Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
1983. SZEPTEMBER 24. Irodalom, művészet 9 El Kazovszkij: Állatlélektan (Torzított önéletrajzok) Szenti Ernő: Nincs több felvonás kiviiá gítatlan remények fölmagzott tett bánatra gyáva örömre rest likacsos levegő összegöngyölt árnyak nincs több felvonás vége a nyárnak Mezey Katalin: Félálom kiszabadulunk egyszer a villamosok rácsai mögül szeretnék autót vezetni magam kormányoznám a kerekét csecsemőkori barátnőm visszajön kezén két szőke gyermeket vezet engem meg ö s nem fürdőm deréktól fölfelé férfitekintetekben Helényi Tibor: Tengelyes szimmetria esernyés, avaríllatú alkonyat. Békességes, mint ősszel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyíló kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bez- le bolhászkodik, odakint az Érben békák unkognak. Ide Verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat á tűzhelyen. Fakanállal böködi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerültén a kis- székre, annylit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kíváncsi, csak a répára. Arra amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jólesik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppen hogy kibírták hazáig. Csak annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál napszá- moskodik évek óta, mos, takarít, főz, ellátja a jószágot, csinálja, amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, így nincs megállása itthon se, ripsz- ropsz főzni kell az embernek. Neki is jólesne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem létezik harminc év óta Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne, hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, és jólesően érzi, hogy ropog, paittog. Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bámul meredt szemmel a semmibe. Az asszony, hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytízet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból feszegetni a répát, aztán összehajigálni karimába, kik azt: „Kívánom, hogy a fiatal házaspár boldog legyen, szorgalmas munkával teremtse meg új eietük fundamentumát...” Ennek a Pet- rencésnek még munkahelye sincs. (Sömbölyödik a fiatalasszony hasa is. Nem a jóléttől, annyi bizonyos. Köhint, s ugyanúgy felemeli a hangját, mintha zsúfolva volna a szoba násznéppel. — Kedves fiatal házasok, kívánok maguknak sok boldogságot! Mostantól fogva elkezdik lerakni új életük alapját. Ne felejtsék, hogy az egymás iránti szeretet az a habarcs, amely a téglákat, a múló esztendőket összetartja. Amikor igent mondtak, akkor azt is vállalták, hogy jóban-rosszban együtt vannak... Hirtelen elcsendesedik, s aztán nyújtja kezét gratulációra. Ebben a pillanatban megszólal a telefon, a titkár felemeli a kagylót, beszélni kezd, de közben integet a párnak: — Várjanak, még nem végeztünk. Hamar végez a telefonnal, aztán beírja a személyi igazolványba a házasság dátumát. — Hát lakodalmat nem csinálnak? — Nincs arra nekünk pénzünk — mondja Petrencés kicsit szé- gyellősen — Talán megiszunk egy pohár sört a vendéglőben, aztán indulunk vissza Bodajtetőre. A titkár jön velük ki a szobából, s a folyosón hirtelen így szól: — Legyenek az én vendégeim. Meghívom magukat arra a pohár sörre. Azok ketten egyszerre válaszolják: Köszönjük szépen. A vendéglő tele van emberekkel. Nézik csodálkozva a tanácstitkárt, aki bevonul a cigány párral, s leülnek a sarokba az egyik üres asztalhoz. Odakinn a pultnál élénk beszélgetés kezdődik. — Meszet evett ez a titkár? Leülteti a cigányokat az asztalához? — Talán munkára fogadta fel őket. Arra isszák az előleget. — Akkor sem kellene asztalhoz ülni. Állva is megihatnák ezek a sört. — Bízza a hatóságra, hogy mit tesz. A törvény előtt mindenki egyenlő! — A kocsma nem hivatali helyiség, a tanácsházán sem csapolják a sört. Nevetnek ezen. Aztán a pincér hozza a hírt: — Most eskette őket. Arra koccintottak. Lármás jókedvvel fogadják az értesülést. Egyikük odaszól jó hangosan a pincérhez: — Vigyen oda nekik három pohárral! Ezt én fizetem! Az ötletet felkapják, s most már mindenki rendel az újdonsült párnak. Amikor jön a pincér tálcán a sok sörrel, a titkár hümmög, ebből ízetlen mulatság kerekedik, s ezt ő nem akarja. Komoly hangon rászól a pincérre: — Vigye csafc vissza nekik! Ne küldözgessenek sört ahhoz az asztalhoz, ahol én ülök! Petrencés azonban megszólal: — Megisszuk mi, ha már jó szívvel küldték. A pincér tétovázik, most kinek engedelmeskedjék. Nincs ideje visszafordulni, mert az emberek onnan a pult mellől már odasereg- lenek az asztalhoz. — Sokáig éljen az ifjú pár! — Micsoda lagzi ez, ahol nincs zene?! — Csinos ám az asszonyka, gratulálunk hozzá! Egymás szavába kapnak, közben a pincér az asztalon hagyja a tálcát a sofc sörrel, s aztán kibújik a tömegből. „Van már násznép — gondolja a titkár —, csak botránynyal ne végződjék ez a különös lakodalom.” Mennie kellene, csak hát ki őrködjék, hogy a jókedv ne csapjon át oktalan heccelődésbe. Amíg itt van, addig az emberek csak mérsékelik magukat. Belemegy tehát a játékba. — Kedves maguktól, emberek. Üljenek le, toljuk össze az asztalokat. Ez jó gondolat volt. A társaság egyszeriben rendezettebb leszj, amikor sorban leülnek. Persze egymás után mondják a pohárköszöntőket, a cigány pár pedig megha- tottan mosolyog, s fogják egymás kezét az asztal alatt. Amikor a hivatalsegéd jön, hogy üzentek már kétszer is a boltvezető lakodalmas házából, a titkár odasúgja az öregnek: — Megyek nemsokára. Ne türelmetlenkedjenek. Előbb még ezt a lagzit csináljuk végig. ©aris bácsi indulna, de őt is ottfogják az asztalnál. Eltelik fél óra, amikor odaátról maga a nászapa jön át a titkárért. Kicsit kapatos már, s látva a helyzetet, jókedvűen meghívja az egész alkalmi násznép pet az ő házába a titkárral együtt. Az emberek, ha már meghívták őket, zajosan, lármásan indulnak a boltvezető után, s nem is veszi senki észre, hogy a sarkon a párocska lemarad. Nekik még sokat kell gyalogolniuk azon a sáros úton hazafelé. majd bunkós hegyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Más- félszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ottmarad félben, amit kiéleztek. Elég rágondolni a dér lepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene* a lába hasogatózik. Aludni volna jó és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asszonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a háznál, legalább melaszt főzhettem volna . .. F. Nagy István: Tizenöt répa — Rávett* hogy hozzak neki cukorrépát Wolfingertől. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsásra nehezedik ilyen hosszú úton Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetejc párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát. — Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem.akkorára úgy elhalt a vállam a hevederek alatt, hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden mindegy. Ezt a tizenöt répát hazahozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosz- szul lettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt, kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacim- bálni. Még így is citerázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek ©alóciában, nem soknak hívják már ezeket. Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mondott, annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez a fújás azonban már annak a kétségtelen jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kézen megtámaszkodva, kínnal-bajjal föl- tápászkodik. Áll, kissé bizonytalanul, szánalmas pózban, aztán kitör: — Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederít. Csak megy, viszi a mérge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zugba ténfereg, egy terítetten asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig-legényke lökdösi á biliárdot. Lekókad a feje, jöhet akármi. A kocsmáros ismerik látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést, bemegy a pult mögé, rakosgat, majd ráérős lépteikkel odamegy a kései vendéghez. — Az asszony? — kérdezi részvéttel. Az ember bambán néz föl rá. — Igya meg, jót tesz Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is, azt is. — Egy vasam sincs. — Jól van. Lesz másképp is. — És leül, hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emeli a poharat, s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy lezúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája. — Honnan való? — kérdezd le- koppantva a poharat, csak hogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fárádt testében, és bizsergetni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe és be6zélhetnékje támad: A két biliárdos már odafülel. Lerakják a botot, és közelebb húzódnak. — Nem értem el a Kislakatos tanyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam á lesárgult, magas paréjban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyitogat- ják szemüket a csillagok Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony ... — Hány répa repült ki megint? — türelmetlenkedik az egyik legényke nevetős képpel. — öt, fiam, öt — néz fel rá az ember —, de a maradék is nehezebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bármerre fordultam, mindenütt fények cikáztak, színes karikák táncoltak a szemem előtt. S minduntalan rámjött valami utálatos melegség. Nem, nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből. ölhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél. — Már kis hiján beértem a faluba, amikor megbotlottam valamiben és nyekk. A pofám tele lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem volna, biz’ isten rívásba fogok. Ügy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félórába is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsákot csücskénél fogva megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett volna tömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigálnom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Az asz- szony meg nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a fejét, aztán nevetgélve elmegy poharat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána, s torz vigyorral kérdezi tőle, nem kaphatna-e még egy pohár vörös bort, hozómra. Összeállította: Rékasy Ildikó Zalán Tibor: Szulamit a fény kristályrácsai között szrítom számba a bódulat felfeslett arany-liliomait nyugodj kőpárnádon Szulamit Századok cizellált billogai égetik mellemre tisztaságod tajtékzó csikó nyerít fülemben - szememig ágaskodsz nyugodj köpárnádon Szulamit telt tőkék tőgyei között érik édesre a szégyen ágyékom vadonéban elcsitulnak az éjszaka lobbanásai nyugodj kőpárnádon Szulamit öröklét-repkény futja be a fájdalom kék útjait kiragyogsz lányok arca mögül kik ferdén megállnak az időben nyugodj kőpárnádon Szulamit
