Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JÚLIUS 2. lArcképvázlatl ...olyan hűséges típus Azt, hogy orvos lett, az u nokabáit y j ána'k köszönheti. Dúlt a háború még, amikor érettségi után forgalmi napidíjasként szolgálatba állt a mezőtúri állomáson. Aztán a „ranglétrán” egyre följebb emelkedett, lett táv- irász. forgalmista... azon kevesek közé tartozik, akik azokban a nagyon nehéz, embert próbáló időkben sem hagyták ott a munkahelyüket ... Az unokabátyja közvetlenül a háború után Szegeden gyógyszerésznek tanult. Irt neki egy levelet: beírattalak az orvosi egyetemre, gyere! Hát így történt! Vele együtt kétszáz- negyven lelkes fiatalember fogott a tanulásnak — az avatáskor csak negyvenket- ten voltak, akik elmondhatták az eskü szövegét. Mint orvos visszajött Mezőtúrra és itt dolgozta le az életét. Megszerzett több szakképesítést, volt körzeti orvos és rendelőintézeti igazgató. Kérdeztem tőle: azon túl, hogy túrkevei születésű, hogy ez a vidék a szülőföldje, mi kötötte ehhez a városhoz ? Hiszen bizonyára számtalan alkalma, módja lett volna, hogy változtasson a sorsán. „Ne vegye közhelynek, de engem a táj, az emberek szeretette ma- rasztott itt, hogy éreztem és érzem ma is, ragaszkodnak hozzám. És itt marasztottak a jó barátok, az otthon, a család” — vallotta beszélgetésünkkor. Orvosi körökben többektől kérdeztem: ismerik dr. Debreczeny Andrást? Igen, nagySeerű emberi i.. csendes, szerény, jól képzett kollega ... figyelemre méltóak a kutatásai ... olyan hűséges típus — íme a válaszok, amelyeket kaptam. Mindez, nekem azt bizonyította, hogy nemcsak országos hírű intézetben válhat valakj megbecsült, neves szakemberre. Ami azt illeti, nem különösebben jelentős intézet a mezőtúri Városi Tanács Egészségügyi Intézményei vértranszíúviós állomása, amelynek vezetője dr. Debreczeny András főorvos. De számára a hivatása gyakorlásának színhelye, immár tizenhatodik esztendeje: 1968-ban készült el az állomás. ő azóta a vezetője az ott dolgozó kis kollektívának. Annak idején 1200 liter vér levételére tervezték ezt az intézményt, ezzel szemben tavaly csaknem két és félezer litert vettek le több mint hatezer önzetlen donortól. „Vértranszfúziós állomáson dolgozni csapatmunkát jelent — mondta. — A Vöröskereszt aktívái, az üzemek segítsége nélkül nem tudnánk létezni. Persze itt is előfordult, hogy egy üzem vezetője nem engedte el az embereket véradásra, de nem ez az általános. Sokkal inkább az, hogy megértik munkánk fontosságát. ’ Tudni kell, hogy az Országos Vérellátó Szolgálat igényé - nek megfelelően vezette be Debreczeny főorvos Mezőtú • ron a cryoprecipitátum (mélyfagyasztott vérplazma) előállítását. Mindössze kétszáz ágya van a mezőtúri kórháznak is, amelynek általános igazgatóhelyettese dr. Debreczeny András. Ha a kórházról beszél, szenvedélyesen igyekszik meggyőzni beszélgető partnerét arról, menynyire fontos, hogy végre megvalósuljon az intézet rekonstrukciója. „Huszonöt kilométeres körzetben köny- nyen elérhető ez az intézet — magyarázta. — Minden más kórház 60 kilométerre van tőlünk. Nem mindegy, hogy egy beteg sürgős esetben mennyi idő alatt kerül kórházba. Említettem, hogy tudok tudományos kutatásairól. „Az Országos Haematoiógiai Intézet felkérésére bekapcsolódtam a vérszegénység epidemiológiája (epidemiológia =járvány tan) kutatási programba. ötezerhatszáz ember — 10-től 90 évesig — anyagát dolgoztam fel. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, amelyek további kutatási feladatokat adnak.” Eddig negyvenkét tudományos publikációja jelent meg és csaknem öt ven a megtartott élőadásainak száma. Tervek! „Sajnálom, amit nem tudtam megvalósítani. Talán ha nem Mezőtúron dolgozom, több tervem válóra vált volna, másképpen alakul az életem” — vallotta. És szinte bocsánatkérően tette hozzá: „Most már nem sok időm van a nyugdíjig!” Ellentmondtam: egy orvosnak nem feltétlenül kell 60 éves korában nyugdíjba mennie, hiszen azt az óriási tapasztalatot, gyakorlatot ami addigra egy szakemberben felhalmozódik, az egészségügy sem nélkülözheti. Mosolygott: „nem. nem helyet kell adni a fiataloknak” ... és aztán, „majd meglátjuk”. „Kérem, feltétlen írja meg, nekem az a szerencsém hogy felkészültek a munkatársaim, akik nemcsak mondják, de úgy is dolgoznak, hegy érvényesüljön a mindent a betegért elv.” Dr. Debreczeny András főorvos Semmelweis Ignác születésének évfordulóján Kiváló Orvos kitüntetésben részesült. V V. II gyermekosztály ftfnűvére és egy furcsa fordulat Tiszta, világos, derűs mikrovilág a karcagi kórház kilencedik emeletén. A folyosó. a társalgó, a kórtermek minden apró részlete gondosságról tanúskodik. Pedig a gyermekosztály, amely a kórház e szintjén helyet foglal, nem könnyű „terep” az egészségügyi dolgozók számára: az itt fekvő gyermekek egyik-másikának pár hónapnyi, évnyi élete — túl a betegségeken — egy-egy dráma. Hiszen ide kerülnek a szülészeten hagyott gyerekek, s ide hozzák a megvert elhagyott, alultáplált (hogy elkerüljük a szót: éhező) gyerekeket. A teljesen rendezett körülmények között élő apróságok számára pedig a szülőktől, a megszokott környezettől való távoliét nehezíti meg a kórházi napokat. Egy szó, mint száz: a gyermekosztály dolgozóinak nem pusztán a „gyógyító ember” szerepkörét kell betölteniük, hanem annál jóval többet: szeretettel, kedvességei figyelemmel kell pótolniuk azt a hiányt, amit a kórházban levő apróságok éreznek. Tárnái Istvánné, az osztályvezető főnővér, miközben a gyermekosztály életéről — s az övéről — beszélgetünk, hosszú szünetet tart a mondatok között: feszülten figyel, ha az irodába behallatszik a gyereksírás, de figyel a csendre is. Huszonhárom éve dolgozik gyerekek között, nem csoda hát, ha bizonyos feltételes reflexeket a kórházi zajok is kialakítottak benne. Pedig serdülő lányként nem egészség- ügyi pályára készült: ügyes, tehetséges kosárlabdázóként — testnevelő tanár szeretett» volna lenni. — Ma már tudom, hogy akkor. 16 éves fejjel nem döntöttem rosszul. Pedig, amikor elkezdtem a pályát, még nem állt ez a kórház, és nem is egy műszakban dolgoztam mint most. De örömet találtam a munkámban akkor is. A három műszak mellett sportoltam, még tanulásra is futotta az időmből, sőt. mozgalmi munkára is. Ami a közösségi — mozgalmi munkát illeti, érdemes egy apró kitérőt tenni. Annak idején karcagi kisdiákként — micsoda kitüntetés volt az! — részt vehetett az első budapesti úttörőtalálko zón, aztán 1957-ben alapítótagként lépett a KISZ-be, majd az ifjúsági szövetségben különböző megbízatásoknak tett eleget, funkciókat töltött be. 1971-ben lépett a párttagok sorába. 1972-ben a karcagi kórház első szocialista brigádja alapításánál bábáskodott: évekig volt az azóta többször kitüntetett Semmelweis Szocialista Brigád vezetője. A brigádtól nem, de a brigádvezetéstől megvált, — alapszervezeti párttitkárnak választották. — Sosem került időzavarba? — A családom a férjem segítségével azt hiszem, meg tudtam tervezni, hogy menynyit vállalhatok. 1966-ban, amikor lányommal szülési szabadságon voltam, (még albérletben laktunk) — váratlanul behívtak osztályértekezletre, akkor neveztek ki főnővérnek. A munkával járó gondokkal, a felelősséggel majd csak később találtam magam szemben. Természetesen tanultam is — ’74—75- ben elvégeztem a főnővér- képzőt 1976-ban befejeztem a marxizmus-leninizmus esti egyetemet, amit aztán most folytatok, a speciális tagozaton pártépítést, párt- irányítást tanulok. Mindez — remélem — visszahat a munkámra is. Ezen az osztályon — úgy érzem — nagyon jó kollektíva dolgozik, ismerjük, tiszteljük egymást, nincsenek fölösleges feszültségek. Számtalan apró példát sorolhatnék arra, hogy a jó közösségi szellem mit jelent a hétköznapi munkában. Abban a „hétköznapi munkában”, amelynek a gondozáson, gyógyításon túl szerves részét képezi az is — többek között, — hogy a kórház az otthont helyettesítse. Hiszen volt itt nem egy olyan gyerek akit az osztályon dolgozók tanítottak meg járni, beszélni, s innen kezdeményezték az állami gondozásba vételt is. tgy futhatta az energiából arra a „szervezésre”, amelyeredményeképp két iparművész vidám, színes képekkel befestette a folyosókat. S furcsa fordulata az életnek: Tárnái Istvánné (aki maga sem készült egészségügyi pályára) harmadikos gimnazista lánya gyógytornász szeretne lenni vagyis édesanyja példáján — egészségügyi hivatásra készül. Vagy talán nem is olyan furcsa fordulat ez... ? — V — S Hajók a Tiszán Aligha van ember — akár felnőtt, akár gyerek —, aki a Tisza-parton járva, nézve az uszályokat, hajókat, el ne eresztette volna képzeletét a vizek messzeségeibe, egészen a folyó forrásvidékéig, s a másik irányban a Dunáig — ahonnan már a tengerekre látni. A szolnoki emberek — mint a part menti települések lakói általában — úgy tekintenek a Tiszára, mint a város szülőanyjára. Amelynek létét, mindenkori gazdasági helyzetét, arculatát, kultúráját köszönheti. Mert hisz a Tisza volt az, amely az évszázadok alatt különleges jelentőséget, rangot adott a városnak — egyszersmind kiemelkedő gazdasági szerepet is biztosítva. Ez koronként természetesen változott, más és más jelentést kapott: a fegyvercsörgéstől hangos időkben éppenséggel balszerencsét hozott a népnek az, hogy „fontos helyen” lakik — a folyó medrében enyésző csontok tanúskodhatnának, micsoda ádáz harcok folytak ezért a városért. A képzelet persze valódi országúton is jár: a Tisza már a régi időkben is a közlekedés, az árucsere fontos útja volt; jött a só, a fa, a kő, a búza, a gyümölcs, a homok. Betkowski Jenő — aki 1920 és 1945 között feldolgozta, megírta a tiszai fahajók és a hajósnép történetét — műveiből kiderül, hogy mit jelentett a város gazdasága számára az, hogy a folyami teherforgalom központja (Cseppet sem mellesleg: az egykori tudós szolnoki tanár érdemes munkáinak újra kiadása üdvös dolog lenne.) Szolnok a bázis S a fantázia egészen a mába érkezik ha arra gondolunk, hogy készek a tervek, amelyek minden bizonnyal Széchenyi István tetszését is megnyernék. Játsszunk a terv kínálta gondolattal: hozzátéve, hogy ez a „játék” korántsem az elvont dolgok világában folyik. A Duna— Rajna és a Duna—Odera csatorna felépülésével — hm, de furcsa is leírni! — Szolnok, ha közvetve is, kapcsolatba kerül a nagy tengeri kikötőkkel. (Nem kétséges, hogy ha a tengelyen való szállítás költségei olyan ritmusban nőnek, mint az elmúlt években, nem kell generációknak várni ezekre a csatornákra.) Mindez szép, érdekes — és a jövő lehet. Ezzel szemben milyen Szolnok, mint kikötő, mint a tiszai hajózás központja ma? Sztojanov Károllyal, a MAHART szolnoki ügynökségének vezetőjével beszélgetünk az egykori hajóállomás épületében berendezett irodában. Az ablakon át a vízre, a partra látni; épp egy uszályt ürítenek — az úszódaru szorgalmasan rakja a sódert a szállítószalagra, amely fölhordja a partra a majdani épületelemek, családi házak — sokszor keresett — alkotórészét. Sztojanov Károly régi hajósnak számít: 1946 óta járja a Tiszát, a MAHART-nál 1958 óta dolgozik. Egyszóval a tiszai hajózás közelmúltját testközelből ismeri. — Különösen változott itt sok minden — kezdi. — Meggyőződésem, hogy nem volt például minden ízében végiggondolva az, hogy 1968- ban megszüntették a cukorrépa vízi úton való szállítását. (Hogy a szállítás költségei miképp alakultak, arról a Szolnoki Cukorgyárban, illetve a téeszekben tudnának bővebben beszélni.) Arról pedig, hogy milyen nehézségekkel jár a répa tengelyen való szállítása, maga is meggyőződhet, ha fellapozza a Szolnok megyei Néplap répakampányról szóló cikkeit. A cukorrépának nem véletlenül szentelt külön pasz- szust a vízi utak kihasználásáról szóló tanulmányában Csikász Sándor, a Kötivizig mérnöke, a Magyar Hidrológiai Társaság tagja. Ezt írja: „A közúti és vasúti szállítás feszítettsége ismert az őszi időszakban, így gazdaságpolitikai okokból meggondolandó, hogy a cukorrépa éves mennyiségének a lehetséges részét áttereljük vízi útra. Ez a mennyiség a gyár szakemberei szerint (Tisza menti községek) évi 20—25 ezer tonna.” Sztojanov Károly így folytatja: — Az, hogy a répaszállítással többé nem bízták meg a |MAHART-ot, természetesen nem jelentette azt, hogy munka nélkül maradtunk, de az éves forgalmunk megérezte egy darabig. Aztán ’73—74-ben, amikor a régi típusú uszályok helyett a korszerűbb önjáró uszályokat „vetettük be” — ismét fölszálló ágba került az „üzlet”. — Ami jelenleg mit jelent? — A MAHART-nak három ügynöksége van a Tiszán — Szegeden, Tokajban és Szolnokon. Szolnok a bázis: mi látjuk el az uszályokat az alkatrésztől a seprűkig mindennel. Pillanatnyilag 14 önjáró uszályunk dolgozik: Tokajból és Tiszakesziből szállítunk követ, illetve kavicsot. Ezen kívül a Rába és a Juhász Gyula nevű hajóink 1500 tonnás uszályokat hoznak fel a Duna—Tisza torkolatból Algyőig, Szentesig — Piellletet szállítunk az NSZK- ba. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy ezek az uszályok 80—100 méter hosz- szúak — tavaly itt, Szolnoknál az egyik meg se tudott fordulni alacsony vízállásnál — feljebb kellett vele menni. A víz: szabadság Nézzük meg a tizennégy uszály egyikét közelebbről. A Z—407-es, 418 tonnás hajó vezetője, Hajnal Jenő 16 éve, húszéves kora óta dolgozik hajón. A vízi élet iránti vonzalma gyerekkori eredetű, Dunakeszin nőtt fel. Matrózával, Király Lászlóval Ti- szakeszibe igyekeznek kavicsért, hogy aztán visszainduljanak Szentesre. Hajnal Jenő magával hozta néhány napra kisebbik fiát, a kilencéves Pétert is — a vakációzó lurkó természetesen fürdik a boldogságban. Horgászik és segít az apjának, egy percig se töpreng, amikor kérdem, mi szeretne lenni, rögtön rávágja: „hajós”. — Tényleg van romantikája a hajóséletnek? — Nem tudom, hogy romantikája van-e — feleli Hajnal Jenő —, de az biztos, hogy én mást nem tudnék csinálni. A feleségem, aki évekig velem élt a hajón, meg a gyerekeim, amíg iskolába nem kellett menniük, szintén velünk voltak, ugyanúgy megszerették a vizet, mint én. Pedig van munka és felelősség bőven. Sokszor versenyt futunk az idővel — mert az idő nekünk pénz. — Apropó, pénz! Mennyit keres egy hajóvezető? — Nekem 3800 forint az alapfizetésem; ezt kapom akkor is, ha télen nem lehet hajózni. Idényben, ha nagyon jól megy, 8—9 ezer forint jön össze havonta a különböző pótlékokkal együtt. — Mi az, amit nem szeret a munkájában? — Az adminisztrációt: van belőle egy pár féle. Még a munkavédelmi oktatásról is naplót Vezetek. _ ? ? — Persze. Az egy szem matrózomnak rendszeresen tartok munkavédelmi, tűzrendészed oktatást. — És mi az, ami a legszebb ebben az életformában? — Ha kint vagyunk a vízen — nagyon szabadnak érzem magam. A kiskörei ,,krumpliföldlol* a körUi cseresznyéig A Z—431-es hajó vezetője, Oláh Sándor furcsa pályamódosítás Után lett hajós — 23 évvel ezelőtt a tűzoltófecskendőt cserélte fel a kormánykerékre. Tőle kérdezem, hogy a tiszai hajósok életében milyen változást hozott a kiskörei duzzasztómű föl- épülése. — Nem könnyű erre válaszolni. Ha arra gondolok, hogy a zsilipelésre a legjobb esetben egy fél óra elmegy — a legrosszabb esetről meg beszélni se érdemes —, akkor nem magasztalom a duzzasztót. Ha viszont azt nézem. hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb a vízállás, akkor meg azt mondom, hogy ez igen. De a krumpliföldet már megint nem szeretem. — Krumpliföldet? — Igen, krumpliföldnek neveztük el a körei zsilip utáni szakaszt, mert a duzzasztómű ahogy kavarja a vizet, olyan kiflialakban pont a hajók útjába rakja a homokot, iszapot, kavicsot. Szóval egy jó kis padkát — sokszor alig férünk el tőle. Kisköre után nevezetes Szolnok megyei települések mellett haladnak el a tiszai hajók. Tiszabura. Tiszaroff, Tiszasüly. Tiszabő, Nagykörű. Nagykörűn álljunk meg egy pillanatra, bár éppenséggel a többi településen is megállhatnánk. Ezek a falvak 1968-ig a Tiszabura tói Szegedig közlekedő személyhajók jóvoltából benne voltak a nagy országos vérkeringésben. Nagykörűn máig esküsznek rá, hogy az ottani kertés gyümölcskultúra felvirágzásának feltétele volt az, hogy hajóval lehetett a szolnoki piacra hordani az árut, a cseresznyét, a körtét, a zöldségfélét. Tiszainokán, Ti- szavárkonyban, Vezsenyen szintén ma is emlegetik, immár némi nosztalgiával, a tiszai személyhajózás idejét. „Mert ugye sok ember, meg sók mázsa áru fért el azokon az öreg hajókon. Hajnalban fölpakolt az ember, délre eladta Szolnokon azt a pár mázsa terményt, aztán estig még be is vásárolhatott a városban.” Félretéve a nosztalgiát, tény, hogy a tiszai személy haj ók kihasználtsága még az Utolsó évben (1968- ban) is körülbelül 50 százalékos volt. S hogy mennyire ragaszkodtak „hajóikhoz” ezek a falvak, elég legyen egy apró adalék: néhány évvel ezelőtt az egyik falu tanácselnöke komolyan utánajárt, nem lehetne-e visszaállítani a hajójáratot — legalább Szolnokig, a „kikötővárosig”. A nyár a tiszai hajósok nagy szezonja. Járják a folyót, amely Vásárosnamény- től a Dunáig hajózható, hordják az uszályok az építőanyagot, s majd később a búzát is. Csöndesen dohogva szaporáznak a vízen, elhúznak az alvó városok, a napfényben fürdő. gátbldalhoz húzódó falvak mellett; útjuk sietős — de Szolnokon mindig kikötnek egy kis időVágner János
