Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

10

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. AUGUSZTUS 20.

Régen volt, hogy is volt?

Emlékek egykorI augusztus húszadikákról

Kukoricaföld, lucernás, cukorrépa, fűszerpaprika, hagyma, legényesre nőtt nyárfasorok, dűlők, tanyabejárók, Tanyák: köszvényes vert falakkal, sárból gyömöszölt pá- dimentummaí, kibúvó öreg

Azt mondják az ismerősei — igen egyenes derekú legény volt Sándor bácsi. A mai öregember is szép szál, szikár, kevés beszédű, ma már magányos. „Ne firtassuk, ami régen volt” — sza- bódik — „Se aratást, se Szent Istvánt, se az új alkotmányt”.

Firtatjuk mégis, egy rövid múltidézés erejéig.

— Inkább csak a legénykoromra jó emlékezni. Augusztus 20-ra, vagyis Szent Istvánra mindig befejeztük az aratást. Ha jó esztendő volt, 20-a hajnalára elfeledte az ember, hogy mit is szenvedett a kaszával, meg a napsugárral. Fölvettük a legjobb ruhát, beletettük a zsebébe a keresetünket, aztán mentünk a faluba. Hát a lányokat nézegettük! Mindegyik szép volt nekünk.

Este bál volt a népkörben. Az egyik évben ilyen, a másikban olyan.

— Sándor bácsi legénykoMajd megszólalt

A 88 éves Kiszeli Andrásnál nincs idősebb férfiember Szelevényben. Nem csekélység: 1909. márciusában szegődött asztalossegédnek, hogy aztán kitanulja a mesterség minden csínját-bínját, s maga is mester legyen. Tősgyökeres lakója a Körös-menti falunak, s nem látszik elégedetlennek, noha kis házában teljesen egyedül él. Kicsit fáj a lába, kicsit rest a füle, de a régi ünnepekre fürge a memóriája:

— Augusztus 20-a mindig ünnep volt, amióta az eszemet tudom. Maga biztosan nem tudja már: István királyt, aki az első magyar alkotmányt megcsinálta, azt ünnepeltük. Olyan búzakoszorúkat fontak a falubeli lányok, hogy a fák is utánuk néztek, ha végigvitték a fanádfonattal a mennyezetben.

Járandó-tanya — Öcsöd. A 81. évét taposó Dezső Sándor bácsi szívesen beszélget hajdanvolt fényes hajnalokról, korokról, ünnepekről.

rának báljai milyenek vol- ik?

— Hát mondom, hol így hol úgy! Ha olyan év volt, hogy alig volt mit aratni — el se mentünk a bálba. (Tán nem is tudtuk, hogy 20-a van.) Ha pedig gazdag volt a nyár, akkor volt miből menni. Erre, csak erre jó emlékezni. Mert egy legénynek mi nem sikerülhet, ha tele van a zsebe? Olyankor még 21-én délben is tartott a mulatság, ha éppen úgy hozta a sora.

— És manapság, hogy készül augusztus 20-ra, Sándor bácsi?

— Most már csöndesen, fiam, csöndesen. Van három tehenem a tanyán, azokat ellátom, aztán, ha van kedvem, meg erőm, elmegyek „leskelődni” a faluba. Ha látok egy szép magyar kenyeret átkötve nemzetiszínű szalaggal hát eszembe jut róla az egész életem.

a Rákóczi-induló

lun. Reggel, mi legények, fölvettük a templombajáró ruhánkat, megnéztük a körmenetet, (benne a lányokat), délben ünnepi ebéd volt, tyúkból meg kacsából készült leves, utána töltve ettük a bennevalót, aztán aprókáposztával a szaftos szármát, sok tejföllel. Most is összefut a nyál a számban, ha eszembe jut. Az igazi persze az volt, amikor a tányértörléshez édesanyám elővette a zsávolyos kendőből az új kenyeret. Vacsorázni már nem otthon vacsoráztunk. Fényes csizmában vagy mezítláb (vállra vetett csizmával) elballagtunk a faluba. A temető mellett volt egy szélmalom, az volt a kocsma, ahol az aratómulatságot rendezték. Hol ilyet, hol olyat. Került ott bundapálinka,

meg birkatest, utána rogyá- sig jobb tőről való vinkó — a cigányok meg húzták, húzták, úgy, hogy olyat a világ se hallott. Ha szegény volt az aratás, azért mulattunk, hogy legalább egy gondtalan napunk legyen abban az esztendőben; ha pedig bő volt a termés — akkor örömünkben. Egy valami nem változott: a mulatság mindig a Rákóczi-indulóval ért véget. Amit akkor én olyan élesen hallottam, hogy a bőgő brummogását is kivettem belőle. ..

Út a világba

A Szelevényhez tartozó Ha- leszben immár több évtizedes múltja van az alkotmánynapi mulatságnak. Tatár Elekné szerint van mire emlékezni. A kedves, jóbé- szédű asszony szőlőkkel övezett családi házban él, s szívesen gondol vissza az augusztus 20-i ünnpeségekre.

— Tudja, az ünnep napján, vagy előestéjén mindig birkapaprikásra hivatalos az összes Haleszben élő ember. Már vagy harminc éve, hogy szépen, közösen, mint egy család fa lakodalmat, megünnepeljük augusztus 20-át. Közösen főzünk, együtt eszünk, iszunk, szórakozunk, ha úgy jön ki a naptárban, akár másnap délig is. Van úgy, hogy ilyenkor kibékülnek a régi haragosok, a fiatalok közt meg ilyenkor szövődnek életre szóló kapcsolatok. (Aztán, ha semmi jó nem sül ki belőle, emlegetik augusztus 20-át.) Hogy emlékezetes augusztus 20-ánk volt-e? Mind az volt! De a legemlékezetesebb? No, elmondom; Arra, ahol a sportpálya van, elmentem én lánykoromban is, amikor marokszedő voltam a Pá- lóczi-pusztán, az uraságnál. Három éve augusztus 20-án pedig ott a sportpályán terítettünk meg az egész falunak, amikor összegyűltünk megünnepelni, hogy fölszenteltük az utat. amelyiken por és sár nélkül járhatnak a ha- lesziak, ki a világba — és vissza.

Váener János Fotó: Dede

Mi nem sikerült a legénynek?

A HAZAFIAS NÉPFRONT

Egykori agusztus 20-i plakátjainkból idézünk fel hármat. A falakról már régen lemosta őket az eső, újakat ragasztottak a helyükre. Csak az idősebbek emlékezhetnek rájuk.

A plakát, a falragasz hozzátartozik mindennapi életünkhöz: alkalmazott művészeti alkotás, amely ha politikai, egy-egy eszmét, eseményt népszerűsít. Az alkotmány, a magyar államiság, az új kenyér ünnepe előtt a falakon, a kirakatokban megjelenő színes lapok is népszerűsítenek, agitálnak és emlékeztetnek: a szocialista jogra, a rendre, a törvényességre, az új kenyérre. Az augusztus 20-i plakátok minden évben az ünnepi nap más-más vonatkozását jelenítik meg, hiszen ez az ünnep többrétű. A három közül a legkorábbi az ötvenes évek végi, amelyen virágcsokor látható, az új kenyeret külön is köszönti; a két későbbi a törvényességre utal a paragrafussal és a pecséttel. A búzamezőbe vágott paragrafusjeles plakát összevon: egyszerre ünnepli az új kenyeret és az alaptörvényt.

gy. i.

flnagv

Kiss

család

Az a harminckét év előtti aratás-cséplés mindmáig emlékezetes. Néhai Kiss István kubikus a közeli város nagy építkezésén kikérte az éves szabadságát. A munkavezetője tudta, ennek az embernek jobban kell a nyárvégi függetlenség, mint bárki másnak. így meg is kapta, s mehetett a cséplőbandához. Évek óta cséplőknél kereste meg a családja egész évi kenyerét. Neki aztán szorgalmasan kellett dolgozni az alatt a pár hét alatt, amíg a gép járt, s volt mivel etetni. Néhai Kiss István családjában ugyanis kilenc gyerek kért kenyeret, a legnagyobbak épphogy felnőttek 1951 nyarára, amikor apjuk utoljára állt el cséplőhöz. Etető volt a gép tetején, meg szal- mázó. Ki tudná megmondani, mi történt abban a pillanatban, miért zuhant le vagy három méter magasból. A nyakcsigolyatörést és hátgerinctörést nem élte túl.

— Csak ültem a szentesi kis házunkban, abban a szobában, ahol a gyermekeim világra jöttek, s néztem magam elé. Szegény apám odamaradt az első világháborúban, alig ismertem. Nem gondoltam, hogy árvák anyja leszek, bár mindig volt bennem félelem. A második világháborúban, tekintettel a sok kis gyerekre, csak harminc hónapi frontszolgálatot húztak a páromra, mégis volt bánatunk. Egy légitámadásnál megsebesült a legnagyobb fiunk. Akkor tizenhatéves volt, vele tíz gyermekem élhetne..

Martfűn, a cipőgyári lakótelepen egy háromszobás nagy lakásban szinte visszhangzik özvegy Kiss Istvánná hangja. Jó húsz éve ért ide, s akkor még vele volt hat lány a kilenc élő gyermekéből. Aztán elment, családot alapított Erzsiké, Anna, később Pesten talált munkát Kati és Klári. Ica családjával élt legtovább, s mindig vele volt Zsuzsika, a legféltettebb, a beteg gyermek.

— Zsuzsa miatt kell élnem, s hiába töltöm a hetvenhete- dik nyaram, élni szeretnék ameddig csak lehet. Kilenc gyerekem közül nyolc már családos, csak unoka él Martfűn, ugyan kire hagyhatom Zsuzsikát, aki ugyan nem is a legfiatalabb gyerekem korban, de neki szüksége van rám, éppúgy mint egy kisgyermeknek az anyjára.

Amikor 1951-ben özvegyen maradt, csak a gyerekei vették körül a kis szentesi házban, a rokonok, de még a nagymama is egy tanácsot adtak: a hat kicsit bízza az államra, a három nagyot engedje világnak. Ne vállaljon törékeny kis termetével, két üres kezével ilyen sorsot.

— Klárikám karonülő volt, a többi ott játszadozott körülöttem, én meg egyszer- csak kimondtam: egy gyerekem se adom! Ha éhenhalunk, halunk együtt, ha életben maradunk, szép, nagy család lesz a Kisséké!

A szekrény mélyéről, a tiszta ruhák közül fényképeket szedeget elő. Két fia, hét lánya életének egy-egy fontos eseményét őrzik a sárguló képek. Fehérruhás menyasszonyok, fess vőlegények, csupa göndör-hurka unokák, s a legújabbak: menyaszszony-unokák, katona-unokák, dédunokák.

— Tizenegy unoka, kilenc dédunoka — számol el le- származottaival hirtelen. —

Persze a dédunokák száma még változhat, hiszen most érnek eladósorba a lányok, házasulandónak a fiúk.

Amikor Szentestől elbúcsúztak, tudta, az iskolás lányai nevelésén túl unokák nevelése is feladata lesz. Így kaptak a cipőgyári lakótelepen is otthont, közöset Ica lányával. Csakhát a fiatalok változtattak az életükön, a lánya Szentesen él ismét, az unokalány férjhezment, az a kisfiú a képen az övé, a fiú meg katona, s ahogy leszerel, martfűi lánnyal tervez házasságot. Kiss nagymama ezután Pestről, Szentesről várja haza a gyerekeit. Jönnek. Mária nap tájékán névnapot köszönteni, karácsonykor kis ajándékokkal. Közben egy- egy lány, most leginkább Erzsiké, a szentesi pincér hetenként érkezik.

— Fájós lábamat, beteg szívemet kezeli a doktor úr, Erzsiké közel van, szabadnapján segít mosni, takarítani, főleg ezért jön. A Pesten élő lányok közül legtöbbször Anni. Neki is beteg a gyermeke, megérti, mi gond nekem a testvérük. Aztán a többiek is. Voltak évek amikor a három lány is küldött haza pénzt. Dehát én szóltam, lakást vettek, aztán berendezkedtek, ne hiányozzék az a kis pénz se a családjuktól! Amikor megözvegyültem, az elsQ nyugdíjam pontosan 160 forint volt! Jött hozzá persze családi pótlék, árvaellátás is. Most Zsuzsikával ketten már 3300 forintot kapunk havonta.

Nem sok az két embernek, sőt, talán a szerény életvitelhez is kevés olykor, özvegy Kiss Istvánná azonban nem panaszkodik.

— Nagyon nehéz életem volt, nálam mindig minden forintnak előre megvolt a helye. Most élünk, ahogyan tudunk, veszek, amire telik. Arra van csak gondom, hogy ha katonaunoka látogat meg, egy kis pénzt dugjak a zsebébe búcsúzáskor. A többi meg rendben van, örülök, hogy minden gyerekem munkaszerető lett, s megél a két keze, esze után.

A nyolc távoli gyerek közül négyen Szentesen élnek. Sándor a katonaságnál dolgozik régen, István is ott munkás, Mária Pesten, Ilona a Magyar Államvasutaknál, Szentesről jár jegykezelőként, Anna bőrdíszműves a fővárosban, Katalin hangos hetilap főszerkesztőjének a titkárnője, Klári a legkisebb is Pesten dolgozik, de mostanában sokat utazik, folytatja a tanulást Nyíregyházára jár vizsgákra. A mama elfelejtette mi is lesz. lehet még Kláriból aki, mint legkisebb Martfűn érettségizett a cipőipari szakközépiskolában.

Ilyenkor, augusztusban, amikor a búzaföldekről óriás kombájnok szedik össze a jövő évi kenyérnekvalót, özvegy Kiss Istvánná sokat gondol arra a régi, cséplős- masinás világra, amikor még az ő férje is rakta a szalmát, etette a gépet, hogy a Kiss család ehessen egész évben jó kenyeret. Gondol rá, s ahogy telnek az évek, emlékezetéből lassan elfogy a sok rossz. Olykor már maga se hiszi, hogy is volt, amikor kilenc gyermekével körüláll- ta a családfő koporsóját, s arra is, hogyan éltek, mit szenvedtek.

— Pedig szenvedtünk, nélkülöztünk, nagyon nehezen éltünk — mondja, s maga elé néz. Aztán felderül. Itt Martfűn ő nagyon jól megvan, olyan csendes és szép a gyári lakótelep, mint egy üdülőhely. Persze, hogy immár nagy a háromszobás lakás, dehát akiknek gondjuk volt rá, hogy férjenek sokan, eszükbe jut, ha szükség lesz más nagy családnak erre a tágas otthonra. Bizony, a fájós lábbal nem könnyű már a takarítás, a hajlongás, de azért bírja, csinálja.

— így élünk, ilyen szerényen, szegényesen — mutat körbe. Most, ünnep után már készülődgetek is egy kicsit, nemsokára szeptember, jönnek majd a gyerekek. Tudja, hogy milyen boldogság látni, milyen szép, nagyszál unokáim vannak? Én, látja megmaradtam olyannak, amilyen voltam, kicsi öregasszonynak. Nagy volt a terhem, biztosan azért, és sose értem rá erősödni, hízni!

.. .És a szoba nagy asztalán, mint ékes bizonyítékok hevernek egymás tetején a fényképek. A nagy Kiss család neves napjainak megörö- kítői. A fényképeken pedig a kilenc Kiss-gyerek mosolyog.

Sóskúti Júlia Fotó: Tarpai Zoltán