Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983. JÚLIUS 16. Irodalom» művészet 9 Püspöki István: Vándor Árgyélus útjain Keresztury Dezső: Tanvers, személyesen Csak az lép túl magán, aki aggódni tud, s akkor nő igazán, ha keresi, hol az út, melyen nem csak az érdek, hiúság kergeti, mivel a tisztességnek fénye jelölte ki: ki gyötörve is néma, s nem csupán megvető gőggel, de mert szívén a türelem vértje nő, és tudja, ha gyáván menekül, bár józan, hallucinál: ki magát félti csak egyedül, elnyeli a magány. Dünnyögsz, mig annyi áldozat láttán szíved szakad. Bár ajánlhatnád föl magad! — A máglya elmarad. Szikszói Károly: Ilyenkor Hogyan múlhat el egy szerelem ha én nem akarom, és mégis, akár a hó, elolvad tenyeremben, s már minek nevezhető? Aztán végiggondolni az utolsó éjszakát. Befejezett, már el nem érhető. A szándék hiába szép, akár egy gyermek, s az a három szál szegfű is hiábavaló. (A virágok elolvadnak a vázában, amint a léghajóra gondol.) koruktól kezdve mást sem hallanak a lakásban, mint hogy halkabban, csendesebben létezzenek, ne trappoljanak, ne kiáltsatok, alattunk, felettünk, mellettünk emberek élnek. És most tessék! Falhoz dobálják a labdát! Ismét sietek. Ezt egyszer ég mindenkorra meg kell beszélni velük. Majd dühös leszek, és tele harag gal, hogy lássák milyen rosszat műveltek megint. Felelősségre vonom őket. És elveszem a labdát... A labdát? Milyen jogon? Hiszen gyerekek. Ki fosztja meg őket az örömeiktől? Ki veheti el a nekik telsző játék lehetőségét? Űrhajók repkednek a fejük felett, négy keréken gurul az emberiség, egy szobába rántja a világot a televízió, és akkor én a gyerekektől elvegyem a labdát? Amikor már annyi személyes tér, saját terület sem jut nekik a világból, ahol egy cigány- kereket vethetnének? Nono! Csak ne essem túlzásba! Még a végén én fogom majd a szomszédasszonyom konyhafalához rugdosni a labdát, úgy belelovalom magam a gyermekek védelmébe. Azért annyira nincs igazuk. A békés egymás, mellett élés technikáját már most meg kell tanulniuk: türelmesnek kell lenniük, hogy mások hozzájuk türelmesek legyenek. S hogy ez egy lakótelepen ember- feletti erőfeszítésbe kerül? Különösen a gyerekek számára? De — azt mondják —, csak ezzel az építési móddal kerülhet sok ember feje fölé (és talpa alá) fedél. S ez fontos szempont, ha igaz — Fiúk! — kiáltottam. — Kész a vacsora! — S mikor odaérnek, szomorú a hangom: — Miért dobáljátok folyton a falhoz a labdát? A szomszéd néni szólt. .. — Hova dobáljuk? — szakít félbe a szemtelenebbik, a kisebb, és míg a válasz ott vibrál a rovartetemek tői mocskos lámpabúrák körül, elmegyünk vacsorázni. Nógrádi Gábor Az irodalmi oldalpárunkat összeállította Rckasy Ildikó Oláh János: Minden rendben it mondanék, hiszen mm semmi bajom sincsen, M gondolta, csak nevetségessé tenném magamat. Senki se akarta rábeszélni, hogy orvosihoz menjen. Ö maga érezte szükségét, de nem akarta beismerni, hogy így van, önmagával szállt szembe, önmagával vitatkozott Panaszmentes betegségről ki hallott? Nevetséges vagyok, hajtogatta magában megszégyenül- ten. nevetséges. Azt remélte, ha nem ismerj be, hogy betegnek érzi magát, sikerül megszabadulnia a fenyegetettségnek attól a nyomasztó érzésétől, ami mostanra olyannyira a hatalmába kerítette, hogy még az éjszakáit se kíméli meg, de minél inkább nem akart rágondolni, annál jobban félt a betegségtől, az orvosoktól. Nem vagyok, nem lehetek beteg, hajtogatta, csak fölöslegesen izgatom magamat. Hányán megérik, sőt elhaladják a hatvanat, és semmi bajuk, teli van velük a város, mintha egyszerre öntötte volna ki őket valaki az odvukból — mint annak idején én is az ürgéket a mezőn —, egyszerre valamennyit a műhelyek, az irodák homályos já- í-ataiból a nyugdíjig. És még csak nem is szégyellik magukat, mintha évtizedek alatt a szeméremérzetüket is elveszítették volna a munka rabságában. Talán, hogy elhatárolja magát tőlük, egyenesebb tartást erőltetett magára a megszokottnál. Na, nem mintha bármi oka is lett volna a büszkeségre. Lecsúszott irodalmár volt, olyannyira, hogy már-már maga is annak tekintette magát. Sokáig képzelődött, hogy majd megírja ezt, megírja azt, ötletekben nem volt hiány, de kidolgozni az ötleteket, végrehajtani a terveket valahogy sohase sikerült neki, nem volt hozzá se ereje. Se lehetősége, pedig ez a kettő legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maguk az ötletek. Aki kívülről nézi a dolgokat, annak persze könnyű ítélkezni, az nem érzékeli azt a kegyetlen, hogy ne mondjam vérszomjas ellenállást, ami még a jóakarók, a barátok szeméből is süt, ha valami eredeti tervvel, szándékkal találkoznak. Vagy őrültnek, vagy szélhámosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember mindezek ellenére leüljön az írógéphez, és a sietős vázlatokból hosszú és fölöttébb unalmas munkával, átgépelések, javítások kilátástalan egymásutánjában valami véglegesnek mondható alakzathoz jusson, olyan szöveghez, amit jó esetben ki se adnak, mert mit várhat az ember, amikor még a barátaiban se bízhat meg igazán, az irodalmi bürokráciától. Nem egyszerre számolt le ifjúkori terveivel, eleinte csak lassan, óvatosan tologatta odébb s odébb őket: majd ha a lakás így meg úgy, a gyerek, aztán a gyerekek, az állás, a munka, és a tervek egyre morzsalékosabb talajra épültek, mígnem mára szinte valamennyi hamisítatlan légvárrá, beteges fantazmagóriává változott, amelyekre a megvalósulás veszélyének leghalványabb árnyéka sem vetül. Elégedetlen, türelmetlen lett a munkájával szemben is. Pedig hogy örült, amikor, annak idején, sikerült bejutnia a könyvkiadóhoz, mit meg nem tett, hogy megőrizhesse a helyét. A dolga látszólag egyszerű volt: elolvasta a kéziratokat, aztán javaslatot tett azok kiadására, vagy elsüllyesztésére. Persze ez csak a felszín, a mélyben egész sor bonyolult összefüggés rejtőzött, amire mind figyelnie kellett, amiket számításba kellett vennie, ha nem akarta magára vonni a felettesei neheztelését, haragját. S ő nem akarta. Tudta, számára ez végzetes volna, senki se álina mögéje, ha kritikus helyzetbe kerülne, senki se védené meg. Dehát soha nem is volt rá szüksége, nem szorult másokra: mint egy érzékeny műszer, azonnal fölismerte, mit várnak tőle. Még arra is ügyelt, hogy mindig nagy gondossággal magyarázza meg, a legkorrektebb irodalomtudományi alapokra helyezze az érdekek hálóján fennakadt ítéleteket. Nem esett nehezére, mivel szerencsére egyformán gyűlölt minden beérkező kéziratot. Mind csupa önteltség volt. pető- fies hivalkodás, modern szópöffe- teggyártás, szóvirágos csillagvirág- bódulat, álszereplési vágy... Tehetséggel, tehetségtelenül? Ez teljesen mindegynek, elhanyagolható mellékkörülménynek látszott az eleve elhibázott szándékhoz képest. Sőt, ilyen vállalkozásba akkor már jobb, ha tehetség nélkül kezd valaki, kevesebb kárt okoz vele, ez volt a véleménye. Eddig eszébe se jutott a gyűrött boríték, amit már hetek óta hurcolt magával a táskájában, amiről jelentést kellett volna írnia. Talán már el is mulasztotta a határidőt. Alattomosan támadt rá a kíváncsiság. Megpróbálta elhessegetni: olyan lehet, mint á többi, lányos, üres arc, pökhendi tekintet, pályázatot nyert, jó ajánlásokkal rendelkező fiatal... Mi szükség van itt rám, jobb volna, ha el se olvasnám, gondolta, ennek úgy js mennie kell. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, elővette a borítékot, ami most már végképp nem hagyta nyugodni, s olvasni kezdett. Gyűrött lapok, (gondatlan gépelés.. . Micsoda hülye dilettáns lehet Aztán mégis belemélyedt az olvasásba, kapkodva, falánkan futotta át az oldalakat, már-már kétségbeesve keresett valamit, amibe belekapaszkodhatott volna, ami nem tetszik, amj csak egy kicsit is sérti a fülét, de nem talált semmit, mintha egyenesen neki szólt voina az elsőtől az utolsó betűig minden, amit olvasott. Különös szemrehányás volt ez. A fölismerés porig sújtotta, átjárta minden sejtjét, védekezni se tudott: igen, én is ezt akartam megírni, ezt akartam elmondani. .. Csakhát mindig alkalmazkodni kellett, az igazi szavakat mindig későbbre halasztani. Ez volt, amire a legkevésbé számított, hogy valakj ilyen fiatalon, ilyen szemtelenül, hogy ne mondjam illetéktelenül elírjon előle mindent, amiért eddig élt, amiért eddig odyan türelmesein viselte a sorsát, s mindezt az ő múltja, szerteágazó élettapasztalata nélkül, csak úgy vaktában. Talán belelátott az agyamba, és onnan másolta ki az egészet? Alig várta, hogy hazaérjen. Cselekedni akart, de azonnal. Érezte, sürget az idő. Mit csináljak? Keressem föl, és szorítsam meg a kezét? A szokatlan sietségnek tulajdonította, hogy lépcsőmászás közben elkezdett zsibbadni a bal karja. Sokáig motozott az ajtó előtt, valahogy nem akart a kezébe akadni a kulcs. A felesége meghallotta, és kinyitotta az ajtót. — Mi bajod van? — kérdezte. Nem válaszolt. Most ez is nehezére esett volna Arra eszmélt, hogy az ágyban fekszik, s a felesége a doktorral susmorog az előszobában. — Nem volna jobb, ha kórházba. ..? — Fölösleges — mondta a doktor. — Jobb, ha itthon... — A befejezést nem hallotta, nem akarta meghallani, de érteni értette. Föl akart kelni, hogy az írógéphez üljön, de mintha nem a sajátja lett volna a test, amelyik itt feküdt az ágyban, érezte, hiába is próbálna parancsolni neki. A kezét még tudta mozgatni. Levélpapírt, tollat vett elő. Írni kezdett: „Az őszinteség nem költői program. Az egyébként jószándékú próbálkozások kreativitás, alkotó képzelet hiányában kínos dilettantizmusba fulladnak. Kiadását nem javaslom.” Boríték, címzés, mindenre volt ideje, pedig nem sietett. söngött a telefon. Már C a reflex se mozdult benne, várta a feleségét, vegye fel ő. Jött is nemsokára. Kisírt szemét zsebkendővel takarta el. — Nem hiszem, hogy meg tudná írni — mondta, és az ágy félé villant a tekintete. — Jobb volna, ha kiadnák másnak. — Talán nem vette észre, hogy a leragasztott borítékkal feléje integet? — Egy pillanat — mondta, s mégiscsak odalépett, igaz kicsit elkésve, az ágyhoz. — Megírta — mondta. — Igen, itt van a kezemben. Holnap beviszem. Személyesen. — Nézte az asz- szonyt: a szája tovább mozgott, de a szavait valami vattaszerű, vissz- hangos üresség nyelte el, nem hallott belőlük semmit se többé. Somogyi Győző szitanyomata Tornai József: Az öregség ablakában Este a békák titokzatos, [zöld brekegése] a Lemenö-Nap-Dombja mögül. Mikor meghallod, nem is figyelsz rá. Észrevétlenül változol [gyerekké tőle:] újra az Egy-Nyárfa- [Pagonyban csörög a lábod,] az öregség ablakában fázva, figyelve. Jánosy Tibor: Összegezés Húszévesen felkelt, evett, dolgozni ment, legyen mit enni hogy fel tudjon kelni, munkába menni ereje legyen eleget tenni hasznosan élni eleget tenni. .. ... harmincévesen ... már nem ette meg mind s gyűjteni kezdett lakásra. .. és beköltözött .. . negyvenévesen . . . kocsira... és beleült, ... ötvenévesen ... sírhelyre... és belefeküdt Ezalatt csinált 273492 csavart és 4 gyereket, hogy legyen ki folytassa.
