Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
8 Szabó István (1931—1976) az ötvenes évek elején megújuló magyar próza egyik legtehetségesebb novellistája. Balatoni el vidéki parasztcsaládból származott, maga is földműves. 1950—51-ben Keszthelyen traktoros volt. 1953—56-ban a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, később mint könyvtáros dolgozott. Novellái 1954-től kezdve jelentek meg. Szerepelt a nemzedéke legjobbjait bemutató Emberavatás (1955) című antológiában. Mindkét kötetéért (A lázadó, 1956; Varászlat kertje, 1963) József Attila-dí- jat kapott, összegyűjtött novelláit Ne nézz hátra (1972), majd Hazuról odáig (1980), írói hagyatékát Iskola a magasban (1977) címmel rendezték sajtó alá. Elbeszéléseiben a paraszti világ történelmi változásait, az átalakulás, életformaváltás konfliktusait ábrázolja drámai erővel. Igazán forrásvidékén, ' abban a világban otthonos, melyet eszmélkedése hajnalán fedezett fel. Érzelmekkel telítetten szól a gyermekkor világáról. írásainak gyakori hőse a faluját elhagyó fiú, a beilleszkedés, majd a régi otthonba való visszatérés nehézségei gyötrelmei foglalkoztatják. asárnap reggel tíz óraV kor Fá'bián a napsütötte udvaron ténfer- gett Emmi vei — ünneplő ruháiban voltak mind a ketten, csakhogy nem volt még hova induljanak. Fábián a nehéz rántottétól pffadozott, és egy pohár sör járt az eszében. Nagynénje — Reza néni —• szakadatlanul csörgött benn a konyhában mosatlan edényeivel; előttük meg ott volt a tisztára söpört udvar, cirkalmas ábrákkal föllocsolva, öreg, tapasztalt tyúkok sétáltak alá-fölé, néha odakoppintottak a földre; nem eleségért. inkább megszokásból. Emmi lecsípett egy kis pihét a fiú zakójáról, és azt mondta: — Sétáljunk arra hátrafelé. Elhaladtak a mankókon roskadozó üres fészer meg a nyomorult kis szénakazal mellett, és alighogy odaértek a fák alá Fábián már nyújtotta is Emminek a cigarettás paklit. — Azért disznó vagy — mondta a lány, az első boldog szippantás után — hármat elszívtál előttem, én meg csak nézhetlek. — Énrólam tudják — elméske- dett Fábián — én már tizenöt éves korom óta ... — Igen, mert te férfi vagy, a férfiaknak mindent szabad, még akkor is, ha tizenöt éves taknyos. De férfi! így van nálatok, nem? — Emmi úgy szívta a oigarettát, mintha élvezettel pusztítaná halálos ellenségét; mély sllukkjait egy nehéz testi munkás is megdicsérte volna. — Unom már, én nem akarok bújkálni. Én ma elutazom. — Maki — szólt kérlelően Fábián, a legféltettebb nevén szólítva Emmit —. meg kell értened. — Nem értem meg. Nem is akarom megérteni. — Nem mirólunk van szó. öró- luk. Csak addig próbálj kitartani, míg itt leszünk. Énmdattam. Emmi kerek, őszinte szeme Fábiánra szegeződött. A fiú most újra láthatta a kékszeműség győzhetetlen, tiszta erejét; örök életében irigyelte a kék tekintetet, az apja is ilyen kék ostorral szokta megverni. Megragadta a lány két karját, de a jól ismert, gyönge test merev volt. mint egy engesztelhetetlen bálvány. — Ne szamárkodjunk — mondta Fábián. — Meg lehet ezt oldani. — így. suttyomban, ugye? — hunyorított .Emmi, és fölmutatta a maradék cigarettát. — Megírtad a rokonaidnak, hogy ketten jövünk. Egyúttal azt is megírhattad volna, hogy cigizek. Odafönt vállalod, itt meg nem? Különben ne hidd, hogy a nagynénéd nem tudja. Már első este átkutatta a táskámat. — Nem igaz, ő nem csinál ilyet. Emmi felnőttesen mosolygott Fábiánra. — Ennyire nem ismered a nőket? A táska — szólt tűnődve — az a mi személyi igazolványunk. Mindent tud rólam. Mikor Emmi eldobta a csikket, Fábián rátaposott, hogy az aszalódó nyári fű meg ne gyulladjon. „Erről is énnekem kell gondoskodni.” Vissza, az udvar felé kormányozta Emmit, kedvetlen udvariassággal; három nappal ezelőtti vitájukra gondolt, amit megérkezésükkor a vonaton, az autóbuszon íoytattak: kérte, sőt meggyőzte Emmit hogy a faluban ne cigaretIrodalom, művészet cikáz én magj/nr novelláiból tázzon, mert az otthoniak szemében az megegyezik a ledérséggel. öelőttük gyanúsan olcsó, értéktelen a dohányzó nő. — Makacs rögeszmék vannak — magyarázta Fábián — régi eszmék, egyhamar nem lehet őket megváltoztatni. Erős közösségbe megyünk, mélyvízbe. Alkalmazkodnunk kell. Egy hét alatt nem tudjuk másfelé fordítani a szekérrudat. — Szem előtt vagyunk — figyelmeztette a lányt — különösen te. Tekintélyt kell szerezned. Azt akarom, hogy szépen beszéljenek rólad. A hajlott testű, de erős öregasszony fölegyenesedett; két szeme olyan kicsire szűkült, mint két kökénybogyó. — Majd mindjárt pofon váglak szegény apád helyett is — mondta szigorúan. — Nem beszéltem ón semmit. — Az én menyasszonyom nem fehérnép. És ezután ne magázza, hanem tegezze ... — Jól van. én tegezem, de elveszed ? — El. — Jól van — mondta az öregSzabó István: Vasárnapi mise Emmi vállalta, hogy emberek előtt nem dohányzik — meg is tartotta, de a megérkezés pillanatától kezdve fokról fokra elromlott benne az öröm. szótlanná, tartózkodóvá vált mindenkivel szemben, csak akkor vidult fel egy kicsit, ha el-eltűnhetett rövid időre. Felvidult? Csak hamis, ötpercnyi elégedettséggel csapta be önmagát, de tovább nyomorította őt is, Fábiánt is az igazi kérdés agyagsúlya. Emmi a második nap végén valóban elkezdett háborogni. — Azt hittem — szólt szomorú tűnődéssel —, vagy te olyan ember idehaza, hogy elfogadtass engem mindenkivel. Olyannak, amilyen vagyok. — Én? — mondta Fábián mosolyogva. — Mármint én, olyan ember? Tudod, ki a te jövendőbelid? Kétszer próbáltam kazlat rakni, másnapra ledőlt mind a kettő. Én itthon nulla vagyok. Jó, hogy Pesten nem tudják, De megtudják ott is. — Csak az én szememben ne legyél nulla — mondta a lány — akárhol akármit mondanak. Fábián elgyönyörködött Emmi haragos szemében, a sötét kékségben. — Nagyon szép vagy. Móki. De azért vagy szép, mert tudod, hogy szép vagy. A szépség ereje ... onnan belülről való. Hiába nyúlnál az arcodhoz ... Ez volt tegnap este. Ám ma reggel vallatóra fogta Fábiánt a nagynénje, korán reggel, az első kupica pálinkánál. Emmi még a belső szobában öltözködött. — Ti meg vagytok esküdve, vagy nem vagytok megesküdve? — Nem vagyunk megesküdve. — Akkor mit keresett az ágyadban ez a fehérnép? Fábián megütődve nézett az öregasszony-szemekbe. Azok is kéken, az apai família erejével sugároztak rá. — Reza néném. Megy vasárnap is ez a keszthelyi busz? — Minek neked máma a busz? — Mert elmegyünk. asszony, és fukarul töltött még Fábiánnak egy kupicával — csak ti annyira siettek mindenfélével. Ostoba vigyor kövesedett a fiú arcára, de amikor Emmi megjelent, sürgősen igyekezett ettől az ábrázattól megszabadulni. Gyorsan rágyújtott, ám ekkor meg látnia kellett, hogy a lány milyen sóváran nézi az ujjai között füstölgő cigarettát. Miit kelllett volna mondania? „Semmi vész, gyújts rá, majd Reza nénit leültetjük a legközelebbi hokedlira.” Nem. Erősebb volt benne a némaság, mintha ő is — tudta nélkül — az öregasszony oldalán állt volna. Nem adott semmi biztató jelet, hogy a lány rágyújthasson. Most visszafelé kísérte Emmit a gyümölcsösből. Mind erősebben sütött rájuk augusztus megvadult napja a bölcs tyúkok árnyékba húzódtak, tollászkodással kerestek maguknak elfoglaltságot. Fölszáradtak a megöntözött udvar teker- vényes nyolcasai, a fiatalok újra ott lépkedtek a finom porban. Végig a házak, fák fölött szakadatlanul szólt a vasárnapi harang élénk szava; gyerekek, gyereklányok nyargaltak el viillózva az utcai léckerítés csíkjaiban, majd lassúbb lépésű felnőttek következtek: férfiak, asszonyok. — Menjünk el — mondta Fábián. mert anélkül, hogy odanézett volna, érezte a konyhaablakból a szúrós, követelő, bíráló nagynéni- tekintetet. és ettől nyomban merevvé vált a mozgása. — Menjünk, mert megy a nép is. — Te, okvetlenül muszáj? — mondta Emmi. — Nem. Nem muszáj. De én akarok. — Te idehaza mindig vallásos leszel? — Nem. Csak annyira, mint odafönt. — Hát akkor? — Köszönni akarok mindenkinek — mondta Fábián. — A templomnál mindenkit megtalálok. — De be is kell mennünk? A fiú bólintott. Pataki József rajza — Be is megyünk. Neked is érdeked. Nagyon érdeked. — Azért mert illik? Ott könyököltek az ingadozó, korhadó léckerítésen, fogadták a misére vonuló felnőttek köszönéseit. Fábián jól látta hogy üdvözlés közben gyors, vizsgáló pillantást vetnek Emmire, az új idegen arcra, de bálványvonásaikról semmit sem tudott leolvasni, övele annyit sem törődtek. Még a fiatalabb férfiak is, akikkel régóta kedélyes cimboraságban állt: azok is csak egy suta szervusszal és igen ünnepélyes mosollyal köszöntötték; máskor megálltak volna a kerítésnél érdeklődni, tréfálkozni és politizálni. Mo&t nem mondták azt se: megjöttél? Fábián erre így szokott válaszolni: Nem, nem jöttem meg. ez csak az unokaöcsém. — Adj egy cigit — mondta Emmi. Fábián minden habozás nélkül megkínálta. Ö is rágyújtott. Ketten fújták a füstöt a járda fölé; eltökélt bátorsággal. Eközben ért oda egy férfi, mindkét oldalán egy-egy kisfiúval. Mögöttük iparkodott az asszony, egyedül. Azok köszöntek, Fábiánék is visszaköszöntek. — Miért megy elől a férfi meg a két gyerek? — kérdezte Emmi, míg utánuk nézett. — Miért megy hátul az asszony? Annyira semmibe veszik az asszonyokat? Fábián sokáig elnézte a túlsó sort. az ismerős házak napgyötörte tűzfalait. Igyekezett meggondoltan válaszolni. — Nem. Nem azért, inkább az asszony vigyáz a férfira meg a gyerekekre. Mindig erősebb, pedig nem úgy látszik. Ilyenkor is gondot visel rájuk. Mindinkább fogyott a templomba haladó nép: Fábián elvált a kerítéstől. — Mi is induljunk. Emmi eltiporta a csikket, és azt mondta: — Én nem megyek. — Móki, ne bolondozz, el keil mennünk. — Szerelmet játszva átölelte a lány derekát, vinni akarta a kapu felé. — Gyere, meglátod, milyen szép az alsócseri mise. Már csak a húsleves miatt is, a néném minekünk főzi. Gyere. — Nem — mondta a lány — ott le kell térdelni. — Le hát. Egyszer-kétszer letérdelsz, fölállsz, mi van abban. Megéri. Emmi újra azzal a félelmes, tiszta kerek szemével pillantott Fábiánra. — Neked csak ennyi az egész? — Ennyi ennyi — hajtogatta a fiú. — Köszönni akarok mindenkinek. Itthon vagyok, mindenkit látni akarok. Ennyi az egész. — Mert így illik? Jó néhány perce ténferegtek a kerítésnél, kinn az utcán nem járt már senki; viszont Reza néni most öntött ki egy nagy tál mosogató- vizet. és eközben meglepetten látta, hogy a két fiatal még ott tanakodik az udvaron. — Te azt akarod itt megmutatni — mondta a lány —, hogy rendes nő vagyok, elmegyek még a templomba is. hogy ne gondoljanak rólam semmi rosszat. — Nem igaz — mondta hevesen Fábián — téged akarlak megmutatni. — Engem? Engem már láttak. — Emmi a oigarettázást utánozta; keze mozdulatában benne volt az is: itt untig elég, ha csak ketten látták. Reza néni kissé görnyedten oda- kacsázott hozzájuk, kék szemével vizslatta őket. — Elkéstek a miséről gyerekek. —Fábián legyintett, Emmi hallgatott. — Kislányom — mondta az öregasszony — vidd el a templomba ezt az akasztófavirágot. Majd úgyis te kormányozod, hát most még időben van. Olyan, mint az édesapja. Olyan pogány. Menjetek el a misére. E rumi váratlanul sírva fakadt. Reza néni ijedten odalépett hozzá, él” az ijedtség mozdulatával magához ölelte a lányt. — Na. na. Mj talált téged? Kis- galambom! Valamit mondott ez a Lucifer? Jobb kezével gyöngéden csitit- gatta Emm'i síró vállát, de ballal, bal öklével hevesen megfenyegette Fábiánt: Majd még számolok veled, te istenátka. A fiú sápadtan, fegyvertelenül állt nagynénje gyanútlan szeme előtt. Az a legrosz- szabb, hogy neki nem szabad sírni. Nemcsak nem szabad, de a sírás örömét nagyon régen elfelejtette. 1983. JÚLIUS 9. Keresztúry Dezső: Vénen is! Érett az alma, már leszakadna; de én nem, mégsem vágyom nyugalomba. Csendül a csengői van még teendő, amit elértem alig elegendő. Túl már a távoltűnt ifjúságon, mindig, mindenben folytatódni vágyom! Pintér Lajos: Kettős tükör: Szállsz is, zuhansz is Az utak teste kitakart már, kívánják kövek a szerelmet. Szikes, csalános földek szoknyáját emeled: mint illatos selymet. Alkonyi lejtőn végigfekszem, pántolom cipőm, kabátom. Madárnak képzelné magát, de megül a sárban egy lábnyom. Tudom a törvényt: talpalatnyi földek summázata az ország, tenyérnyi kétségét az égnek látók megosztják, sokszorozzák. Vet a köd merítő hálót, lubickolnak a halak, házak, — évszázadunkon, nullától százig halászik csónakból a látszat. Kettős tükör, szállsz is, zuhansz is — hullsz: XXI. század szájából tejfog. Üj és új húsok rágó ja nem lehetsz: a hiány csapdája: elfog a fájás — Szállsz is lánytestet karcolsz a légre, álombéli kéz inged kibontja. Ke\ttősf ükönben: szállsz is, zuhansz is — leülsz az úton, ember a dombra. Németh Pál: Aranyos Dzsudi Este volt. „Játékidő”. — Na! — szólalt meg Zsókica — játszunk! Most akkor te vagy a tanár bácsi, és kihívsz felelni, jó? — Jó. — Akkor hívjál! — Na, Zsókica, gyere ki felelni! — Nem megyek! — Hogyhogy nem jössz?! — Csak. Mert most én nem akarok felelni! — Hát nem te kérted, hogy felelőst játsszunk? Gyere ki! — Nem megyek. — Jó. hát ha nem jössz, nem jössz. Akkor nem játszunk! — De játszunk! Ne légy már ilyen! Azt játsszuk, hogy én nem megyek ki! Te nem érted?! Te vagy a tanár bácsi, de én nem megyek ki! És akkor most mit csinálsz? — De Zsókica. ilyen nincs! Egy iskolában a gyerekeknek, ha felszólítják felelni, akkor ki kell mennie! Érted? — Igen. — Helyes. Akkor gyere ki! — Nem. — Akkor beírom az ellenőrződbe. hogy rossz voltál, s ráadásul még kapsz egy egyest is! — Nekem van ellenőrzőm is? — csillant fel a szeme. — Van ám! — Az mi? — Egy kis füzet, abba írnak a tanár bácsik meg a tanár nénik, ha valamiről értesíteni akarják a szülőt! — Aha! Jó! Akkor most játsz- szuk, hogy te vagy az apukám, és jövök haza! Csókolom! Beírtak az írófüzetembe!... hogy rossz voltam! — Az ellenőrződbe?! — Abba, abba! — Ejnye, ejnye, Zsókica! Bajok lesznek! — És kész?! Nem is kapok ki? Nézhetem a tévét is? — Most az egyszer még nem büntetlek meg de még egyszer ne forduljon elő!
