Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
8 Irodalom, művészet 1983. JÚLIUS 30. (Száz én niaqifttr tinóéiLúibnl Hajnóczy Péter: ______A sün és a harkály s ündtisznót nemigen kedvelték az erdőben. Valahogy furcsa. volt; nem a külsejét; az életmódját tartották különösnek. Nincs állandó lakhelye, éjszakázik, csak alkalmi munkát vállal, takarékkönyve nincs. Nagyjából ezek voltak a vádak, amelyeket az erdő lakói széltében-hosszá- ban terjesztettek a sünről. Félni csak a bogarak és az egerek féltek tőle, amelyekkel táplálkozott. — Hatalmas állat — jelentette ki egy egér. — Nincs nála félelmetesebb az egész erdőben! Ügy lát a sötétben, akár a bagoly. A fogja éles, mint a fűrész. -Egyszóval: kivételes egyéniség! Ha engem kérdeznek kitüntetném a bátorságáért ! — Még hogy kitüntetés! —i vijjogott a sas, akiinek a fülébe jutott az egér fecsegése. — Még mit nem ! Kiváló egyéniség, mikor alig nagyobb egy vadgesztenyénél! Így vélekedik hát. ez a mi tisztelt egerünk! Majd elbeszélgetünk vele! És felszállt ai sziklájáról, hogy megkeresse az egeret. A bogarak még az egérnél is pimaszabbak voltak, őket nem fenyegette a veszély, hogy a sas. a farkas vagy a róka elbeszélget velük a sünddsizkókérdésben hangoztatott véleményük miatt. A ganaj- túró nemcsak a kitüntetést szavazta meg a sünnek,' hanem javasolta, hogy nevezzék ki az egerek kizárólagos jogú gyámjának. Ami azt jelentette, hogy a mostani gyámot, a baglyot haladéktalanul váltsák le. — Csak fecsegjenek! — legyintett a hír hallatán a bagoly. — Akinek nincs, annak nem is lesz! Hogy ezt mire értette, nem tudta senki, így az erdő lakóii mint a legújabb bölcsességet adták tovább. — Akinek nincs, annak nem is lesz! — üvöltötte a farkas a legközelebbi nagygyűlésen. — Azt hiszem, ez ma már minden gondolkodó állat előtt világos! Ezután történt, hogy egy szép napon a sündisznói kijelentette: kétszer kettő négy- Akii csak hallotta, csak mosolygott a képtelen állításon. Egy olyan személy, aki még egy tisztességes üreget sem képes kávájni magának, aki falevelek alatt, a puszta földön alszik... ugyan! Feltűnési viszke t egségben szenved, érdekessé akarja tenni magát, egyszóval szánalmas alak! A harkály unalmában betelefonált a Tudakozóba, és megkérdezte, mennyi kétszer kettő? Mikor meghallotta a választ, nem hitt a fülének, és még egyszer megkérdezte, aztán letette a kagylót, mint akit tarkón vágtak. De honnan tudhatja ezt a sündisznó? Mindenkit ez a kérdés nyugtalanított. Aki csak valamit is adott magára — persze, a bogarakat meg az egereket nem számítva —, annak sehogyan sem fért a fejébe, hogy kénytelen egy véleményen lenni a sünnel. Nem arról volt szó, hogy fontosnak tartották volna, mennyi kétszer kettő — miattuk lehetett akármennyi, kivéve a sün által megjósolt eredményt. —: Vak tyúk is talál szemet — vont vállat zavartan a harkály, akire kezdtek görbe szemmel nézni. amiért felhívta a Tudakozót. — Véletlen ... előfordul az ilyesmi.. Zavart, dadogó mentegetőzése még gyanúsabbá tette a harkályt. Nyíltan ugyan senki nem vádolta, hogy összeesküvést sző a sündisznóval, de kerülni kezdték a társaságát. Nemsokára összehívták a gyűlést. — Akinek nincs — üvöltötte a farkas —•, annak nem is lesiz! Mindenki a lesütött szemmel gubbasztó harkályra nézett, s csaknem megszólal a tekintetük. „Erre mit mondasz, apuskám? Most próbálj telefonálni!” Még el sem ült a vihar, mikor a nyughatatlan sündisiznó tanúk előtt kijelentette, hogy a kő nehezebb a víznél. A harkály ide-oda röpködött az erdőben, és a felháborodástól elfúló hangon rikácsolta: — Micsoda hülyeség! A Tudakozó is azt mondta, hogy nem iglaz! A kétszer kettő, az véletlen volt! Én megmondtam: vak tyúk is talál szemet! A harkály, persze, nem hívta Hajnóczy Péter (1942—1981) legfiatalabb azoknak a mai magyar íróknak a sorában, akiknek életműve már lezárult. 'Negyvenéves sem volt, amikor meghalt, alig hat évvel első kötetének megjelenése után. Hányatott ifjúságában korán megismerte a gondokat. Esti tagozaton érettségizett, nehéz fizikai munkából tartotta fenn magát: .. voltam lázadó, kabinos, szentképügy- nök modell, kazánfűtő, dolgoztam kőművesek mellett, voltam betűszedő inas, szén- lehordó, dolgoztam dinamit- tal, nyersanyagkutatásnál stb." — írta első kötete borítójára. írásait először a Mozgó Világ, az Élet és Irodalom és az Űj írás közölte. Első no- vellás kötete A fűtő 1915-ben jelent meg. Főműve A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénye az 1979-i Ünnepi Könyvhét nagy könyvsikere volt, s az év Füst Milán-dí- ját neki ítélték. Ekkor már a fiatal prózaírók legjobbjai között tartották számon. Műveiben nagy életismerettel, fegyelmezett előadásban vetett számot emlékeivel, társadalmi tapasztalataival. Nem sokkal halála után jelent meg utolsó kötete, a Jézus menyasszonya, majd a Szép- irodalmi Könyvkiadó 1982- ben teljes életművét megjelentette. Sorozatunkat Hajnóczy Péter novellájának közlésével zárjuk. fel a Tudakozót, abban reménykedett, hogy ezt úgysem fogja megkockáztatni senki. De balszerencséjére. a vaddisznó, akit kevéssé érdekeltek a közihangulatot alakító árnyalatok és finomságok, kapta magát, és megkérdezte a Tudakozót: nehezebb-e a kő a víznél? És habozás nélkül terjeszteni kezdte a választ, amely nem jelentett kevesebbet, mint hogy a sünnek immár másodszor van igaza. Egyesek a vaddisznó és a sün rokoni kapcsolatáról suttogtak... Meghúzta magát mindenki, aki repülni tudott, mert a vaddisznó nem volt válogatós, sem részrehajló. a gombát vagy az egeret ugyanolyan jó étvággyal falta fel, mint a turkáló orra körül mászkáló bogarakat. Így történt, hogy hangosan egyedül a harkályt mocskolta mindenki. — Vak tyúk is talál szemet? — kérdezték tőle útom-útfélen. — Mikor hívja fel legközelebb a Tudakozót? A harkály valami olyasmit hebegett, hogy az utóbbi időben gyakran cseng a füle, kénytelen elmenni az orvoshoz. —• Hát ne is halogassa, szomszéd! —. tanácsolta a róka, és lassan végignyalta a szája szélét. — A kórházban majd gatyába rázzák a maga fülét! Mikor aztán ismét eljött az ideje, hogy a gyűlést összehívják, a harkály kötéssel a fülén, magáiban gubbasztott egy hatalmas tölgyfaág hegyén. Nem volt hajlandó melléülmi senki. Aztán szólásra emelkedett a farkas, lassan körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken, ési hatalmas lélegzetet vett. — Akinek nincs — ordította, hogy rezegni kezdtek a faágak •—, annak nem is lesz! Mindenki a harkálya nézett, aki lehorgadt csőrrel gubbasztott a helyén. — Hogy érzi magát, szomszéd? — kérdezte tőle a róka, miikor a farkas berekesztette a gyűlést. — Kikúrálták a fülét? Vagy még kezelésre jár? Nem sokkal azután a sün kijelentette, hogy a fent az lent van. — Miért ne? — mondta a róka a borznak. — Azért, mert valaki sündisznónak született, már semmi okos nem juthat az eszébe? Tudakozót ezúttal senki nem hívta fel, de egy szép, csendes májusi vasárnap a harkály ebéd után felakasztotta magát. A mókus az utolsó pillanatban vágta el a kötelet. Bűnös volt. ez kétségtelen — mondta a bagoly a szentenciát —, de talán maradt még benne egy szikra lelki ismeret. Mesterséges légzést alkalmaztak, nagy nehezen visz- szatért a harkályba az élet. A következő gyűlésen már nem emlékezett a harkály esetére senki. —• Akinek nincs — üvöltötte a faritas —, aimal# nem is lesz! Nógrádi Gábor; Az áramütés Ügy bizony, pofon kellett volna vágni! Amint kimondta, azonnal. Egy kölyök, az apjának, hogy képmutató! Merte volna ő ezt tizenhat évesen! Ez meg... A medvemozgású férfi testétől kissé eltávoiítva óvatos ujjtartás- sal úgy emelte fel a cigarettát, ahogy némely nők szokták. Egy szemtelen prosti meg is kérdezte a kihallgatásán, hogy vajon nem langyos-e a százados elvtárs? Merthogy úgy tartja a cigarettát. A százados később arra gondolt, hogy talán az anyja mozdulatait utánozza, azért van ez így. Az anyja mozdulatait utánozza, azért van ez így. Az anyja sokat dohányzott, mint afféle egyedül élő ideges asszony. iKissé szétvetett lábakkal állt a villanyszerelő holtteste mellett, ujjal között a cigarettával; nézte a halott arcát. Méghogy ő képmutató! Mikor éppen az a baj, hogy folyton jár a szája. Persze a gyerek nem erre gondolt, ö történelmi léptekben gondolkodik. Mert ő megteheti. Hogy számon kérje az apjától, ami történt. Ekkor meg ekkor. Na, jól nézünk ki, Domokos! — Elvihetik, százados elvtárs? A cingár Kányái a hullaszállítókra bökött, akik szürkéskék köpenyükben álltak a szobaajtónál, mozdulatlanul és szótlanul tisztelve a felsőbbség jelenlétét. — Mi van? — kérdezte. — Persze, vigyék! A hülye villanyszerelője! Nem vette észre, hogy bedugva hagyta az éjjeli lámpát, amikor szerelni kezdett. Hát szakember az ilyen? Kontárok. Most itt hagyott egy özvegyet, meg egy árvát. A gyerek szája szélén már megszáradt a reggeli lekvár. Bugyiban, mezítláb ült a sarokban, mióta a rendőrök megérkeztek. Négy éves lehetett Egy sárga színű műanyag-indiánnal játszott csendben, és csak néha nézett fel kissé bamba szemeivel az idegenekre. Amikor a százados kiadta az utasítást, a zokogó asszony térdre vetette magát a férje holtteste mellett. Előrehajolt, fejét a férfi álla alá tette, miközben a karjával átölelte a felső testét és ujjait karamszerűen meggörbítve belekapaszkodott a vállába. Kányái a századosra nézzett. Na, most nézzen oda főnök! Hogy megjátssza magát! Csak nem hiszi el neki? A tohonya férfi legyintett. Hülye ez a Kányái! Mindig túlzásba viszi a gyanúsítgatásokat. Ha ez a nő így el tudná játszani a gyászoló asszony szerepét, miután megölte a férjét, akkor ő lehetne Klytaimnésztra az Elektrából. Eh! Mégiscsak jó volt valamire a gimnáziumi érettségi. Kányái a rendőrorvos segítségével félrehúzta az asszonyt, a két hullaszállító pedig elhelyezte a villanyszerelőt a hordágyon. Nem lehetett nehéz. íNyeszlett figura volt abból a madárfejű, hirtelen haragú fajtából, amelyik néhány pohár ital után le tudná igázni a világot, ha hagynák. Amikor a hullaszállítók felemelték a hordagyat, a kiskölyök a sarokban sírni kezdett, a hangját vissza-visszafojtva, mint akire Néneth József: Rakodók Szokoly Tamás: Csak a tavasz... Csak a tavasz van oda, Kedvesem, virágba-borulásunk kamaszkora, tiltott bújócskánk zöldbe-robbant fák között, sorsunk csavart indái vesztek még csak el, miben kökényes fátylad eltakart, és én is csak tobozt-hajító múltam adtam mókusoknak; csak méhek nem dönőgnek szép bibéd körül, és margaréta-arcod nem csipkézi csönd, fehérke gallér, aprócska könny. Kardélektől a nyárhoz értünk, magunk maradtunk, s csendesen bár siratjuk elhullt szép reményünk, ne dideregj, nem kell félnünk, csak a tavasz van oda, Kedvesem. Keresztury Dezső; Éneklő szobrok Ki néz; kőarcokat lát csak, de érzi, hogy létünk varázslat; bennük az örök áradatban megőrzött pillanat van. Fényük fnindújra fölVagyog; századok, divatok támadnak, tűnnek, s ők meg nem szűnnek énekelni, nem remegni az örök változás, elmúlás ellen emelt védvár omladékán. Világol kőmosolyuk: kőből kikelő tanúk, hogy forgó egek alatt a lélekkel emberi, tehát isteni lényeg megmarad. ráíj esztettek. A százados ránézett, ez már aztán igazán neun az ő területe, és kiment a szobából. Kányái az előszobában toporgott. — Százados elvtársi Legalább a szomszédokat hallgassa meg! A nagydarab ember nem káromkodott. Rámosolygott a kese- bajszú törzsőrmesterre —, ez a diünyós, gondolta, még mindig a gyilkost keresi. — aztán bólintott. Legyen meg a főtörzs akarata! Nehogy még a végén jelentéseket írogasson! Méghogy 'képmutató! Bár az lett volna! Akkor nem kellene ilyen koszos konyhákban üldögélnie, halott villanyszerelők körül toporognia. Meg is mondta a pimasz kölykének. Persze ennek mindenre van válasza. Bele is halna, ha hallgatnia kellene. Egy nagy pofonra van szükség ilyenkor, nem vitatkozásra. Na, még ez is! A kis okos! Azt mondta, hogy nemcsak a felfelé törleszkedés, hanem az igazság elhallgatása is képmutatás. Vajon fci okította ki ilyen jól? Utána kellene már egyszer nézni, hogy kikkel barátkozik. Mielőtt a saját apja hátába szúrja a kést. Az a szomszédasszony beszélt, aki a baleset időpontjában éppen a konyhában trécselt a feleséggel. Halottról vagy jót, vagy semmit, kérem — harsogta —, de a Laci nagyon rossz ember volt. Már ha ivott. Persze sokszor ivott, és akkor jaj volt Ilonkának. De kapott a gyerek is! Mondtam is neki: hagyd ott már! Mit kínlódsz vele? — És ma délelőtt? Mi történt? — Hát... Csak itt a konyhában beszélgettünk az Ilonkával. Egyszer meg halljuk a puffanást. Azt hittem, a gyerek, az csinált valamit. Mert az is olyan kis alamuszi, mint az apja. De nem, mert éppen jött kifelé. Akkor beszaladtunk a szobába, és ott feküdt a Laci De már nem volt benne élet. — Mennyi ideig beszélgettek körülbelül? — Mennyi ideig? Pontosan tetszik kérdezni? — Nem. Csak úgy nagyjából. — Félóráig. Félóráig biztosan. — Eközben az asszony nem ment be a szobába? — Nem. A Laci jött ki egyszer sörért. De nem is köszönt, mert olyan paraszt volt az. Szegény! — Maga el tudja képzelni, hogy a férfi szerelés közben bedugva hagyta az éjjeli lámpát? Az asszony hallgatott. Izgatottan nézett a másik szemébe, mint aki beszélne is, meg nem is. Ká-
