Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-22 / 172. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JÚLIUS 22. Fotós séta a városban, hajókirándulás a Tiszán Felsfifokű tanfolyam amatőröknek Szolnokon Egyhetes nemzetközi fotós tanfolyam kezdődött az elmúlt hét végén, vasárnap Szolnokon. A kurzust a Népművelési Intézet több mint húsz esztendeje minden nyáron megrendezi. A város, illetve a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ Jászikun fotóklubja első alkalommal tölti be a házigazda szerepét. A tanfolyam résztvevői a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán „táboroznak”, itt tartják az előadásokat. — Kiket hívtak meg a továbbképzésre, mi a hét programja? — kérdezzük Kolozsi Sándortól, a tanfolyam vezetőjétől. — A meghívókat a Népművelési Intézet küldte ki. Azok a fotósok vesznek részt a kurzuson, akik klubjukban kiemelkedően dolgoznak, összesen hetvenötén vagyunk, akik közül tizenöten az NDK-ból illetve Ausztriából érkeztek. Az első napon igyekeztünk megismertetni vendégeinket a helyi fotóélettel, egy negyven perces diasorozattal pedig bemutattuk Szolnokot. A fotósok tartalmasnak és izgalmasnak ígérkező előadásokat hallgathatnak meg, amelyeket fotóesztéták, fotóművészek tartanak. Csütörtökön egésznapos tiszai hajós fotótúrát szerveztünk, mindenki önállóan dolgozhatott a kürti arborétumban és Tiszakécskén. A kollégákkal ellátogattunk a szolnoki művésztelepre, a Tiszamenti Vegyiművekbe, a megyei kórházba illetve egy kajakedzésre, ahol ki-ki a neki tetsző témát kaphatta lencsevégre. Meghívtuk Tám László fotóművészt például, aki Az én módszerem címmel tart előadást. Az eddigi találkozóik közül különösen Bauer György fotóesztéta érdekes fotótörténeti tájékoztatója maradt emlékezetes. — Lesz-e kiállítás az itt készült képekből? A beszélgetéshez kapcsolódva a kérdésre a választ Pörös Géza, a Népművelési Intézet fotó-szakreferense adja meg: — Sajnos, a szűkös anyagi lehetőségek miatt önálló tárlatot nem rendezhetünk, de az itt készült alkotások a különböző kiállításokon felbukkannak. Egyébként a tanfolyam hallgatóinak nagy része évközben is tartja a kapcsolatot egymással, javítva ezzel a (klubok együttműködését. Az egyhetes kurzusokon ismerősként üdvözlik egymást, baráti beszélgetéseken adnak hangot a mozgalom problémáinak, néha vitázva is, de mindenképpen az amatőrfotózás helyzetének javítása, jobbítása a cél. Törekszünk arra, hogy a fiatalabbakat is bevonjuk e szép „hobbi” gyakorlásába, ezért erre a tanfolyamra sok ifjú fotós kapott meghívást. Az amatőrfotózás életében Szolnokon a tábor keretében kerül sor egy fontos eseményre, ugyanis, ha megszavazzák, a hétvégén itt alakítjuk meg a magyar amatőr fotóklubok és fotószakkörök szövetségét, amely egyebek között fontos érdekképviseleti szerv is lesz. Jászberényben az idén „indult be” újra a fotóklub a Lehel Munkás és Ifjúsági Ház „égisze” alatt. A csoportból ketten vesznek részt a felsőfokú továbbképzésen. Séra János kissé irigykedve jegyzi meg: — Azt hiszem, sokára leszünk olyan helyzetben, mint a már régóta működő neves fotóklubok. Nekünk egyelőre még közös laborunk sincs, ki-ki a fürdőszobában nagyítja otthon a képeit, míg ahogy az itteni beszélgetések során kiderült, másutt komoly felszerelés áll az amatőrök rendelkezésére. Pedig a minőségi követelmények egyre magasabbak, tehát segítség nélkül képtelenek vagyunk lépést tartani. Az előadások, a fotózás tapasztalatait, a tudnivalókat szeretnénk majd átadni klubtársainknak. Ignáth Gábor, a debreceni Kölcsey Művelődési Központ fotóklubjának vezetőségi tagja, hetedszer vesz részt a tanfolyamon, természetes, hogy sok ismerőssel találkozott Szolnokon is: — Számomra az esztétikai előadások a leghasznosabbak, amelyek irányt, segítséget adnak a fotózáshoz. Kitűnő lehetőség a találkozó arra is, hogy a klubok kapcsolataikat elmélyítsék, a csoportok képviselői megbeszélhetik a cserekiállításofc rendezését. A JáSzkun fotóklubbal régóta jó az együttműködésünk!, ismerjük egymás munkáját. A szolnoki tanfolyam szervezése, hangulata példamutató, a következő rendezők is hasonló ötletekkel, javaslatokkal és nem utolsó sorban ilyen rangos előadókkal segíthetik az amatőrfotós-moz- galmat. — fekete — SAJTBÓL VAN A HOLD? Egy este a szolnoki csillagdában Egyértelműen állíthatom, hogy nem. Bár az igazat megvallva, a kráterek igencsak hasonlítanak egy jól érett ementáli képződményeihez. Ezt persze csak az tudhatja, aki megcsodálta már a csillagos eget a hatalmas távcsö- vön át Szolnok „tetejéről”. Én ezt tettem, s mondhatom, remek látvány belekukkantani a 30 cm-es tükörátmérőjű távcsőbe, amelynek tükrét annak idején maga Kulin professzor csiszolta. A Mátyás király úti toronyház 23. emeletén már este 8 előtt gyülekeztünk. A Kopernikusz-terembjen csillagtérképekéit) tanulmányozunk, s feltárul előttünk a nyári estéken annyiszor megcsodált csillagos ég ezer titka. Érthető, hogy e távoli rejtelmek kérdések özönét — helyünk a naprendszerben, bolygók felszíne, «egymástól való távolsága... — csalogatják ki az érdeklődőkből. A szakszerű válaszokat amatőr csillagászok és képzett szakköri tagok adják meg — köznapi nyelven, mindenki számára érthetően. — Érdekes az emberek „viszonya” a világmindenséghez — jegyzi meg Ring Borbála, á TIT városi titkára. Van, aki csak a földi életben tud „gondolkodni”, nincs kitekintése. Pedig az lenne a jő, ha minél több ember „el tudna szakadni” a földtől, s megpróbálná saját magát is elhelyezni az örökké mozgó világegyetemben. Miután a téma rendkívül érdekes, a kérdések pedig egyre csak záporoznak, akár reggelig is eltarthatna ez a diskurzus, azonban vár bennünket a diavetítés a csillagászat és az űrkutatás izgalmas problémáiról. Az utolsó diakép eltűnése után izgatott lesz mindenki, hiszen most jön az igazi csoda: karnyújtásnyira kerülnek a „közelebbi” égitestek: a Hold, a Jupiter, a Szaturnusz, a Vénusz. S hogy ez volt-e az igazi csoda, vagy a huszonhárom emeletnyi magasságból á város esti panorámája? Nem tudom, de szinte mindenki megbabonázva állt a város legmagasabb erkélyén. Az esti kivilágításban megtalálta ki-ki a saját utcáját, házát, végigpásztázta tekintetével a — fentről — nyugodt- nak tetsző várost. Az autók úgy álltak parkolójukban, mintha egy kisgyerek gyu- fásdobozokat rendezett volna sorba, az apró családi házak pedig szinte eltűntek a lakótelepek árnyékában. Ér2. Valamennyit, legalább egy karéjnyit haza akart vinni az anyjának, kóstolja meg ő is. Már napok óta nem volt zsír a háznál, olajos kenyeret ettek. Az olajat is egy olcsvai embertől kapta az anyja. „Még a régi világban dolgoztam vele az uradalomban”, magyarázta a fiának, amikor reggel — oda-odapil- lantott a konyha sarkába, ahol rossz télikabáttal letakarva állt a kanna olaj. Éjszaka hozták. Az anyja nem feküdt le, hajnalig virrasztóit. Várta, hogy nyíljék a hátsó kapu, mert a férfi a kert felől jött, így beszélték meg. Az anyja bizakodott, nemsokára zsírt is hoz az az ember ... Mert jó helyen lakott, a Szamos mellett, ott eldughatta az olajat meg a zsírt. Nem vitte haza, mert ott megtalálták volna. A vízparton lekaszálta a füvet, azdekes, fentről egészen más hangulatot sugároz ez a város, mint a poros utcákat járva, s feltűnő, hogy menynyi fa, mennyi füves terület fonja körül tereinket, utcáinkat — ami bizony a „földön járva” közel sem tűnik elegendőnek. S hogy mi mindent fedezhettünk még fel távcsövén át és szabad szemmel? Maradjon ez egyelőre az én titkom, s azé a több mint ezer emberé, aki a megnyitás óta hétfő esténként már gyönyörködött a kilátásban. Zsarnai Marianna hogy ilyen kemény hangon tán a boglyában, kinn a határban, a földbe vájt kis gödörben senki sem kereste ... Azt is elárulta az olcsvai ember, hogy a szénaboglyában van még egy kis zsír is meg szalonna. A fiú jól hallotta, ahogy az az ember susogott az anyjával, de úgy tett, mintha aludnék. Minden szót hallott, mozdulatlanul feküdt a dunyha alatt. Az anyja nem győzte köszönni az embernek, hogy a kannával átjött a szomszéd faluból, bujkálva, a fasorokban, észrevétlenül osonva árkokon át, rejtett ösvényeken, nehogy valaki meglássa. „Ne csak a reformátusok, a katolikusok is tartsanak össze”, nevette el magát az olcsvai ember, s Neviczky a dunyha alól fülelve sejtette már, hogy ki is lehet a jótevőjük. Az a katolikus Olcsváról, aki átjárt az ő templomukba. Minden vasárnan. jóval a beharangozás előtt ott állt a T Balázs József: ÁNCISKOLA Hazudós Péter és a többiek Gyermekelőadás a Tiszaligetben Remek környezetben, napsütéses időben magával ragadó előadás, kedves kisiskolások a Tiszaliget szabadtéri színpadának környékén szerdán a Hazudós Péter és a többiek c. gyermekelőadáson. Hazudós Péter helyett a „többiek” — Horváth István és Benedek Miklós — jelentek meg gitárral, kedves dallal, s rögvest bevonták a gyerekeket a műsorba, hiszen a refrént közösen énekeljék a lódarázsról. Majd jött Paff, a bűvös sárkány, s valóban elbűvölte a gyerekeket, sőt, néhányan a színpadon hangszeres kísérettel is „besegítettek”. Miután kiénekelték magukat, hangos kiáltással hívták Hazudós Pétert (Breyer László), aki nevéhez méltóan valóban nagyokat mondott. A gyerekek legnagyobb örömére még „hazudóversenyre” is kihívta őket. A kisiskolások formában voltak, igyekeztek egymást túlszárnyalni a lódításokban. Nemcsak szóval, tárgyakkal is „hazudtak”, így lett a gyerekek kezében a fakanál evező, gitár, puska, a hatalmas fésű hegedű, távcső, a tálcából pedig tükör, zsíroskenyér, sapka. De Hazudós Péter trükkjeit, bűvészkedéseit mindig megcáfolták. A nyelvtörőkben azonban nem volt semmi lódítás, sőt, nagyon pontosan kellett elmondani, hogy cseresznyemag, meg meggymag, jobb egy lúdnyak hét tyúknyaknál és a többi érdekes mondókát. Aki ugyanis hibázott, kiesett. Bizony sok kispajtás nyelvére kötött csomót az egy kupac kopasz kukac és társai, s persze nagy derültség követte a nyelvbotlást. A hahotára, vidám éneklésre a Tiszaligetben sétálók is felfigyeltek, így a nagyérdemű mindig szaporodott: a színvonalas, elragadó műsort gyerek; felnőtt egyformán élvezte! — ZSM — Savaria — tizenhatodszor Augusztus 8—14. közölt, tizenhatodszor fogadja hallgatóit a Savaria nyári egyetem. Az idei rendezvény alaptémája: a közép-európai városok felújítása, megmentése. Hazánkkal együtt tizennégy országból érkeztek hallgatók. felívelő szőlőtáblákon, egv temolomkertben. Rá mindig számíthattak a misén, énekelt és imádkozott az asszonyokkal együtt, a hóna alatt ott szorongatta kékfedelű imakönyvét, ö hozta hát a kanna olajat, meg ő hoz majd zsírt is meg szalonnát. Nekik már nem volt semmijük. Az olcsvai ember elköszönt az anyjától, elcsendesült minden a házban. Az anyja ott ült a konyhában, a dikó szélén — ő óvatosan felkelt, és kinyitotta a konyhaajtót. A sarokban ott gubbasztott a téli kabáttal letakart kanna, az anyja meg ránevetett: ..Lesz mit ennünk, megsegít minket a Mindenható.” — Gyerünk! — kiáltott felnőttes, határozott hangon Kerczák. ..Mind a kettőnknek oda kell mennünk a kúthoz. Azt nem kívánhatom, hogy Kerczák húzza a vödröt, én meg csak álljak, és várjam, hogy majd a dinnyét is idehozza nekem. Ketten indultunk el lopni, a dinnyét is kettőnknek kell megszereznünk! Kettőnknek kell lopni . . Ügy ahogyan ezt már évek óta csináljuk ...” Erre gondolt Neviczky, és igazat adott a barátjának, Zenei élet Utősök a múzeumudvarban Jobbára fiatal közönséget vonzott a debreceni ütőhangszeres együttes hangversenye a múzeumudvarba hétfőn este. A műfaj is fiatal: a harmincas években születnek az első kamaradarabok, amelyekben kizárólag vagy elsősorban ütőhangszerekkel találkozunk. A század második felétől kezdve pedig egyre több zeneszerző vállalkozik arra, hogy ütőhangszeres együttes, vagy egyetlen játékos közreműködésével megszólaltatható ütősdarabot írjon. Ezekben a művekben gyakran 15—20-nál is több instrumentumra van szükség, s egy játékos alkalmanként 4—5 hangszeren is játszik felváltva. Az i 974-ben alakult debreceni együttes Vrana József főiskolai tanár vezetésével — s a koncerten vezényletével — külföldi szerzők műveit adta elő. Nyitószámként vái- tozatos hangszerelésű, úttörősípot és tapskombinációt az ütőhangzáshoz ötvöző, vidám indulómuzsikát hallhattunk. (Toni Roeder műve) A koncert első pillanataiban fény derült arra — s nyilván ez sikerük záloga is — úgy lélegeznek együtt a zenével, hogy bármilyen bonyolultnak tűnő ritmusszövetben együtt vannak annak kisebb és nagyobb léptékével, minden időbeli porcikájával. Siegfried Fink, würtzburgi ütőtanár Plaisanterie című kompozíciójában a hattagú együttes a hangszerek arzenálját vonultatta fel. A latinamerikai táncokat, tréfás indulót és toccatát magában foglaló négytételes műben a szerző tervszerűen építkezik, épít a színekkel, hangzásokkal, ritmusokkal. Élvezettel követtük a különböző ütemnemű ritmikai síkok eredőjeként létrejövő folyamatokat, melyek hol szétszakadnak elemeikre, hol sebességet váltanak, s újfajta feszültséget hoznak létre, majd hatalmas hangzó foltokban egyesülnek. A váltakozó hangmennyiség végül is szinte rajzos vonalakat eredményez, a hangszerapparátus hangzása sohasem tűnik kuszának, zsúfoltnak, s jól követhető a formai tagolódás. Egy-egy dallamjátszó ütőhangszer beléptetése — a felfokozott hangerő ellenére is — vezetni tudja a hallgató figyelmét. Megkapó volt a mű első tételében, ahogyan az előadók a legváltozatosabb ütőhangszerekből halk dinamikájú, kötött íveket hoztak létre. A különféle ütős hangszínek ilyen folyahívta. Már eddigi is ő vállalta a nagyobb kockázatot. Itt sétálgat a szőlőben, pedig, ha meglátják, bárki megkérdez - hetné tőle, hogy mit keres Már az éppen elég volna, ha csak látnák. Ráfoghatnák a lopást. Kikapaszkodott az árokból. Óvatosan közelítette meg a kutat. Eddig úgy gondolta, hogy fölöslegesen elővigyázatosak, nem figyeli őket senki, de most, ahogy közeledett a kúthoz, nem hagyta nyugodni -a kút fölé magasodó diófa. A lombok egyre jobban eltakarták előle a kilátást, úgy érezte, mintha nemcsak ő közeledne a diófa törzséhez, de az is megmozdulna, s az ég felé törő lombok mozgását nemcsak a szellő, hanem valamilyen ismeretlen erő is irányítaná. Pár lépést tett még csak meg, de most vette észre igazán, hogy mennyire uralkodik ez a fa az út mellett, a kút körül, és titokzatos óriásként nemcsak a koradélután csendjére, de az egész világra is ügyel. Riadtan lépett vissza: mintha eg” ág nagyobbat lendült volna. De azután nem mozdult semmi. Az imént, ahogy végigtekintett a dombokon pillanatig rejtélyes, sohasem matos, mintegy melodikus összekapcsolásához persze nagy virtuozitás szükséges. A hídszerűén visszatérő szimmetriára épülő első tétel hallgatása közben kínálkozott az asszociáció; az ütőegyüttes híd szerepe, a kísérleti műhelyek és a közönség. zörej és dallam, „avantgárd” és hagyományos hangzás között. Az ütőhangszerek két családjának, a membrafon (például üstdob, kisdob, bongó) és dallamjátszó, úgynevezett idiofón hangszerek (példád, vibrafon, marimba, xilofon, claves) együttese tág színbeli kontrasztok lehetőségét adja, s a ritmusok ezerféle variációját kínálja. De ritmus és dallam egyenrangú ötvözetéhez szokván általában, a ritmus és zörejek ilyetén túlsúlya esetén — legyen szó bármilyen szellemes műről és frappáns előadásról — könnyen a monotónia vizeire evez a hallgató figyelme. Jólesett tehát dallamjátszó ütőhangszeren szólót hallgatni. Az együttes tagja, Szakái Petra — városunk szülötte — Bach csellószvitjének két tételét szólaltatta meg vibra- fonon. plasztikus szólamvezetéssel és árnyalt dinamikával. Négy ütő biztonságos használata virtuozitásról, lendületes előadásmódja tehetségről vall. Thul Szonatinájában és Ghana Etűdjében az együttes ismét bizonyította, hogy mennyi történés, hangulat vagy akár meditáció fejezhető ki ütőszenével is. Monica: Sambaco című darabjával, mellyel a legutóbbi dzsessz- fesztiválra készültek, olyan befejezéssel szolgált az együttes, amely zenei eredetiségét és közönségsikerét tekintve is mindenképpen happyend. Frontáttörés olyan pillanatban, amikor már többen is — magam is — fáradtságot éreztünk és sémák ismételgetését véljük felfedezni. Ezt a művet nemcsak „interpretálták”: sajátjukként formálták, s ennek megfelelően élvezték amit előadták. A darabot kojnponáltsá- ga ellenére is rögtönzésszerűnek éreztük, nyilván a felszabadult előadásmódból eredően. Nem kis része volt a hangulat oldásában annak sem, hogy az együttes vezetője csörgődobbal kezében irányította az együttesjátékot. A nagy siker a mű ismétlésére késztette az előadókat. Labáth Valéria észlelt mámort érzett. Ugyan lopni jöttek, de a lopásra való készülődés izgalma sem tudta kiszorítani a hirtelen jött felismerést, hogy a szőlősorok és a gyümölcsfák csak látszólag magányosak, hisz a keskeny homokutak- kal szabdalt tájban láthatatlan áramlással kapaszkodnak egymásba, az énekesmadarak hangja a fák leveleinek a zizegésével olvad egybe, s messze, az ég alját beborító akácerdő meg a dombra telepített szőlőtáblák közti mélyedésben a levegő színes remegésén szédült meg a tekintete. Délibáb lehet, futott át rajta, az apja sokszor mutatott neki ilyet, amikor kijártak a tanyára. De most nincs otthon az apja, elment a betonúira kubikolni, ritkán jön haza. ezért járkálhatnak ilyen szabadon a határban, a temetőben, meg ahol úgy gondolják, hogy találnak valami elemelhetőt... Közben Kerczák is gyanút fosott, mozdulatlanná dermedt. és úgy meresztgette szemét a kútra meg a diófára. Csak nagysokára intett Neviczkynek. hogy ő nem lát semmit. De azért csak várt, nem mozdult. (Folytatjuk)
