Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-28 / 177. szám
1983. JÚLIUS 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A Tiszaalpáron élő, népművészet mestere, Bársony Mihály tsz-nyugdíjas közel 50 éve készít tekerőlantot, népiesen nyenye- rét. Élete során eddig több mint száz hangszert készített. Ezekből többet külföldön — aíz USA-ban, Japánban, Finnországban, Svédországban, Angliában, Norvégiában, az NSZK-ban és Svájcban is megvásároltak. Képünkön: Készül a tekerőlant Útkeresőben Két feketeruhás asszony járkál föl s alá a nagyközség oldalvást eső utcáján. Meg-megállnak a gangosrangos ház előtt, kutató-kérő tekintettel tapogatják a kaput, az ajtót, a falba épített Mária-szobrot, mely a ház homlokzatán díszeleg. Az idősebb asszony éjszínű kendőjét morzsolgatja ujjai között, kivörösödött szemeit tö- rülgeti. Remegve meséli, húgának férjét halálos baleset érte, két hónapja, hogy eltemették. Száznyolcvan kilométert utaztak Putnokig, hogy „megtudhassák”, mi van Bélával (így hívták a megboldogultat), mit „üzen” evilági szeretteinek. Látja szememben a megrökönyödést, a hitetlenséget, nem szól, csak ingatja a fejét, afféle „azért jöttünk csupán, hogy halljuk őt” mozdulattal. A széles ablakok felé fordulok — vak- sin hunyorognak. Igen, azért jött ez a két nő, hogy hallják: „nyugodjanak bele a megváltoztathatatlanba, minden rendben van...”? A Hunyadi utcán végigszalad a szél. A költő szavai jutnak eszembe: „butaság, babona, könnyű vétek, nyomott századokon át le a földre minket ...” Ök ketten várakoznak. Alázattal a (tév)hitben és a tudatlanságban reménykednek, hátha megenyhül irántuk a „jósasszony”. A „van itthon valaki?” kérdésemre a nyárikonyha ajtaja nyílik, alacsony, kövérkés asszony alakja tűnik föl. Keskeny szájaszélét szigorúan elhúzza: — Megmondtam már, senkit nem fogadok! Mit gondol, magukkal kivételt teszek? — Azelőtt is sokakat elküldött azzal, hogy ma nem tudok beszélni... Szemöldöke összerándul. Száraz rögökként koppannak a szavak. — Én már nem „látok”, és nem beszélek. Értik? Menjenek a dolgukra! Hiába, nem szíves a vendéglátás, mégis elmondom, hogy én nem a halottlátóhoz jöttem. Erre az asszony, Keletiné Vécsei Jolán, szemmel láthatóan megenyhül, még kissé tartózkodón, de int, kerüljek beljebb. Néhány szokványos mondat után megindul a beszélgetés. — Még fiatalabb koromban történt — meséli —, egyszerűen csak jöttek a látomások, s ha nem beszéltem ki magamból, napákig szenvedtem ... Először itt, a faluban, majd a környéken terjedt el, azután országszerte. Most már az egész világ tud rólam. Jöttek, egyre többen jöttek, kérleltek-könyörögtek, hogy beszéljek, segítsek rajtuk. Mindenféle ember érkezett, vonattal, busszal, némelyek taxival hozatták magukat Vigaszt kerestek ... — És találtak? — Igen. —Pénzért? Közbevetésemre villan a szeme. — Sosem kértem pénzt. Hol itt, hol ott találtam odaejtve, eldugva bankókat. És kérem, én el is küldtem őket. Hét esztendővel ezelőtt el is költöztem innen, de nem hagytak óm békén, utánam jöttek. — Mondják, Amerikába is meghívták. — Egy gyáros küldött meghívólevelet; lelőtték a tizen- négyéves fiát. Fél évig maradhattam volna, még tolmácsot is fogadtak mellém. Egy hónapig bírtam azt a nagy forgatagot... Később a nemrégiben megjelent „A halottlátő” című, Moldován Domokos szerzetté könyvre terelődik a szó. Erre én nem kötöttem vele szerződést, csattan Jolánka hangja, de már ügyvédhez fordultam. — És láthatja, hiába a film, a könyv, jönnek hozzám, ha nem is állnak sorokban a portám előtt. Betolakodnak hiába mondom szép szóval, hogy nincs többé halottlátás! Ügy látszik, sose lesz már nyugtom az emberektől ... ha ez így megy tovább, Nagykállóban kötök ki... A látoimások? Vannak. De nem beszélek róluk. Senkinek. Elegem van az egészből ! Nyugalomra vágyom. Most is a magtárba készülök terményért. Három anyakocám, harmincöt kismalacom van, meg a rengeteg csirke. Kétezer négyszögölön zöldséget és mákot termesztek. Szépen megélek belőle. Ezek szerint Putnok (e távoli, észak-magyarországi) nagyközség úgyszólván nevezetességének számító, egykori halottlátó már nem „lát”. Gazdálkodik azt is mondhatnom, teljesen az evilági dolgoknak szenteli életét. Úgy tűnik megtalálta a helyes utat. Kilépvén a kapun láttam, a két asszony még mindig ott várakozott. Vajon ők és a hozzájuk hasonlók mikor találnak rá az egyetlen helyes, a kézzelfogható valóság útjára? Sz. Tamás Tibor A megyeszékhelyen Új autóbuszfordulók ós-várók Folyamatban van a szolnoki Széchenyi lakótelepen a 17. sz. autóbusz fordulójának kialakítása. A Mezőgép Vállalat környékén is sor kerül egy új buszforduló megépítésére. Mindkettő ebben az évben elkészül. Korszerűsítik a besenyszö- gi úton az 5/a, valamint a 6-os autóbusz alcsiszigeti fordulóhelyét is. A buszfordulók megépítéséhez és korszerűsítéséhez 2,2 millió forintos beruházásra van szükség. A Mezőgép Vállalat dolgozói, a vállalat előtt épülő buszforduló kialakításához mintegy 150—200 ezer forint értékű társadalmi munkával járulnak hozzá. A Széchenyi lakótelepen* szeptember 1-ig négy fedett autóbuszváró épül, ez is javítani fogja a tömegközlekedés feltételeit. A városi tanács vb műszaki osztálya a Volán 7. sz. Vállalattal és a KPM Közúti Igazgatóságával folyamatosan közös helyszíni bejárások során vizsgálja az útburkolatok állapotát, a buszvárókat. Ügyeletben az életért Korunk orvosa különféle munkahelyeken: kórházban, klinikán, • körzeti-, szakvagy 'magánrendelőben, hivatalban és tudományos kutatóintézetben tevékenykedik. Dolgozzék azonban bárhol, a hivatása gyakorlásának etika szabályait tartalmazó hippokrateszi eskü értelmében minden körülmények között segítenie kell szenvedő embertársain: voltaképpen tehát — és ez páratlan a foglalkozások között — egész életét „ügyeletben” tölti. Nem mérték fel sohasem, hogy az orvosok és egészség- ügyi dolgozók hány százaléka teljesít szolgálatot a különböző ügyeleteken, holott bizonyos, hogy — bár erről nincs statisztika — a legtöbb panaszos e helyeken találkozik először azzal az emberrel, akitől a gyógyulást vagy gyanúja, félelme eloszlatását várja. Meghatározó tehát, hogy milyen ez a találkozás. Kezdetben volt az állandó készenlét, amely nem jelentett kevesebbet, mint hogy a körzeti orvosnak egész évben. éjjel-nappal elérhetőnek kellett lennie. Ma már csupán 5—10 településen él ez a gyakorlat, ám a falusi körzeti orvos változatlanul az egész lakosság egészség- ügyi gondviselője. Belgyógyászati, sebészeti, nőgyógyászati-szülészeti, közegészségügyi feladatokat is ellát: ő az általános orvoslás igazi képviselője napjainkban. Kevesebb külső nehézséggel kellett megbirkózni a városi körzetekben, mégis az állandó készenlét városon is épp olyan fárasztó feladat, mint falun. Tagadhatatlan, hogy az orvos ismerete, a beléve- tett bizalom önmagában gyógyító erejű, viszont az is tény, hogy a többnyire hajszolt. elcsigázott körzeti orvos sokszor a jelenléténél nem is tudott többet nyújtani. Más, jobb ügyeleti ellátást, egyben az orvosokat is kímélő megoldást kellett találni. Az első összevont ügyelet egyéni kezdeményezésekként alakult 10—15 éve, majd a szakmai szempontból sikeres bemutatkozás után, előírt szervezeti formává vált. Az intézkedést — főként a falvakban, a tanyás vidékeken ellenérzéssel fogadták: a közvéleményben ez úgy fogalmazódott meg, hogy a betegek elvesztették egészségük védelmezőjét, idegenbe kell menniük receptért, gyógyszerért, jó szóért. Ma már az akkori ellenzők is tudják, hogy az állandó és változó telephelyű összevont ügyeletek jól beváltak. Lényegében mindkét formában közel maradt az orvos, mert vagy a szomszéd faluba (körzetbe) kell menni a panaszosnak, vagy egy-egy hét végére helybe jön ügyelni a környező falu körzeti orvosa. Egy település körzeti orvosa lassanként további 3—4 település lakosságát ismeri meg, s — minthogy az orvosok más-más szakmák képviselői —, szükségképpen más-más szemmel vizsgálják pácienseiket, akik ily módon komplex szűrésen esnek át. Az állandó telephelyeken ultra-rövidhullámú rádióval tartanak kapcsolatot a betegeket sorra látogató orvosokkal. Ezt az előnyt megtartották az ötnapos munkahéthez igazodó központi ügyeletek is. A hét végeken a körzetek 85—90 százalékában a lakosságot ma már ilyen módon látják el. Amíg az orvosok távol vannak, egészség- ügyi szakdolgozók, asszisztens, vagy védőnő tartja a frontot: veszi a bejelentéseket, s értesíti az orvost. A módszer életrevalóságát bizonyítja. hogy például egész Debrecen éjszakai ügyeletét három orvos látja el — sikeresen. Az ügyeletet teljesítő orvosok tudják, hogy a modern praxisban is a beteg nagy függőségi igénye jellemzi az orvos-beteg kapcsolatot, tisztában vannak azzal, hogy a panaszos a gyógyításban pusztán pasz- szív módon vesz részt. Többnyire nem önként keresik fel az orvost, hanem a hirtelen romló körülmények hatására, félelmükben, kétségbeesésükben fordulnak hozzá. A nagyon fontos első diagnózis felállítása után — leginkább az állandó ügyeletet tartó mentőszolgálat segítségével — kórházi ügyeletén folytatódik a beteg kivizsgálása, gyógyítása. Az Országos Mentőszolgálat egész országra kiterjedő, egységes rádióhálózatba kapcsolt kocsijai, helikopterei és repülőgépei az állapotuknak legmegfelelőbb helyre szállítják a betegeket. A kórházak -85 százalékában minden osztályon biztosított a szükséges szakorvosi ellátás. A kisebb — 2—300 ágyas — kórházakban* ialkalman-* ként 2—3 orvos ügyel, akik vagy maguk cselekednek, vagy — indokolt esetekben — érintkezésbe lépnek a beavatkozást legjobban elvégző orvosok. Igen jól beváltak a múlt év elejétől működő kórházi betegfelvételi osztályok, ahol lényegében szakszerű megfigyelés alatt tartják a körzeti ügyeletekről beküldött betegeket. Néhány órás megfigyelés után a megfelelő osztályra utalják a betegeket. ha nincs szüksége kórházi ápolásra, hazaengedik. Túlnyomórészt fiatal, ere- iük teljében lévő. tapasztalatokra, diagnosztikai jártasságra törekvő orvosok dolgoznak az ügyeleteken. Sokszor rendkívül éles helyzetben döntenek, beavatkozásuk komoly mértékben ia- vítja a gyógyulás, az élet- benmaradás esélyeit. G. R. Alkotóház Mezőtúron A mezőtúriak nevéhez fűződik az első nagykunsági képzőművészeti alkotótelep életrehívása, a védetté nyilvánított Kör«—völgy ben, valamint a fiatal fazekasok országos Alkotótáborának: időszakonkénti megrendezése. A városból elszármazott művészeket évente meghívják a Körös-menti, festői környezetben levő művésztelepre, ahol természetesen más képzőművészeket is vendégül látnak. Augusztusban hat szobrász tölt majd néhány hetet a művészi alkotásra ihlető környezetben, s itt született műveik egy- egy darabjával járulnak hozzá a városi képzőművészeti közgyűjtemény megteremtéséhez. írószerexport Csaknem tízmillió rubel értékű írószert (rost-filc iró- nokat, golyóstoliakat) exportál az év során a Fer- union Műszaki Külkereskedelmi Vállalat a szocialista országokba. Legnagyobb vásárlójuk — csaknem 5 millió rubel értékű toll átvételével — Csehszlovákia, ahol a belföldi toll- és irónszük- séglet jelentős részét a magyar termékekből fedezik. T f Balázs József: ÁNCISKOLA 7. A legkevésbé Libus Oszkárt ismerték, nem tudta senki, honnan került erre a vidékre, hol az egyik, hol a másik faluban bukkant fel: leginkább az utcasarkokon ácsorgott, a templomkertekben üldögélt, gyakorlatozott a tűzoltókkal, néha-néha szerényen kuglizott a kocsmák udvarán. A kívülálló azt hihette, hogy Libus mindenkiről mindent tud, de őt igazán senki sem ismerte. Ugyan hallottak valamit arról, hogy valamelyik őse errefelé élt, de senki sem mert volna megesküdni rá. A hittanóráról Neviczky a tánciskolába sietett, hogy minél hamarabb megmutathassa Kerczáknak az új labdát. Kerczák bent ült a teremben, pár lépésre Libusék zenekarától, éppen a nyitott ablak alatt; a lábát maga alá húzta, mert csupasz talpát már elzsibbasztotta a hideg beton. A zenekar éppen a banán-dalt játszotta. Libus hol énekelt, hol szaxofonozott. Neviczky észrevétlenül leült Kerczák mellé, s várta, hogy hadd fejezze csak be a szaxofonos a számot... Nagyon jól tudta mind a két fiú, hogy a banán-dal Libus szerzeménye: Jöjj hát, gyere hát itt a banán. Jöjj hát, gyere hát édes babám! A banán megjött már Afrikából A szívem a tied, a csókom a tied Kisnaményból! Libus többnyire egyedül énekelt és játszott, a Vak Légiós és a dobos ugyan néha-néha segített neki, de csak pillanatokig tudták követni a szaxofonos ritmusait. Túlságosan gyorsnak tartották, a hegedűs meg olyasfélét dünnyögött, hogy ha ennyire rángatnia kell a vonóját, tönkreteszi a hegedűjét. De nem volt mit tenni, játszani kellett, mert Ottilia asszony megkövetelte, s Libussal együtt úgy ítélte meg ő is, hogy ezt az új táncot, a rockot, ha nem is hallottak még róla sohasem errefelé, nemsokára táncolni fogja mindenki. AJhogy Libus befejezte a banán-dalt, a Vak Légiós következett. Rekedten, rettenetes erőfeszítéssel énekelt, mintha elfogyott volna körülötte a levegő, meg szűk lett volna a tér körülötte. Fordult minden irányba, harapta a levegőt, mert láthatóan légszomjjal küszködött, ám amit elkezdett, ha nagy nehézségek árán is, de befejezte. Néha ugyan összekeverte a szövését, de ha szóltak neki, bólintott, mintha mi sem történt volna, és rögtön eszébe jutott a helyes folytatás. Csak meg ne szólalj! szoríts magadhoz némán. Csak meg ne szólalj, mosolyt fakasztva nézz rám ... Ez a tangó volt a kedvence. Neviczky emlékezett azokra a bálokra is, amikor a Vak Légiósnak odakiáltották: „A dalos madárkát” Dalos madárka a szerelem, Itt van a fészke a szívemen. Ennyire emlékezett Neviczky, erre a két mondatra. A Vak Légiós, ha kellett, reggelig is fújta' a dalos madárka strófáit, de ő is, miként Neviczky rossz emlékezete, mindig visszatért erre a két sorra. A Vak Légiós előadását a dobos szakította félbe,' mert nem tudta eldönteni, hogy keringőt, vagy tangót játsszon-e. A Vak Légiós legyintett, „teljesen mindegy”, és énekelt tovább, majd csak előadása végén jegyezte meg: — Sose levyél zavarba.,. Ez régi igazság a zenekarban ... Mindig döntsd el, hogy milyen ritmust akarsz, miféle táncot, tangót, keringőt? Ha már tudnak rá táncolni, nag” baj nem lehet ... Ezért kanjuk azt a pár fillért, hogy táncolhasson a nép... A dobosnak nem volt ellenvetése. Így folytatták hát a játékot, mert a tánciskolának már vége volt, csak páran maradtak még a nagy teremben, hogy Libusék próbáját végignézzék. (Folytatjuk)
