Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-01 / 206. szám

1983. SZEPTEMBER í.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Szeptember 9-ig befejezik a buszmegállók aszfaltozását Szeptember 30-tól kétirányú forgalom az ártéri hídon

Felújítási munkálatok Szolnokon, de miért egyszerre?

Libikóka és biológiai egyensúly

AVAGY A TERMÉSZET VISSZAFELESEL

Heves ellenérzéseket váltott ki a közlekedésben, hogy Szolnokon. — ahol amúgy se gyors és zavartalan a forgalom — egyidejűleg végzik az ártéri híd felújítását és a belváros autó- buszmegállóinak, kereszteződéseinek aszfaltozását. Ez természetesen alaposan csökkentette a 4-es főút Szolnokon átvezető szakaszán a forgalom sebességét, gyakori torlódásokat okozott illetve okoz. és a közlekedési lámpák 'kikapcsolása csak fokozta a zűrzavart.

Hogy miért kell egyszerre dolgozni a hídon és a belvárosban? Bede János, a KM szolnoki közúti igazgatóságának vezetője válaszol a kérdésre:

— Azt bizonyára senki sem vitatja, hogy mindkét felújításra szükség van. Az ártéri híd burkolatcseréjét, szigetelését. valamint az aszfaltozást csak meleg időben lehet végezni. A buszmegállók és a belvárosi csomópontok aszfaltozását már három éve szerettük volna megkezdeni, ám a munkához nélkülözhetetlen aszfaltmarógép. amelyből mindössze egy van az országban, csak az idén augusztus 22-tőil állt rendelkezésünkre. A híd felújításához csak azután foghattunk hozzá, miután, a téli-tavaszi csapadék teljesen felszáradt az ártéren, ahová a terelőutat építettük. A májusi kezdés viszonylag kedvező volt, de mivel a híd szerkezetében rejtett hibákat tártunk fel a burkolat eltávolítása után, egyre több időre lett szükség. Némi csúszást okozott az is, hogy az eredeti tervekben olyan szigetelő anyag szerepelt. amely csak importból beszerezhető, de éppen nem volt kapható, új tervet kellett készíttetni.

Elkészült az energiatakarékos fűtési rekonstrukció a martfűi Tisza Cipőgyárban. A vállalat termálkutat fúra- tott, amely 1200 méter mélységből hatvannégy-hetven Celsius fokos melegvizet szolgáltat, ezt vezették be a központi fűtési hálózatba, s az irodaépületeket, a szociális létesítményeket, valamint munkahelyek egy részét az

Többek között tehát ezek játszottak közre abban, hogy a két munkát egyszerre végezzük. Egyébként a belvárosban augusztus 22-től tervszerűen haladunk az aszfalt felújításával. A marógép nem mindenhol dolgozhat, van, ahol bontással távoli tjük el a régi burkolatot. Azokban a buszmegállókban és csomópontokban, amelyekben a maró végzi a munkát, szeptember 9-re befejezzük az aszfaltozást. Pontosabban a Dimitrov tértől a Szabadság térig valamennyi autóbusz- megálló folyamatosan visszakerülhet a régi helyére: mától a megyei tanács illetve a söröző előtt, péntektől a Petőfi út sarkán és a Dimitrov téri csomópontban, ugyanattól a naptól a Pelikán előtt illetve az aluljárónál állhatnak meg ismét a buszok. A mielőbbi befejezés érdekében most már éjszaka is dolgozik a maró, 5-én és 6-án az Ostor utcai és a Bajcsy-Zsilinszky csomópontban. A környék lakóinak nyugalmát nem zavarjuk, mert olyan munkát végzünk, amely kis zajjal jár és rövid ideig tart. Ahol bontani kell. mint például a Csanádi körút külső sávjában és az óra-ékszerbolt előtt, szintén dolgozunk éjszaka. Az előbbi helyen szeptember

5- én, az utóbbin 5-én, 6-án és 7-én. Vagyis, mint már mondtam, szeptember 9-re végzünk a belvárosi aszfaltozással.

Az ártéri híd javítása idején szeptember 5-től vagy

6- tól mindkét irányú forgalmat a terelőútra vezetjük. Természetesen ez függ attól, hogy találunk-e újabb rejtett hibákat a híd szerkezetében. Egyébként szeptember 30-ra befejezzük a „százlábú” híd felújítását. Ameny- nyiben olyan hibákra akadunk. amely akár csak tíz

ősztől már így fűtik. Ezzel évente négy és fél ezer tonna kőszenet takarítanak meg, eddig ugyanis szénnel fűtött kazánokból nyerték a központi fűtés energiáját. Emellett a melegvízre való átállás körülbelül nyolc és fél millió forinttal kevesebbe keri|lt imint a széntüzelésű hazánház esedékes korszerűsítése.

nappal is meghosszabbítaná a munkát, a híd felbontott kétoldali szegélyeit helyreállítjuk és a forgalmat ismét mindkét irányból arra tereljük vissza. A hátralévő hídjavítási feladatokat a jövő nyárra halászijuk. Szeptember 5-től, amikor a terelőútra kényszerülnek a járművek, a hídfőknél URH rádiós ügyeleteseink figyelik a forgalmat és ha mentő közeleg, leállítják az autókat hogy a mentő zavartalanul áthaladhasson a tere- lőúton.

Tisztában vagyunk vele, hogy a munkálatok átmeneti kényelmetlenséget okoznak, ezért kérjük a gépjárművek vezetőit, hogy lehetőleg kerüljék el szeptember 30-ig Szolnokot. A forgalomban résztvevőktől pedig türelmet és megértést kérünk, azon leszünk, hogy mielőbb visz- szaadjuk az utat és a hidat a gépjárművezetőknek.

Az építők után érdeklőd tünk a közlekedés irányítódtól, nevezetesen Mészáros Péter rendőrszázadostól, a Szolnok városi-járási rendőr- kapitányság közlekedési1 osztályvezetőjétől: mikor működnek a közlekedési lámpák Szolnokon? Az osztály- vezető elmondta, hogy a hét végén a Dimitrov útkereszteződés és a Szabadság tér között már működnek a lámpák, valamennyit csak akkor kapcsolnak be. ha az aszfaltcserét végleg befejezik á városban. Addig rendőrök irányítják a forgalmat. Mészáros Pétertől azt is megtudtuk, hogy az Ady Endre út és a Ságvári körút kereszteződésében a gázvezeték javítási munkálatai miatt nem működnek a közlekedési lámpák. Ha a Tigáz helyreállítja a burkolatot (?) az Ady Endre út teljes hosz- szán bekapcsolják a lámpákat. — bj —

Szakmai tanácsadás

Tovább bővíti együttműködését a debreceni Biogál Gyógyszergyár és az NSZK- beli Salvana cég. Szeptember 7-én és 8-án az értékes hozamnövelő anyagok — a Biogál—Salvana tápkeverék és a Prenix — leghatékonyabb alkalmazásáról szakpiai tanácsadást rendeznek] Budapesten a Hilton Szállóban.

észséggel elhiszem, hogy a Traubiso- da á természet ajándéka. Nem különben azt', hogy a tiszta, élő gyapjút egyetlen más anyag sem pótolhatja. Engem azonban reklámjaink arra is figyelmeztetnek, hogy lassan fölébredünk a műanyagnarkózisból: a

nyloning alulmarad a pup- linnal szemben, a szintetikus szálak pamuttal keverednek.

Néhány évvel ezelőtt még cseppnyi büszkeség is keveredett abba a szenzációba, melyet a tengerentúlról kattogtak le a telexgépek: az egyik amerikai városban a kipusztult fák helyébe díszletfákat „ültettek”, s ezek a robogó autókból nézve össze- cserélhetők az eredetiekkel. Lám, a találékony ember mi mindenre képes! Igaz ugyan, hogy kipusztítja maga körül a növényzetet, de közben le is kopírozza — a „műtárs” strapabiróbb, elviseli a szeny- nyezett földet, levegőt, ráadásul örökzöld. Akkoriban dívott idehaza a műanyag karácsonyfa; tűlevelei nem hullottak, használat után az egész elfért a szekrény aljában. Persze, a fenyőillatról a tulajdonosnak szintén le kel« lett mondania, de á megany- nyi giccses dísz és szaloncukor ugyanolyan szép volt, mint máskor. Visszagondolok: mivel is csaptuk be magunkat? Azt hiszem, a holmik megítélésekor egyedül a praktikusság kritériumát tartottuk szem előtt, el voltunk telve attól, amit nem kell velük csinálni; fölösleges a Vasalás, a takarítás, a ke» zelés, egyszóval semmivel sem kell törődni, csak használatukkal. Ráadásul a technika vívmányai növelték függetlenségérzetünket, úgy lettünk úrrá á természeten, ahogyan nem lett volna szabad: gazda helyett rablóként viselkedtünk. „Megsebzett bolygónk” könnyeit felitattuk a parkerdőkkel, a rezervátumokkal, és megnyugtattuk magunkat azzal, hogy a védettnek minősített területek földjébe táblákat szúrtunk: óvd a természetet!

Ismerősöm most úgy mutatja lakásában a műanyag kilincsek helyére felszerelt patinás rezet, mint annak idején a külföldről hozott műbőr zakót, amelyet előállítója — gondosan — még a rendes bőr illatával is ellátott. Fröccsöntött korunkban ismét megnőtt az ázsiója a valódinak, a természetesnek. Olyannyira, hogy manapság már inkább a nosztalgia túlkapásai ellen kell

védekeznünk. Rájöttünk — éppen a használat közben —*, hogy a nylon elszigeteli pórusainkat a levegőtől; hogy a műszálat érdemes házasítani a pamuttal, hiszen így a kedvező tulajdonságok ösz- szegződnek; a Coca-Colával versenyre kelt a gyümölcslé, sőt hovatovább a répa- és sütőtökital is. Az olajárrobbanás szerényebbé tett bennünket, s aki közülünk kerékpárra ült, talán tapasztalat híján is elhiszi, hogy az utak mentén elhelyezett valósághű díszletfák mégsem nyújtják egészen azt, amit az igaziak.

A természettel való kapcsolatunk azonban változatlanul Janus-arcú. Egyfelől elfogadjuk,, s ami ennél is több, becsülni kezdjük ajándékait, másfelől — kincseivel mit sem törődve — libi- kókázunk azon a bizonyos biológiai egyensúlyon. Nincs a világnak olyan kormányzata, amelyik még ne mondta volna ki: a természetet elsősorban mi tőlünk, az emberektől kell megvédeni. A minap éppen egy tanácskozáson hallottam: a tisztítóművek, a porleválasztók és egyéb környezetvédelmi berendezések hiánya sokszor nem okoz annyi kárt, mint a köztudat foghíjai. Miközben milliárdok]at emészt fel a talajjavítás; a gazdaságok egyike-másika a műtrágyát kint hagyja a fagyos mezőn, á földek szélén. Akad olyan vállalat, amelyik kín-keservvel megépítette szennyvíz- tisztítóját, de nem működteti, mert az üzemelés költségeit drágának találja. Másutt a masinákat úgynevezett gőzborotvával mosták, s külön olajzsírleválasztó szolgált a szennyezés ellen, ám az ott dolgozó munkás úgy vélte: egyszerűbb, ha a tartály helyett a csatornába önti a vegyi anyagokkal terhelt vizet — ezzel pedig nagyobb bajt okozott, mintha nem lett volna se gőzborotva, se zsírleválasztó.

Rendezhetünk mi vitát, szimpozionokat, költhetünk milliárdokat a környezetvédelemre, ha szemléletünk rövidlátó marad. Fenyegethetünk, bírságolhatunk; ha az elrettentő erő csak a papír és a ceruza marad, és nem a természet roncsainak látványa. A szilvásváradi erdészeti skanzennél kevés szebbet láttam életemben, a szabadtéri kiállítást áthatja az erdő tisztelete és szerete- te. Már azok részéről, akik rendezték. Mert akik látogatják ... Figyelmeztetnem kell magam, ne húzzak túlontúl nagy átmérőjű kört a vétkesek beüoerítésére, mert a vandalizmus itt talán meg- bocsáthatatlanabb, mint a sivár lakótelepeken. Törnek, zúznak, lopnak néhányan, a többiek bűne pedig a közömbösség — azt bizonyítván, hogy a sokat csepült sivárság nem is annyira a panelban, mint inkább bennünk fészkel. — Hajdanán körülölelt minket á föld, a éíz; a levegő, a fa, a fű, a virág. Maga a kapcsolat nevelt természetszerető embereket. Torz optikánkkal odáig jutottunk, hogy a sudár fát akkor tekintjük értéknek, amikor bútor lesz belőle; a virágot selyempapírba csomagolva becsüljük igazán; a földet, a levegőt külföldön az élelmes kereskedők már dobozolva árulják.

Közben a természet is kezd visszafeleselni nekünk. Rádöbbenünk: fegyvere van.

Ügy viselkedik, ahogy a vele foglalkozó tantárgyak állítják. Ismeri a természetrajz törvényeit és fittyet hány szabályozókra, határozatokra, intézkedési tervekre és cselekvési programokra —, bár a papír is „belőle” készül, tetteket sürget.

A televízió reklámbárányait fülbemászó zene kíséri, és a szépen csengő női hang tulajdonképpen őket dicséri, hiszen a gyapjú — wool- mark-véd jegy ide vagy oda — a jószágok műve. Ahogy a képek a Traubisoda esetében sem a technológiai láncot, a sokat tudó gépeket és az automatikus palackozót mutatják, hanem azt igyekeznek velünk elhitetni, hogy az ital a természet ajándéka.

isszatérnek mindennapjainkban a nem is oly rég sutba dobott anyagok, kelmék, fűszerek, újra követeljük a fából készült játékokat — unjuk a kék műanyag lovakat, a fröccsöntött szánkónál jobban szeretjük a hagyományos ródlit. Remélhető hát, hogy mihamarabb megtaláljuk a természetes és a mesterséges úton előállított tárgyak ideális helyét, szerepét, kiaknázzuk harmonikus

együttélésük lehetőségeit. Hiszen azt már tudjuk, hogy a technika száműzetése és a környezetvédelem két különböző dolog — az egyiket nem lehet kijátszani a másik ellen.

Ideje viszont észrevennünk; hogy nemcsak az olaj fáradt. A természet is.

T. E.

Termálvízfíítés a Tisza Cipigyárban

) Sótérképes ingben, orok körforgásban

Régi emlék: csöndes áhítattal figyelem nagyapámat, amint kezébe veszi a kenyérszeletet. Eltöri s meg- ízleli. Szinte ünnepélyes pillanat volt. „Egy darab élet ez, gyermekem”, ejtette elém a kenetes szavakat. Azóta tudom: azok bánnak ilyen

tisztelettel a kenyérrel, akik jól tudják, fáradságos munka, sok veríték árán lesz a földbevetett búzából a kenyér. Némely helyen még ma is szertartás a kenyér- szegés.

A múlt. Az asszony beáztatta a kovászt, kevéske élesztőt morzsolt belé, krumplit tett hozzá, az egészet fölverte liszttel, s kelni hagyta. A sütőteknőbe, mint hó, zuhogott a liszt. Egy marék só belé, s annyi

langyos víz, amennyit a liszt fölvett. Azután a dagasz- tás ... míg nem csattogott keze alatt a tészta. Utána a kiszakított darabokat lisztben meghömpölyögtette, szakajtó kosarakba rakván vihette a pékmesterhez. A kosár kendője (a patyolat- fehér-tiszta gyolcs) elárulta, jó háziasszony hozott-é süt- nivalót. Steer- vagy bérsütésnek nevezték ezt a formát. Az esztendők múlásával, az életmód átalakulásával a bér- és a házisütés megszűnt, a kemencéket lebontották .. .

Metz István pékmester neve ma is ismerősen cseng Túrkevén. Maradandó hírnevet, rangot szerzett magának. Műhelye ott állt, ahol

ma a Szolnok megyei Sütőipari Vállalat túrkevei telepének egyes számú üzeme süt a városlakóknak. A kevi kenyér rangját emelte idős Kun László, aki neves pékdinasztia jó hagyományait ápolta piros-ropogós héjú, foszlós bélű cipóival. Számosán szereztek oklevelet az aranykoszorús mesternél, köztük Nagy Lajos és Fábián Bálint, mindketten az egyes üzemben dolgoznak.

„Szeretnénk megőrizni a kevi kenyér jóhírét, úgy sütni, amint azt mesterünk tanította”, fogad bennünket Nagy Lajos, telepvezető-helyettes, s már mutatja is: ebben az üzemben még a felvágott, cipóformájú kenyeret készítik, egy- és háromkilósakat.

A jelen. Húszegynehányan dolgoznak az üzemben, közülük tizenhármán pékek. Egy gőzös és egy gépkemencében sütnek, négyféle kenyeret, napi átlagban harminchárom mázsát, valamint tizenhét— tizenkilenc fajta péksüteményt. A fogyasztásban meghatározó az iskolaszezon.

Fábián Bálint hajnali kettőkor kél, ha délelőttös, s hajnali négykor indul haza, mikor éjszakás. Hajnaltól- hajnalig dolgozik; alig több mint ötezer forintért, kell-é bizonygatni, hogy szereti a mesterségét, vagy azt, hogy miért gyér a pékek szakmai

utánpótlása? Fábián Bálint négy évtizede dagaszt-süt — már nincs fölösleges mozdulata.

„Még a fateknős világgal kezdtem, ököllel dagasztottam, és Kun mestertől nemcsak a szakma fortélyait lestem el, hanem a kenyér tiszteletét is. Ha annak idején az utcán elejtettek egy szeletet, föl kellett venni, megfújni és megenni. Kérdezze meg bármelyikőnket: a szívünk szakad meg, ha eldobott kenyeret vagy kiflit látunk. Jobban kéne becsülni az „életet” meg az érte végzett munkát.” Érzem szavaiból: a kenyeret ő is jelképnek tekinti. Az angol, ha dolgozik, pénzt csinál, a német megszolgálja, a magyar — kenyeret keres. Aki kenyérkereső az már egész ember. A kenyeret elhajító más munkáját se becsüli igazán. „Annak örülünk mindnyájan, mondja Fábián Bálint, ha jóízűen fogyasztják el a »munkánkat*', ezért megéri éjszakázni, verejtékezni.”

Közben a keréken gördülő csészékben a víz találkozik az átszitált liszttel, az élesztővel, a sóoldattal és a kovásszal. „Az élesztő dolgozik: életre kelti a tésztát. Az érés ideje félóra, most már nincs megállás”, néz a csészére Fábián mester, s fürgén besegít a gépnek, melynek fémkarja újra összegyúrja a tésztát, amely ezután ismét érik, egy órán át. Majd a táblázás következik: a pékek a csészék fölé hajolnak, két kézzel kiszakítanak egy-egy darabot a tésztából, rádobják a liszttel meghintett mérlegre, kilósnál tizenöt, háromkilósnál harminc dekát hozzátesznek, ennyi ugyanis a sülés-hűlés vesztesége. Szakítás a csészékből, rá a mérlegre, onnét az asztalra, hogy gömbölyítsék — a kéz nem állhat meg. Tucatjával sorakoznak, dagadnak kicsi formákban a kigömbölyített kenyerek.

Polcos kocsikon a kemencék szájához tolják őket. Hárommázsás fordulóval dolgoznak a pékek. „A kemence nem vár, int a pirosláng- szájú berendezés felé Simon Zoltán harmadéves péktanuló, ha a hőmérséklet eléri a kétszázhetven—kétszáznyolcvan fokot, kezdenünk kell a rávetést, nem előbb s nem később, mert akkor oda a kenyér íze.” A vékony, barna legényke kiválaszt egy lapátot, a tészta a formákból a lapátra hengeredik, a többi a pék dolga .. . Lemossa a tésztát, igazít még a tészta fazonján, azután a ke- nyérnekvalót becsússzantja a kemencébe. „Hetvenöt da- ráb kilós vekni fér be egy sütőtérbe”, mutatja Simon Zoltán.

Mire minden sarkában sülősnek indul a tészta, cserélni kell a testre tapadt, só- térképes trikót. Háromszáz— négyszáz liter szíkvíz fogy hetente. „Éjszakai és ünnep- telen ember leszek én is, bólint Simon Zoltán, de nem bánom: jó és fontos szakmát választottam. Nagykőrösön tanulom az elméletet, de itt az igazi, mert a gyakorlat teszi a mestert, ahogy mondani szokás. Bár hagyományos, kisüzemi módszerekkel dolgozunk, a kenyérgyárban mégsem érezném magam ilyen jól.

Kenyértől függően harmincöt—hetven perc múltán kinyílnak a vasajtók: szedhetik a kenyeret. Illata körülölel. „Milyen lesz?” fordulok Nagy Lajoshoz. „Fényes, ropogóshéjú, rugalmas, spongyabélű és persze formás, mert a jó kenyér szép is”, tapogatja tekintetével a frissen sültet. „Igen kedvelik a Vázsonyi kenyeret és a Kun perecet, ami saját specialitásunk, de a vajaskifliből és a kuglófból is sokezer darab fogy el. Néha persze panaszolják a keviek, hogy valami nem stimmelt a kenyér körül, ám a liszt minősége, vagy áramkimaradás is befolyásolhatja, milyen lesz a kenyér. A jó pék tudja: nem mindegy, hogyan

dolgozik — munkáját naponta „minősítik”.

Sz. Tamás Tibor