Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
8 Irodalom, művészet 1983. AUGUSZTUS 6. ulajdonképpen nagyon jól el tudta viselni saját gyávaságát. Nem nagyon szokta rögzíteni szerepmondatait, de valami Hemingway egyfelvonásos adaptációban mondta egyszer: „A legnagyobb tragédia, ami egy férfit az élet során érhet, ha rádöbben arra, hogy gyáva.” A mondat belé- ragadt, mint a bogáncs, már az öltözőben ízlelgette, s amikor egyszer baráti társaságban orvosok, felesége pszichológuskollégái között mélyértelmű, messzehordó csendet teremtett az idézettel, azóta részévé vált. Ügy érezte, mélyértelmű- séget, tartalmat kölcsönöz neki a mondat, erősnek érezte magát tőle, s merésznek, kutyaszán mellett futó hódprémes vadásznak, alaszkai aranyásónak, csendes-óceáni ptagányos vitorlázónak, tudatosnak és elszántnak, önnön meséi konok harcosának. Kevés sztereotípiája volt, már növendék korában megtanulta a színészre rárakódó mondatvázak .idézetpúdereinek veszélyét, s megutálta a kölcsönmondatok felület- bölcseségeit. Tanárai, kollégái között számtalan ilyen akadt, igyekezett hát a maga szemével látott világban maga teremtette mondatokat használni. Imi ia ezért próbált. Sokat segített ebben, különösen a szerelemkötés időszakában Margó pszichológus-igazságai mindent kritika alá vevő, nagyítóüvegen át néző lelki tisztogatása, amely szinte rá is kényszerítette, hogy a megtanult, agyában zümmögő szerepbölcsességek gondolatpaneljeit kiűzze magából. De ez a mondat, ez valahogy, valamiért fontos lett neki. Talán Tünde miatt. Talán önmaga pety- hüdtség© miatt, az öregedéstől való félelem reflexei, a színpadi mozgás gyorsan jövő izzadtság-fáradtsága, s a körötte feltűnő, gyorsabban röppenő fiatal testek miatt. Nem is volt semmi baj, míg egy vasárnap délutáni előadás büfészünetében, mikor már vagy század- szőr kérődzte vissza, Tünde rá ne szólt volna: „Hagyd a franca már! Unalmas. Nem baj az, ha valaki gyáva, csak szép és fiatal legyen.” Nevettek a többiek, nevetett ő is, de már tűzvörös arccal ment visz- sza a színpadra, és az indulat belülről fúvó dühétől kétszer kellett feladni neki a végszót, hogy folytatni tudja. Az előadás után az estiig másfél órája volt. Ugyanazt játszották, átöltözni, mosakodni nem volt érdemes, az öltözőben, a paraván mögött ledőlt a pamlagra, beleszorította fejét a kopott, öreg vörösbársonyba, sírás fojtogatta; s úgy sajnálta magát, mintha valami igazi fájdalma lett volna. Ahogy Margótól megtanulta, igyekezett világos ellenpontozást teremteni, megvizsgálni, miért lett e semmi lélakszúrástól ilyen esett, esendő, hiszen Tünde bántotta már máskor is, erősebben is, visszaütött, vagy fel se vette. Most azonban megmagyarázhatatlan gyengeség hálózta be. Ezt olyankor érte ed, ha nem felelt meg a külső annak a belső képnek, amit önmagáról alkotott, és ezt megérezte. Beleverte a fejét a karfába. „Nevetséges! — mondta. — Hát persze. Hát persze. Nem vagyok aranyásó, nincs dzsunkám, amivel átkelnék a Csendes-óceánon, színész vagyok, vidéki színész, országosan ismert színész, hát persze. Meghívnak a rádióba, a televízióba, főszerepeket játszok, ha erőltetném, Pestre kerülhetnék, mit akarok hát ezzel?” Az esti előadás gyorsan és simán zajlott le, a rendező stopperral mérte a harmincadik előadás felhangzó tapsait, — Dezsőkém, isten vagy! Zseni vagy mit tudom én — mondta az ügyelőpult mellett, és ő mosolygott, és rohant az öltözőbe lemosni a festéket, masztikszot, és főleg az öreg bársonypamlag penészszagát, ami fülén, orrán, száján, szemén át behatolt agyába. Mikor a színház mögé ért, hatalmasat szívott az esti levegőből, jól- esően érezte, hogy a vatta eltűnt, ugrott a kocsiba, a nehéz Wartburg Combi pattant hideg motorral is az út közepére, s úgy hagyta maga mögött a várost, mintha üldöző szorongásait kellene leráznia. Sötét hajnalban ért Pestre. A ház előtt kedvenc parkolóhelye is üres volt, odaállt halkan, vigyázva csukta be az ajtókat, rá ne mondja senki, hogy ő csapkod. Óvatosan nyitotta a kaput, lábujjhegyen ment a zárt folyosó első emeletére, kis slusszkulcslámpájával kereste a zárat. Az ajtó mögött mindjárt levetette a cipőjét, ott Volt a papucsa, Kanadából hozta, igazi med- vebőr-prémpapucs volt, belebújt, s ment a konyha irányába inni a neki mindig odakészített nyugtató pohár tejet, a Margó-féle lactium mi- serabilist, a görcsoldó, szeszlekötő, enyhe szép álmot hozó fejecskét. A konyhában szokás szerint teljes rend és tisztaság volt, átható mosóporszag, de a tej nem volt az asztalon. Ohó — gondolta —, szóval a jégszekrényben felejtette. Nahát! De sebaj, elő vele! A jégszekrény teljesen üres volt, ajtaja is kicsit nyitva, nyilvánvalóan leengedték, talán ecetes vízzel ki is mosták, mindenesetre száraz volt, savanyú-meleg, és főleg üres. Most már kicsit ingerülten ment a parányi álspeizhoz, a beépített szekrény éléskamrának kinevezett belső részéhez, ahol azonban csak száraz dolgokat tartottak, cukrot, sót, rizst, lisztet, paprikát, s más fűszereket, gyorsan fogyó élelmiszert soha. Nem is volt ott semmi, csak a szokásos. Ez már fájt neki. Hát ennyire meg lehet felejtkezni róla? Nem is róla, hiszen Margó saját bevezetett törvényeit rúgta fel, ő azelőtt mind-magányosan teljes rendszerességben élt, s talán ezért tudta önmaga megerőszakolásának hite nélkül gyorsan és természetesen átvenni az asszony leltár-rend- szerető élietbeosztásának kényelmes kényszereit, amiben még a legtermészetesebb biológiai szükség- szerűségek is percre pontosan be voltak tervezve. A hálószoba teljesen üres volt. A nagy franciaágy megvetve, a paplan háromszög-szabályosán fölhajtva, és csak miután bent volt a szobában, döbben rá Valami furcsaságra. Az ágy melletti állólámpa égett. Ekkor valami felszabadult benne, elkezdett üvöltözni — nem törődve eddigi szamszédokra-tekin- tettel-lenni magatartására — tor- kaszakadtából. Annak ellenére, hogy ő még az Erkel Színház nézőterét is át tudta süvíteni, most már a következő harmadfél percben csak üresen táfogott, s csorogtak a könnyei. A körülötte keringő megmagyarázhatatlan rossz, a szorongó közérzet önsajnálata valami olyan maró szemfájdalmat idézett fel benne, ami még neki is szokatlan volt. Pedig ha valaki, hát ő ismerte saját sajnálatkönnyeit. Így hát időbe került, amíg az állólámpa krómcsövéhez támasztott levelet észrevette. A boríték nagy fehér hivatali boríték volt, Margó intézetének nyomtatott címével. A cím akkurátusán át volt húzva, s Margó nyomtatott betűs nagv írásával két nagy felkiáltójellel rá volt írva: „Dezsőnek! Neked!” Jellegzetesen Margó-címzés volt, az állandó önkiigazítás logikájával, a pontosságra törekvő kényszerességgel, amibe azonban valami kedves báj is vegyült, szinte gyermeki bu- gyutaság, amiben a tudóskodó nagyképűség, ha meg is marad. szinte érvényét veszti. A levélben ez állt: „Kérem, Dezső! Kedves Dezső! Jaj, tudom, hogy haragszik, haragszol, ezért a kérőmért. De lásd be, olyan zavarba vagyok, zavart vagyok, hogy nem is tudom, mit mondok, azaz írok, és hogy is mondjam. Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ahogy maga szokta, szoktad, szóval a végén. Kérem, Dezső! Elhagyom, szóval elhagylak. Nem is tudom, hogyan került erre sor, nem is tudom, mit... semmit nem tudok. Nem is hiszem az egészet. Nem is tudom, mi történik velem. Ez nem is én vagyok. Ez lehetetlen. Ez nem is velem történik. Kérem, bocsásson meg, bocsáss meg. — Az anyja istenit!? — ... mint tudja drágám, tudod, jövő héten kellett volna mennem Grázba négy napra, az ottani kísérleti intézetbe, hogy ellenőrizzem a múlt évben beindított praxist, jól végzik-e, a megadott intenciók és a gyógyszeres alkalmazás szinkronjában. Már mikor lement játszani, mondtam magának, neked, hogy Stefani szólt az intézetben, ne menjek vonattal, undok dolog Bécsen át, koszos, lassú, meg minden. Hanem van itt egy nyugati német pasas, valami újságíró vagy micsoda, az autóval szívesen elvisz engem, a Pestalozzi intézet előtt lerak, így kényelmes. Mikor aztán maga elporzott, te elmentél, Stefani telefonált, s este összejöttünk a nyugatnémet pasassal. Hát kérem, Dezső, maga szeretné, sőt szeretnéd, mondanád, hogy e^ kedves, életvidám, szakállas fickó, vagyis sőt belevaló, én utáltam. Primitív és modortalan. Nagyszájú. Természetesen magyar, természetesen én sokkal jobban beszélek németül, mint ő, aki ezen a nyelven ír. Nemcsak újságot, hanem librettókat, meg comicsokat, meg mindenféle ilyen irodalmon kívüli izét. A Geliért után feljöttünk ide hozzánk, de Stefani, hiszen tudja, milyen, eltűnt (tudom, hogy viszonyod volt vele, megbeszéltük, ha akarod, én szerveztem, áldásom adtam rátok, hiába áradoztál, Stefani szerint semmi különleges, nem is érti, mit zabáinak rajtad a vidéki úriasszonyok). Én természetesen az egész este egy csöpp alkoholt nem ittam, és vendégemet is tejjel kínáltam, melybe mint tudja, nyugtatót tettem, drágám te is mindig megkaptad. , — Ö, hogy az a ... ... Vendégünk azonban, természetesen a tied is, drágám, ezt hangsúlyoztam is neki, előhalászott táskájából egy üveg konyakot, majd amikor közöltem vele, hogy nekünk is van, és ha ragaszkodik hozzá, szívesen megkínálom, kinyitva s megmutatva neki a bárszekrényt, nevetve mondta, hogy oké, majd azt is megisszuk. Mikor mondtam neki, hogy én nem iszom, megfogott, az ölébe vett, megfogta a tarkóm, szétfeszítette a számat, és mint egy Inakba, elkezdte beleönteni a konyakot. Majd amikor szemenköptem, szájon vágott. Jól érti, drágám, kedves Dezső, nem megpofozott, nem pofikat adott, poffancsokat, mint maga szokott. Szájon vágott. Ügy, hogy vérzett az ínyem. Ez nem zavarta, megcsókolt, és közben kezével egyéb dolgokat is művelt. Amikor már meztelen voltam, újra töltötte a konyakot a számba. Most már köpni sem mertem, nem volt jó, de Dezső, hazudnék magának, ami utána következett, az igen. Dezső, én szégyellem magam, sírok, ez az ember egy brutális vadállat, egyáltalán nem olyan kedves, mint maga, de viszont nem is önző, sőt az ember, vagyis ugye én, ahogy maga szokta mondani, az ember lánya, ott marad utána romokban, összetörve, véresen, itt-ott kék foltokkal, de valami olyan jóllakott békében, amiről soha életében nem álmodott. Bár annyi mindent ösz- szeolvastam, és jártattam erről a számat, szóval soha életemben még csak nem is álmodtam ilyet. Dezső, drágám, én, boldog vagyok! Ez a drága, ez a nevető szörny — akit maga nagyon fog kedvelni, de én elveim fenntartátsával természetesen gyűlölöm — délelőtt aztán megjelent újra (itthon maradtam, nem mehettem, nem is mertem • emberek közé menni), hozott egy tucat melltartót, bugyit, harisnyanadrágot, valami szörnyű kék jersey-ru- hát a Rotschildtól, szóval amit letépett, mindent, persze nekem egyik se jó, de egy vagyont adott ki értük. Dezső drágám, egy hétig voltam vele összezárva, s nem tudtam magát megvárni. Téged, drágám. Elmentem abba a Grázba egy héttel korábban, vagyis amikor te ezt a levelet olvasod, egy nappal előbb, de azt hiszem, hosszú lesz ez a Graz, s én nem is tudom, mi lesz... Jusztint átvittem mamáéihoz, kérlek, egyelőre ne mondj neki semmit, Miklósi néninek megmondtam, mindent úgy csináljon továbbra is, mint eddig. Kérem, ne veszekedjen vele, kérlek, ne káromkodj vele, vallásos öregasszony, de istenien elvégez mindent. Szükséged lesz rá. Tündéd nem fogja a koszos zoknijaidat a Patyolatba vinni, de anyámtól is kérhetsz minden segítséget, ő szeret, és büszke rád, hogy a veje Kossuth-díjas színművész, meg minden. A dolgaidat egy dossziéban felírva találod az íróasztalon, egy hónapra a fellépéseid biztosak, a haknijaid is. Amiről nem tudsz: az óbudai Arany János-műsor jött be, nézd meg az időpontot, pirossal aláhúztam. Ha rólam bármit kérdeznek, kérlek, mondd azt, hogy te nem tudsz semmit. Ezt a levelet senkinek se mutogasd. Nagyon kérem rá! Dezső, ne sajnáltasd magad! Én vagyok a szerencsétlen, nem te. Jaj, istenkém, mi lesz velem? Hova az a nagy eszem? Dezső kérem, imádkozzon értem! Vagy legalább imádkoztasd értem kis kurváidat. Ha tudok, írok. Puszi, puszi, mennem kell. Ez az őrült már itt ráncigái. Aranyos, nem?... vegei» szemekkel bámult maga elé, eldobta a levelet, odament a bárszekrényhez, tudta, most addig önti magába az első tömény üveget, amíg meg nem fullad, mert nem szabad végiggondolnia semmit, most gondolkozni nem szabad. A bárszekrény üres volt. Kopár. Mint a jégszekrény. Ha lehet, még szárazabb és melegebb, csak nem olyan savanyú. Még egy pisztoly sem volt benne, hogy mint Graham Greene híres regényének címe megfeleljen feladatának. Mezei András: Körforgás Ember a létből úgy megy el: egyik szemében ül a hold, másik szemében ül a nap, hajában fák jajonganak. Megőszülnek a tengerek, mint hogy ha lenne emberi az elmúlás havában is a lét — az ember-nélküli. Akkor két nap jön kétfelől. Fejét az arany-satuba önként illeszti be a föld — Kemencébe a koponya. De lön az utolsó napon ismét a világ kezdete. A roppant héj zúzza, de nem a fény-magot roppan bele. Ötvös Lászl 6: Szeneivel a nagyerdőn Míg Szeneivel néztem a szökő vízsugárt, a park rút padommal nagy hintaszékké vált, erdő és villamos szép lassan ringatott, bensőm zsoltárt kezdett, lomb is fújt szólamot. Szokolay Zoltán: Képeslap Nyár van, két hatalmas világoskék satupofa közt csattog, vergődik a madár, csőréből kínjában lábad elé ejti az ellopott söröskupakot. Nyár van, mert egyedül vagy, távoli hangszórók zajára billegnek a kerti bádogasztalok. Nyár van: lesz hova hazamenned, fölfelé kapaszkodsz a füstcsíkon, hajladozik. Tabák András: Szereti ön Fuchsot? Az öregúr, aki hófehér kecske- szakállat viselt, rámmo6olygott a kávéházban. — Szereti ön Fuchsot? Meglepődve néztem rá. — Sajnos, nincs szerencsém ismerni az illető urat. Szemlátomást rossznéven vette. — Fuchs az nem úr — mondta kioktatólag. — Fuchs az Fuchs. — Hát igen — heherésztem —, ami fix, az fix. Az öregúrnak nem volt humorérzéke. — Nem fix, hanem Fuchs. Szóval nem szereti őt, fiatalember? Azt mondja, hogy nem szereti Fuchsot? A hangja már cseppet sem volt nyájas. A tekintete villámot szórt, szemöldöke felborzolódott. — Nem — szeppentem meg. — Elnézést, uram, de... — Nincs elnézés! — ordított az öregúr. — Maga nem szereti Fuchsot! Botjával az asztalra csapott és mindent lesöpört. Szemen köpött, fejbevágott, majd elment. A kedves pincémé, kinek hébe- hóba udvarollgattam, szemrehányóan jött oda. — No de uram! A fejemet tapogattam. — Ez az ember őrült volt! Súlyos elmebeteg! Látja? Mindent szétvert ... engem fejbe vágott... hívni kell a mentőket, a rendőrséget! Valami Fuchsról kérdezősködött ... ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Szalontay Mihály: Cserbenhagyás
