Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
1983. JÚNIUS 11. Irodalom, művészet 9 Isztai Zoltán: Törmelékes munkálatok A bűvölő z az! Finom zöldségleves. Én szeretem. És hát egy leves bárhal megfő. Nálam is. Bol- doghy út 16. Persze rezsim, merthogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem tudok róla. Most ráérek. Ö csak hatra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön fellém, nyúlok utána, de egyszerűen nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. Le is rántom így, álmomban néhányszor, de csak mosolygok rajta. Vele szakadnak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ő persze még mást is, egy csomó szépet, de hót tudta ő, hogy én egyszer í gy fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös ... hát igen. Egyszer már becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy ... áh! Rég volt. Meg kell fémem a világgal, mondta a doki. A Klári az otthagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben megölném ezeket a kis pontyom bogarakat, túlontúl pöffeszkedők! Fut- károznak azzal a nyolcszáz lábukkal, dőzsölnek, s ha fennakad valami, mondjuk, egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit elteszik. Láttam. Mocskos kis férgek. Van egyébként egy falragaszom. Az még régemről maradt. „Két nemi érintkezés között mosson kezet!” Meg egy muskátlim. Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofának, hát nem rámtukmálta! Na és a függöny, az a sárga. Ágyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott ment el előtte! Aztán bekopogott, mondom, tessék! Hát így jöttünk ösz- sze. Aztán mondtam néki, hogy hát ha akarja ... Anyám a Tiszába ölte magát. Volt neki egy öreg párja, halász volt. Én már nem ismretem, korán elhalt, épp hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok meg a nővérem. 0 ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? ' Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, mert hogy „mal- termári”. Ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkás- szálláson élt. Egyéves házasok voltak, mesélte, amikor egy napon rácsukta az ura a sufnit. Ügy büntetésből. Ő meg felmászott a farakásra, onnan akarta elérni a tetőnyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Ügy is gondolta szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát így. Én akkor aztán mondtam neki, hogy most már ___valami ilyesm it. Mert hát mit mondhattam volna még? Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, merthogy már „világkörülire” úgyse nagyon nevezünk be. Hát valóban nem! Én így eljárkálgatok napközben. Ha jó idő van, lemegyek a térre, nézem a zsugásokat, hozok nekik egy-egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell, de a legtöbb időt mégiscsak otthon töltöm. Ott elülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgásukról ismerem A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy „férjek meg!” Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? De hogy?! őst már ezért, hogy itt van, csak jobb. El lehet nézni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesiz. Csak jobb. Kitalálta különben, hogy vasárnap déllelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ő ki- gazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyébként, pedig az időn már csak-csak túl van ő is. Megfogom azért neki, ne mondja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy micsoda mocskosság. Mondtam, hogyja csak, az marad ... Na! Megnézem már azt a legyet. Érdekel, mire vitte ... Lehet, hogy annak kinő?! Az egyiptomi kultúra reprezentatív művészettörténeti figurája a fáraó és az írnok volt a régi — iskolai — nyomatokon. A görög fő- modell az isten, az atléta meg a filozófus. A rómaiak részint császárnak, részint gladiátornak, részint lakomázónak álcázva ábrázol- tatták magukat. A keresztény bi- rodallimakat a szentek, a lovak, a trubadúrok reprezentálták — nálunk Magyarországon, egyebek között a Hunyadiak. Aztán a hóhér, a kurtizán, a tengerész, a csillagász s az anatómus lettek elkövetkező korok repróhősei. Az újkor úgy tükrözte önképét, hogy előtérbe állította a polgárt a tannyomatokon. Később esett már egy-egy művészi pillantás a parasztra is, meg persze a zsoldos katonára, ki folyamatosán csak dúlt, ahol tudott. Legeslegújabb kort még nem ik- • tattak be a tantervekbe nyomati- lag. De nálunk mégis kezdenek feltűnni a jövő tanulmányi ikonográfiájának megörökítése után valósággal kiáltó alakzatai. Nem a Távolság Tengerészére, az Űrhajósra gondolok. Ezzel csak a nyitott sztratoszférát döngetném. Inkább egy — eleddig még igen keveseknek megjelenő — látvány- csoportozatra figyelmeztetném legújabb korszakunk lito-, illetve fotográfusait. Én ebben vélem föltalálni jelenünk reprezentatív képmását, taníthaitóan érzékletes jelképét, újdonsült pedagógiai szimbólumunkat. A szemlélhetően elhelyezett tüneményt Jóanyám mutatta be nekem, három éve tatarozott belvárosi bérházunk negyedik emeletének ablakából. A látomás hat alkatrészből adódott össze. Két szállítószalagból, egy törmelékbefogadó konténerből, egy széles vállú — IKV-alkalmazásban álló — férfiból s egy lapátból, melyre a férfi támaszkodott. A természethű kompozíció hatbdik alkatrésze imagi- nárius volt: egy láthatatlan, de föltételezhető másik ember. Ö azért nem látszott reális valójában, mert a pincébe lett rendszeresítve, hogy ott felrakja az első, a pincéből kivezető szállítószalagra a törmeléket, magyarán a sittet. A második szállítószalag a konténerbe vezetett. Oda, ahová a törmeléket szánták elhelyezni a munkálat kitervelői. Ugyanők állították a két szállítószalag közé a Férfit a Lapáttal, ki végtelen türelemmel várta, hogy a láthatatlan ember a pincében majd rá-ráhelyezi az egyik szalagra a sittet, ami ezúton közvetlenül a Lapátja elé potyog, ö pedig — tulajdoni ugyanazzal a Lapáttal — átdeponálja a potyadé- kot a másik szalagra, mely végül terhét már minden emberi beavatkozás nélkül üríti a konténerbe. Az így kimunkált munkafolyamat végzéséhez mindkét szállító- szalag természetesen bekapcsolva járt. És szállított volna, ha a Lenti Láthatatlan rakogatta volna rá a himmi-hummiL De nem rakta. Hanem — képzelőerő el ne hagyj! — vagy nem is tartózkodott az alsó régióban, vagy igen, de aludt ott lenn. A második szállítószalag tehát semmit, az első pedig — legalábbis Jóanyám véleménye szerint — csupán egy-egy kis fehér kavicsot szállított felületén alulról fölfelé. A fehérségről élőbb én is elhittem, hogy kavics. Később persze — színházi látcsővel — már megállapítottam: valójában a gumifelüle- ten fehérrel beragasztott (sallere- zett) folt. Mint ilyen, He nem eshetett. Ezért az Ember a Lapáttal nem is karolhatta át a másik szalagra. Az idegesítően fotogén látványt tizenegy percig figyeltem Jóanyá- mék erkélyfokán pihegve. Ekkor akartam bárdolatlanul leüvölteni az Embernek — kinél az ókori görög drámaírók óta közismerten nincsen csodálatosabb —, hogy hejhó, kapcsolja mán ki a szalagokat, mit fogyasztja olyan veszettül az energiát, mint közismert áramtakarékossági képreklámsorozatunk Hányaveti családjának egy megele- venült tagja. Jóanyám azonban, ki a sokéves tatarozásokkal együttjáró pimasz zsarolási manőverekbe már többször belebetegedett — nagyon szépen megkért: ne tegyem ki őket ordítozásommal az Ingatlan Kezelők vendettájának, vagyis vérbosz- szújának, melyet ő a maga részéről nem tartana egészen jogtalannak. Hisz az az Ember a Lapáttal bezzeg nem üvöltözik bele az én újabban már írók álltai is kétségbevont haszontalan írói munkámba, mint ahogyan én szeretek beleszólni az övébe, és még ki tudja, ki mindenkiébe. Mire — mindeddig csendesen fortyogó — Jóatyám azért mellesleg megjegyezte: ha a konténert, mondjuk, az elsp szállítószalag alá szervezik oda, akkor oda nem kellene a Lapát se meg az Ember se. Jóanyám erre visszavágott, hogy akkor veterán Jóapám miért tántoríthatatlan híve a teljes foglalkoztatottság — általa is kivívott — szocialista vívmányának? Mielőtt Jóatyám vissza tudott volna vágni, delet kezdtek harangozni szerte Magyarországon. Az ember megmozdult. Leejtette a Lapátot és kiment az autóbejáraton. Az első szállítószalagon ekkor jubilált ötvenezer-kétszáztizenha- todszor vagy tizenhetedszer a fehér foilt, amit Jóanyám kavicsnak nézett. Európa Hunyadi nándorfehérvári diadalát ünnepelte. De én úgy állottam erkélyünk magosán dugába dőlve, mint Dugovics Titusz, kinek nem jutott már török, hogy legalább azzal együtt ugorjék fejest a konténerbe. M Tóth-Máthé Miklós: A színészházban A színészház olyan hely, ahol mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tófödtíi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és biznyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételinek talánj csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb összegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa lé. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek, és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót. Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve tén- fereg a pályán, egyik színházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész életében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetnek rigolyái, elterjed, rossz fényt vet rá ... stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semmit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észrevettem, hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutor- jait. Nem éppen erős tulajdonsága a tehetség, így azzal pótolja, ami inkább megadatott neki. Udvarias-* sággal például. Ilyen udvarias emberrel még nem találkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nem (Lehet... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egyszer kizökkenjen az udvariasságból. Ha nekimegy egy széknek, még attól is bocsánatot kér, megköveti az almát, mielőtt beleharap, szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a színészvilágot, az tudja, hogy ebből, ha nem is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek —, és költs fed/ nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsát, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyogta félálomban —, igazán nem akarattal... És jellemző Csutorjai udvariasságára, hogy a tizedik felrázás után is elnézést kért. Tóföldi ettől amy- nyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is —. mint később kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik színészházi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapkodása már megszokottá vált, egy-egy alkalmi „házaspár” civódása is elviselhetővé lan- gyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelvvel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizonyga- tása — már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngicsélő méhekről álmodik. — Atombomba vagyok sörétek között! — üvölti egy hang történetesen a Lónyaié, és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köz- tudatba. Akár valamelyik népi (népsizínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégiscsak begyalogol a színházi világ halhatatlanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik meg ennyivel. Saját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy balett-táncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett volna állítani! Mert aki ilyet merészel mondani egy Ló- nyaira, az liliomtipró, betörő, gyilkos! Ide nézzetek, hogy mozgok?: Na, ezt figyeljétek meg! Valami robaj lik, dűl, csattan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! —Civil az a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —, ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal. — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vonít fel újra Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress magadnak egy lakatlan szigetet. De mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötvenesem! Tóföldi magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéletében utált, számolni kezd. Dehát mi az a semmi párna, a színészház csak miost kezd élni. Valahonnan hegedűszó. „Hej, deládé, deládé ...” Kurjongatások, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon táncol, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman, nagyokat reccsen, nyög belé. És ebben a „lag- ziban” még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az egetverő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szender- gés, talán álom is, sziklákat görgető elefántokkal... De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol, összehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és megpróbál visszatérni a sziklákat görgető elefántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? — nem haigyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alsizol? Tóföldi felmyög, majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitálod az alvást. Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy fa- lást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd ... — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabáljak magában? — Zabáid! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Sercegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. A láb Lónyaival együtt elmegy, Tóföldi bezárja az ajtót, visszatán- torog az ágyba. Amíg Sercegi megérteti Lónyaival, hogy nem kapott csomagot, addig majdcsak reggel lesz. És reggel sokkal elviselhetőbb a színészházban, akkor már félájul- tan alszik mindenki. Összeállította: Rékasy Ildikó Németh Pál: Most már
