Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-27 / 176. szám

1983. JÚLIUS 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ÍA tévé I képernyője előtt Ki mit tud? Az elmúlt hét kétségtele­nül legnagyobb eseménye a hónapok óta zajló Ki mit tud? döntője vasárnap este 8-tól éjjel 12-ig. Négyórás maratoni versengés, s talán akadt a nézők között, aki nem is bírta végig figyelem­mel, s idő előtt kidűlt a sor­ból, Vnielőtt befejeződhetett volna a játék; a másnapi korai kelésre gondolván, el­hagyta készülékét és ágynak dőlt. Aligha érheti vád e „hűtleneket”. Más lehető­ség? Például egy korábbi kezdés, de akkor meg a mű­sorrend borult volna fel, s mi lett volna például a köz­kedvelt Héttel. Persze lett volna még egy: a szombat este. Eddig így is történt, az elődöntőkben. Érthetetlen miért változtattak a televízió kialakított szokásán, s miért került vasárnap estére épp a döntő. Ha tehát azt a kérdést ten­né fel valaki, milyen is volt ez a mostani döntő, vála­szom mindenekelőtt tömö­ren: hosszú. Még akkor is ezt mondom, ha tudván tu­dom, hogy az előző Ki mit' tud?-ok döntői sem igen tar­tottak rövidebb ideig. Persze az az igazság, hogy nem Is objektíve, időterjedelmében bizonyult hosszúnak, hanem sokkal inkább annak érez­hettük — szubjektíve. Pe­dig a lebonyolítás példás­nak mondható és Gálvölgyi János műsorvezetése is kel­lemes volt mindvégig A műsorszerkesztés is ügyes és okos. Mi hát az oka, hogy ha unalmasnak nem is érez­hettük, de mindenképpen hosszúnak tűnt ez a döntő? Oka abban keresendő, hogy sokkal több volt benne a tehetséges bár nem igazán bravúros teljesítmény és jó­val kevesebb a valóban fel­fedezés erejű, kiugróan bri­liáns produkció. A népes mezőnyt bizonyos középsze­rűség uralta, ami talán an­nak is a következménye, hogy a zsűri már az elődön­tőkben is túlságosan nagy­lelkűen osztogatta elismeré­seit, s engedékenyebb volt a kelleténél. Így olyan „ver­senyzők” is eljutottak a döntőbe, akiknek már az el­ső akadálynál fenn kellett volna akadniok. A hangsze­res szólisták és a népitán­cosok igen magas színvonala is csak mint kivétel erősíti a fenti megállapítást. Egyébként a sok hasonló, megbízható, de nem igazán kiugró teljesítmény eredmé­nye, hogy döntéseiben a bí­ráló testület is el-elbizonyta- lanodott. S a végén már szórta a díjakat, a Kubába szóló repülőjegyeket, a leg­jobbaknak járó jutalmat. Lassan már attól tarthat­tunk, hogy nemcsak a szege­di quartettnek kell vissza­adnia a tárgyjutalmat, hogy cserébe repülőjegyhez jus­son, hanem mások is erre a kellemes sorsra jutnak. Más kérdés, és érthető, hogy a fényes tehetségeket felvo­nultató hangszeres kategóri­ában, illetve néptáncban már eleve két versenyző ki­emelése mellett döntött a zsűri. Az igazi szenzációt is e kategória hozta, a hang­szeres szólistáké. A hegedűn játszó Somogyi Péter ugyan­is oly éretten muzsikált min­den alkalommal, de legfő­képp a döntőben, hogy nem nehéz megjósolni (pláne Petrovics Emil után), hogy a hegedű leendő Kocsis Zoltán­ját ismerjük fel benne. Hol volt ez a fiatalember eddig, miért nem tudhattunk róla semmit? Az ő mostani felfe­dezése, de a zongorista lá­nyoké is, a Ki mit tud? ér­telmének igazi (bizonysága. Ezért, a hasonló felfedezé­sekért érdemes rendre meg­adni az ifjúságnak a bizonyí­tás lehetőségét. Hogy várat­lanul — bár mögötte küzdel­mes készülődés évei állanak — előbukkanjon, a felszín­re kerüljön az igazi gyémánt, a tehetség drágaköve. Más oldalról nézve ezt a döntőt és magát a ,83-as Ki mit tud?-ot, s elfogadván, hogy ez a verseny korunk egyfajta tükre is, belenézve ebbe a tükörbe, felfigyelhet­tünk rá — s erről Major Tamás is bő szavakkal szó­lott —, hogy feltűnően na­gyot esett a szó művészeté­nek ázsiója. Egyetlen vers­vagy prózamondó sem akadt a kategóriában, aki igazán magával tudott volna ra­gadni, még az „aranyos” me­semondó fiú sem, aki ked­vesen forgatta bár a szava­kat, de valahogy túlcsinált- nak tűnt mindaz, amit egy- egy mesével művelt. És a győztes Jónás Judit izzó szenvedélyessége sem gyúj­totta lángra végül is Nagy László igéit. S ugyanez mondható, mármint a visz- szaesés a könnyűzenére is, mert jóllehet Benkó Sándor nem fukarkodott az elisme­réssel, a laikus is észreve­hette, hogy sem a zeneka­rok, sem a szólóénekesek nem mutattak különösebb erényeket. Pedig valamikor épp ebben a kategóriában születtek emlékezetes sike­rek. Ügy látszik,változnak az idők, változnak a divatok is. Valamiféle elbizonytalano­dás tapasztalható magában a műfajban is. A hallottakból legalábbis ezt olvashattuk ki. Egyébként különösen a vers­mondásban jelentkező visz- szaesés fájdalmas, s okait alighanem érdemes volna keresni, kutatni szélesebb körökben is, hisz anyanyel­vi kultúránkról is szó van. Míg azonban egyes hagyo­mányos kategóriák elhalvá­nyulását regisztrálhattuk, ugyanakkor új színnel is találkozhattunk ebben a mostani Ki mit tud?-ban. A csaknem meghatározhatatlan műfajú tánccal. Amit egy­szerűen úgy jellemezhet­nénk : szép lányok formás mozgása — zenére. Mennyi ebben a művészet, és meny­nyi a pusztán testgyakorlat? Nehezen lehetne meghatá­rozni, szétválasztani. Min­denesetre látványnak szó­rakoztató. Azon persze le­het gondolkodni, hogy mi­ért csak a lányok vállalják és művelik ezt a fiatalság kifejezésére is alkalmas mű­fajt. Jelentkezése a mostani versenyben alighanem jelez valamit; azt, hogy a művé­szet hagyományos formál mellett a fiatalok vonzódnak az oldottabb művészi kife­jezések formáihoz is. A tanulságokról visszaka­nyarodva magára a döntőre, akadtak benne érthetetlen furcsaságok is, kategóriái el­lentmondások. Mert például mit keresett a népi muzsi­káló dunaújvárosi fiatalem­ber a komolyzenei szólisták között, s ugyanakkor hogyan párosítható az operaéneklés a népdalok előadásával, ugyanis ez történt. Ha mond­juk Lázár Zsigmond, a du­naújvárosi muzsikus és a népdalénekes leány kerül egy csoportba, a kitűnően muzsikáló fiatalemberi íi„to­vábbjutása” sem lehetett volna kétséges, Kubába. így viszont kiszorult az utazók csapatából. Dehát végül is: sok kedves; fiatal arcot ismerhettünk meg, megerősödhettünk abban a tudatban is, hogy a tehetség is csak kellő szorgalommal pá­rosulva hozza meg gyümöl­csét; egy-két kivételtől el­tekintve azonban sokáig aligha marad meg emléke­zetünkben ez a döntő. Leg­feljebb nekünk itt Szolnok megyében, ugyanis ismét van győztesünk a berényi táncosok személyében. Mi ta­gadás és leírni is jó érzés: Fejér Erika és Bállá Zoltán betáncolták magukat nem­csak a miénk, az ország szí­vébe is. V. M. Abádszalókon épül, bővül a szabadidőközpont. Hétről hétre lát változást a szemlélő a kedvelt fürdőhellyé vált öböl melletti szabadtéri színpadon. Hamarosan megkezdődik a szabadtéri filmvetítés, a napokban állították fel a vetítőhá­zat a nézőtér mögött. Sok társadalmi munkával és a debre­ceni Ctépítő Vállalat szakembereinek irányításával 240 méter hosszú bekötőutat építettek a kulturális centrumhoz. Fotó: H. L. Sláger a Csillagok háborúja Ki gondolná, hogy nyáron is eszükbe jut a gyerekeknek a könyvtár? A szolnoki Ver­seghy könyvtár gyermek- könyvtára azonban erről „árulkodik”. A tavaly nyári­nál jóval több, naponta 70— 100 gyerek jár ide olvas­gatni, kölcsönözni. — Sok gyerek keresi a Szabadidő könyvet, ami sajnos még nincs meg ne- 'künk — mondta Almási Gi­zella könyvtáros. Nagyon ér­dekli őket az akvarisztika, a haditechnika, sokan tanul­mányozzák a horgász szak­könyveket is. A sláger azon­ban a Csillagok háborúja. Több mint kilencvenen „áll­nak sorban” érte. Az utolsó előjegyzettek már csak a tanévben olvashatják kedves könyvüket. A könyvtári foglalkozások­nak azonban nincs sikerük, mert, és ez érthető, szíve­sebben vannak a gyerekek a szabad levegőn, mint egy teremben. Hogy mégis kap­csolatban maradjon a könyv­tár kis olvasóival, szünidei játékot indított. A felső ta­gozatosoknak készített fejtö­rők a Néplap vasárnapi számában jelennek • meg. Ezen a héten húsz helyes megfejtés érkezett, ezek közül sorsolják ki a nyerte­seket, Hogy az alsó tagoza­tosok se maradjanak ki a játékból, a szolnoki könyv­tár a megye 31 gyermek- könyvtárába küldött ki egy játékos kérdéssort. A könvv- tárakban böngészve vála­szolhatnak a gyerekek a kérdésekre. Szívesen járnak ide a gye­rekek zenét hallgatni is — folytatta a könyvtáros. Min­dig akad öt-hat lurkó, aki­ket elbűvölnek a fejhallga­tók, na és kedvenc együtte­sük számai. — PC — Hanglemezgyártó vállalat Két kiadó—hazai producerek A Magyar Hanglemezgyár­tó Vállalat a korábbinál ha­tékonyabb munka érdeké­ben az év második felétől némileg megváltoztatta ki­adói tevékenységét: két egy­mástól független és egy­mással konkurráló könnyű­zenei szerkesztőséget alakí­tott ki. A két kiadó négy márkajelzéssel, saját pénz­ügyi keretekkel és nagyfokú önállósággal rendelkezik. Minden popzenei előadó és alkotó szabadon szerződhet velük hanglemezek készíté­sére, s ha valaki úgy érzi: nem boldogul az egyikkel, módjában áll szerződni a másikkal. A két kiadó to­vábbi anyagi lehetőségei, pénzügyi keretei első­sorban attól függnek, hogy melyikük mennyire volt hatékony a megelőző évben. Az MHV szeretne a felvéte­li munka szellemi-szervezési lehetőségein javítani például azzal, hogy ösztönzi a menedzserek munkáját, bevezeti a producerek „intézményét”. A vál­lalat lehetővé teszi, hogy saját stúdióban és a hoz­zájuk csatlakozó úgyneve­zett külső stúdiókban sza­bad alkotóműhelyek jöjjenek létre. T Balázs József: ÁNCISKOLA 6« Mindenki megértette, de legjobban Neviczky, mert azonnal megjegyezte: — Református itt min­denki ... már azt akarta mondani, hogy a barátja, Kerczák is református, de aztán mégis meggondolta magát. — Annyian vagytok, hogy egy csapatra való kitelik be­lőletek — nézett rá a pap értetlenül. Kissé csalódott, hogy éppen Neviczky nem bízik a katolikusokban, hogy éppen neki kellett ezt a meg­jegyzést tennie, akinek pedig vezetnie kellene a katolikus fiúkat. — Utánanéztem, ele­gen vagytok — zárta le a vitát a pap. — Elegen — hagyta rá Neviczky. — De kizárólag azok rúg­hatnak ebbe a labdába, akik a hittanórára eljárnak — közölte Bacsáki. — És ezt mondjátok el mindenkinek. — Mindent megértettünk — nyugtatta meg a papot Neviczky. Majd, mert a pap minden fontosat tisztázott, amit a bőrlabda átadásánál fontos­nak tartott, először énekelni kezdtek, majd imádkoztak. A labdát Neviczky ezután már nem adta ki a kezéből. Tapogatta, újra és újra meg­állapította magában, hogy egy kicsit puha, meg az is megfordult a fejében, hogy amerikai lehet: állítólag a katolikus egyház az ameri­kai reakciósokkal szövetke­zik. Már nem emlékszik rá pontosan, hogy kitől hallot­ta ezt, de hallotta. Hogy mi volt belőle igaz, és mi nem. ezt senki sem tudta, az ő szülei például sohasem be­széltek vele erről, csak ah­hoz ragaszkodtak, hogy templomba és hittanórára Tények és tanúk Még mindig a háborúról A Donról szóló Sára té- véfilm-sorozat heves vitákat váltott ki: akadtak, akik sze­rint kár bolygatni a múltat, míg mások az egészet nosz­talgiahullámnak tudták be, holott nem erről volt szó, hanem arról, hogy szükség van a nemzeti . önismeretre, a magyar múlt teljes feltá­rására Hogy sebeket szag­gatott, fájdalmakat okozott? Ez igaz, de a történelem kíméletlen, mint ahogyan az igazság kimondása is az. Ki kell mondanunk a teljes igaz­ságot, mint ahogyan a Hi­deg napokban Cseres Tibor, s más szépirodalmi és törté­nelmi műben. Ki kell mon­danunk, mert csak így tud­juk igazán jövőnket is épí­teni. El kell mondanunk a második világháborúról min­dent, amit tudunk róla, hogy soha többé ne ismét­lődhessen meg. Az ilyen őszinte vallomá­sok közé tartozik Boldizsár Iván műve, amely a Tények és tanúk sorozatban jelent meg Don—Buda—Párizs cím­mel. Megrázó olvasmány, szívbe markoló történetek, tele önéletrajzi vonatkozá­sokkal. Hogy mégsem csak önéletírás, nem is emlékirat — mint ahogyan a szerző írja előszavában —. hanem több annál, olyan dokumen­tum, amelyet szépírói esz­közökkel vetett papírra Bol­dizsár Iván. A meztelen igazságot mondja ki, azt az igazságot, amelyet a túlélő­nek kellett elmondania, hogy az utódok: az élők megtud­janak mindent erről a há­borúról, amely mérhetetlen szenvedéseket zúdított az emberiségre. Milliók és mil­liók lettek a fasizmus áldo­zatai, estek el az öldöklő harcban, s az élet szempont­jából mindegy, ha jó ügyet szolgáltak, vagy ha a másik oldalon álltak is. A halottak némák. Dicsőség azoknak, akik a szabadsá­gért, az emberiség fennma­radásáért, a haladásért, a jövőért áldozták életüket. Boldizsár könyve körül nem lehet olyan vita, mint Sára filmje körül, hiszen pontos feljegyzésekre, napló­ra támaszkodik. Tehát nem szépítheti meg a múltat, mint egyik-másik élőbeszéd a filmben. Ezért is, meg azért is megrázó olvasmány, mert Boldizsár Iván olyan erővel, írói szubjektivitással közli a száraz tényeket, és az emberi eseteket, hogy az olvasó beleborzong: mindez megtörtént, megtörténhetett ? A szemtanú beszél, aki ott volt a voronyezsi áttörésnél, aki maga is átélte a halál- félelmet. aki végigcsinálta a szörnyű visszavonulást, aki megélte a klinikai halált és flekktífusszal tért haza. Buda ostroma, illetve a németek megsemmisítése a bekerített Budapesten. Mi­lyen a felszabadító, harcoló katona mentalitása, milyen az ostromlott városrész la­kóinak viselkedése, hogyan bírta ki az ember a bombá­zásokat, az utcai harcokat, a nyomort, az éhezést, a pincesötétség borzalmait? Minderről őszintén vall Bol­dizsár, miközben megtudjuk, hogy miként született a szabadság. Véget ért egy szörnyű időszak, az ostrom­napló 1944. február 21-én megszakadt. Újrakezdődött az élet. Itt be is fejezhette volna naplóját Boldizsár Iván, de ő még kiegészítette egy har­madik résszel, amelynek a Párizs címet adta. A máso­dik világháborút követő bé- ketárgyalásokról van benne szó, amelyekben az író - f.' a magyar békedelegáció tag­ja, részt vett, s mint a tá­jékoztatás vezetője kom­mentálta is azokat. Könyve így egészül ki egy olyan háttérrel, amelynek ismere­tében könnyebben értjük meg a mát és a világban kialakult helyzetet. A párizsi konferencia mér­legén az utolsó csatlós ál­lam méretett meg. Egyet már akkor érzékeltet Boldi­zsár, mégpedig azt, hogy egy demokratikus Magyaror­szág indul el a romokon, amelynek számára a béke­szerződés rendelkezései ke­mények voltak ugyan, de hogy ezeknek a magyar nemzet életére milyen ha­tásuk lesz, az rajtunk mú­lik — írta. — Ha továbbha­ladunk a belső, demokrati­kus fejlődés útján, ha meg tudjuk teremteni a tartós jó­szomszédi viszonyt vala­mennyi környező állammal, ha a közös Duna-völgyi ha­za eszméjének kovásza tu­dunk lenni, ha továbbra is elől járunk az európai né­pek között az újjáépítésben, akkor a békeszerződés szigo­rú cikkelyei jogi formulák maradnak, béklyójuk leolvad a dunai népek közös, embe­ribb és demokratikusabb munkásságának hevében. Ezzel a gondolatsorral fe­jezi be Boldizsár Iván val­lomását, az embereket na­gyon foglalkoztató időszak­ról szóló írását. A magyar nép, amely már a fejlett szocializmus építésén mun­kálkodik, eleget tesz ezek­nek a követelményeknek, s pártjával, a kormányával együtt munkálkodik a békén, a testvéri kapcsolatok meg­teremtésén. Ehhez nyújt jó segítséget Boldizsár Iván könyve. Gáli Sándor járjon. Ha most ezek az amerikaiak labdát küldtek Bacsáki tisztelendő úrnak, nem is lehetnek olyan rossz emberek. Ez a futball már az övé, ezt már senki sem veheti ki a kezéből. A friss bőr szaga betelepedett az or­rába, rátapadt a csupasz bőrére is, mivel egyszer a lába közé szorította, majd úgy ölelte a mellére, mintha egy csecsemőt babusgatna. A zenekar háromtagú volt : egy vanyolai öreg cigány hegedült, aki magát csak Vak Légiósnak nevezte, s ragaszkodott hozzá, hogy mások is így szólítsák, mond­ván, hogy ő Fehér Afriká­ban harcolt annak idején a sivatagban. De hogy mikor is volt az az annak idején, arra soha sem derült fény, mint ahogyan az egyik sze­mére sem, amit — állítólag — egy kora reggeli vereke­désben veszített el, és nem a berberek földjén, csak itt a Kraszna-parton. Legna­gyobb erénye a tanulékony­sága volt, amit Libus Osz­kár hallgatólagosan elismert zenekarvezető is méltányolt, bár többször megjegyezte, hogy a hegedűnek nagy jö­vője már nincs, elég csak összehasonlítani a szaxofon­nal, az egész világ hamaro­san csak a szaxofon dalla­maira táncol. A Vak Légiós könnyedén és fölényesen le­gyintett Libusra: „Errefelé eddig is mindenki a hegedű­re táncolt, ezután is így lesz... Azután meg a hús­vét vagy a karácsony? Na, ugyebár. Meg ezek az új ünnepek, a sok piros lobo­góval? Hogy mehetnénk már húsvétkor hegedű nélkül a házakhoz? Ha azt a szaxo­font, azt a micsodát fújkál- nám, egy pohár borral nem kínálnának meg...” A Vak Légiós tehát nem ijedt meg Libus szaxofonjától, mikép­pen Hakli Zsigmond sem, aki dobolt, s aki legalább annyira szelíd ember, volt, mint a Vak Légiós. Hakli egy ideje tehénláncot tekert a dob köré, mondván, ezzel mélyebb hangot tud kicsi­holni, jobb lesz a ritmus, amit Perényiné Ottilia asz- szony kiváltképpen megkí­vánt... Ottilia asszony nem­csak a zenekaron uralkodott, de a tánciskolát is ő vezet­te a faluban. És nemcsak a faluban, de a Kraszna és a Szamos mentén is, egészen a barabási hegyig. Azon túl már csak azért nem já^-t a zenekarával, és legfőbb min­denesével, Haklival, mert lezárta előtte az utat az or­szághatár (Folutatiuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents