy hazajönnének a leszármazot­tai, akkor az övék. Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után. — Higgye el, boldogabbak len­nénk, ha szegényebbek vénánk, ha a fiunk, a menyünk meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik le­gyen meg az, ami kell. Vári Attila: IELTELENEK Azon a nyári reggelen éppen úgy indult minden, ahogyan szokott. A tejes Végigkocogott az utcán, sza- márkordéján fázósan csörrentek össze a kannák, aztán a jeges érke­zett, behemót stájer lovai alatt dü­börgőit a föld, majd a szemetes járta végig a kapualjakat, s csak ezután következett a sintér. Rácsos szekerét vörös szőrű ösz­vér vontatta, s a sintér ott lépdelt, kezében a hosszú nyelű dróthurok, mellyel kóbor kutyákat, s olykor, bár ez nagyon ritkán fordult elő, macskát is fogott, melyek számá • ra külön kis rekesz volt a kutyás rész fölött. A kisfiú a kerítésnél állt, vöd­rében már ujjnyi vizet eresztett a jég, s nem tudta levenni szemét a sintérről, aki oly nyugodt léptek­kel haladt szekere előtt, mintha nem is lenne szörnyűséges gyilkos. A kisfiú már látta, hogy fogják a kóbor kutyákat, s a tavassá va­kációban ő is kergette azokat a korcsokat, melyek még nem vették észre a vész közeledtét, s amikor sikerült bekergetniük egy kapu alá azt a kis fehér kutyát, melyet ti­tokban azóta is a kertvégi málna­bokrok mögött tart, akkor úgy érezte, hogy valamilyen hőstettet hajtott végre, s egy délután, mi­kor mindenki aludt, kipróbálta, milyen érzés lehet, egy ilyen hurok. A fásszínben talált drótot, s egy harapófogóval addig hajlította, míg sikerült gyűrűt csavarnia, melyen a drót szabad szárát átdugva megvolt a hurok, csak a nyakára kellett volna erősítenie, de olyan félelem fogta el, hogy nem mert a kamrá­ban maradni. El kellett szaladnia, kockáztatva ezzel a csavargással, hogy vasárnap nem engedik el a bélyegszakkörbe, pedig már meg­szerezte azt a Belga-Kongó-soroza- tot, mélyért megígérték neki azt a japán közlekedési sort, melyet ka­rácsonyra kért, de a fa alatt a bo­ríték helyett ismét ing és pizsama volt. Ott állt a kisfiú a kapuban, már régen be kellett volna sóznia a je­get, de nem tudott elmozdulni. Ar­ra gondolt, amit a nagyfiúktól hal­lott, hogy a háború alatt elsüllyedt egy csónak, mellyel a túlsó partra akartak lőszert szállítani, s a szennyvíztelep háta mögötti részen annyi a fegyver, mint a fene, csak le kell1 ereszkedni, s máris megvan a jó öreg parabellum... s ha lesz egyszer fegyvere, akkor az utca­sarkon lelövi a sintért, és szabadon engedi az összes kutyákat, melyek most nem a fogságot gyűlölve vo­nítottak, hanem azért, ráért a sze­kér döccenései, meg a macskától őket elválasztó rács miatt nem tép­hették szét a felborzolt szőrű tig­riscsíkos cicát, s a kisfiú nem ér­tette, miért acsarkodnak még így összezárva is, a dögtelep felé ko­csizva azok az állatok, amelyek kö­zös erővel ki tudnák nyitni a kocsi ajtaját. „Ha az a nagy komondor és a korcs német juhász nekiszaladna a dróttal biztosított, lakat nélküli aj­tónak, akkor úgy ki tudnának tör­ni, mint a sicc” — gondolta a kis­fiú, aztán mint akinek sürgős dol­ga van, fölkapta a vedret, a súly­tól jobbra dőlve futott a ház felé, mintha ezzel a szaladássai' akarná bepótolni a jeges távozása és a sintér megérkezése közti időt. — Behozom a szemetesvedret — modnta a nagyanyjának, s a kapu felé menet azon gondolkodott, mit is találjon ki, hogy elmehessen, ha csak egy órára is. Kiszámította, tíz percre van szük­sége ahhoz, hogy eljusson a szenny­víztisztító telepig, s ha negyven percig kell búvárkodnia, akkor pontosan egy óra alatt hazaér. „Ez nem jó. Észreveszik, hogy vizes a hajam. Csak fél órát szabad búvárkodnom, s akkor még arra is lesz időm, hogy elrejtsem a pisz­tolyt” — gondolta, s amit sohasem szokott tenni, kdsúrolta a szemetes- vedret, melynek még a szaga is hányingert ébresztett benne. — Milyen szorgalmas valaki — mondta csúfondárosan nagyanyja, s ő úgy érezte, most kell valamit hazudnia, most talán elhiszi az öregasszony, aki, mint mondani szokta, „a gyermeknevelés nem disznóhizlalás, hogy enni adjunk neki, s azzal vége a gondnak”. — Nem is Vagyok szorgalmas. Látod, nagyi, most is elfelejtettem, hogy segítenem kell a Jeneinek .. tudod, annak, aki megbukott ma­gyarból, és én megígértem, hogy a javítóvizsga előtt segítek neki — Most hallom először — mond­ta gyanakodva az öregasszony — Miért nem ő jön ide? Kiülhetnétek a kertbe vagy a te szobádba. Job­ban szeretem, ha nem lófrálsz. — De őt sem engedik, mert a ja­vító miatt otthon kell ülnie, tudod, nagyi, szobafogságra ítélték. — Jól tették — mondta az öreg­asszony. — Majd írok Jenemének egy levelet, hogy engedje csak, mert én kikérdezem a fiút, és min­dig beírom a füzetébe, hogy hány órakor ment él tőlünk. — Ez jó lesz — mondta a kisfiú, aki mindenbe beleegyezett volna, csak már kívül láthassa magát a kapun. Az öregasszony bement megírni a levelet, s a kisfiú közben arra gon­dolt, hogy gépzsírt kellene szerez­nie valahonnan, mint ahogy a mo­ziban is látta, hogy a partizánok bezsírozták a fegyvereket, mielőtt elásták volna. „De nekem talán nincs is szükségem rá, ha olyan so­káig volt a Víz alatt, és még jó, akkor az azt jelenti, hogy a néme­tek még nem is használták, és raj­ta van a gyári védőréteg” — gon­dolta a kisfiú. — De nekem húsz percen belül itt légy — mondta az öregasszony. — És föl ne bontsad a levelet... A kisfiú szaladt, de a vasúti át­járónál nem balra, hanem jobbra fordult, a folyó felé. Már útközben gombolta az ingét, ne kelljen időt veszítenie azzal sem, és sajnálta, hogy nem repülhet át a házak fe­lett, vagy nem ugorhatja át a kerí­téseket, mert akkor talán még há­rom perc sem kellett volna, hogy odaérjen, ahol a szomszéd fiú talál­ta a pisztolyt. A vízparton ledobta nadrágját is, átmászott a megrongált szögesdrót­kerítés egyik embemagyságra tágí­tott résén, s már ott is volt a cö­löpnél, melyről a nagyok azt mond­ták, hogy régen halálfejes zászló volt kitűzve rá, de most olyan volt, mint az újtelepi telekkarók, csak kicsit szürkésebb talán. Beugrott a vízbe, aztán újra és újra alámerült, míg az iszap alatt ki nem tapintott valamit, ami nem hasonlított kavicshoz, de kő sem lehetett, mert szabályos volt és hengeres, amilyen az ágyúcső lehet. Újra lebukott, annyi levegőt szí­vott magába, hogy már fájt is, s a fenéken, ahol az előbb a hengert érezte, most egy láda sarkát tapin­totta ki, s a ládában egymás mel­lett a hengereket. „Ágyúgolyók” — gondolta, mert már látott ágyúgo­lyót is. Ki akart venni egyet, érezte, hogy nem lesz könnyű dolog, hirtelen átvillant agyán, hogy ezért cserébe megkaphatja a szomszéd fiú pisz­tolyát, s erőlködött, hogy legalább egyet ki tudjon szabadítani. * * * A hatalmas dörrenéstől össze­koccantak a konyhában az evőesz­közök, poharak, 'kinyílt a jégszek­rény ajtaja, s a málnabokrok mö­gött vonítani kezdett az elrejtett fehér kiskutya. Az öregasszony dermedten, hall­gatta a robbanás utáni csendben még mindig csilingelő poharak furcsa zenéjét. — Vajon mi történhetett? — kérdezte, mert egyedül is mindig hangosan beszélt. — Vajtomi mi történhetett? De senki sem válaszolt, senki sem mondhatta akkor még meg ne­ki, hogy férje és veje után, a há­ború harmadik jeltelen sírt ásott nekik. Mindig síró lányának, aki még tíz év után is reménykedik, s neki, az öregasszonynak, akit már csak ez a jóeszű gyermek tar­tott életben, aki helyett iszappal, döglött halakkal kevert vértócsát sodort a folyó a távoli híd felé, melyen ebben a pillanatban leállt a forgalom, s mindenki azt talál­gatta, mi történt? Mi történhetett? Irodalmi oldalpárunk képeit Szalay Lajos grafikáiból válogattuk. összeálította: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents