Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JÚNIUS 25. lArcképvázlátl Az üzemmérnök, a táncos és az egyszeri figaró esete A tiszaörsi strandon nyári csúcs, szövetkezeti fiatalok találkozójával „súlyosbított” követhetetlen kavargás. Ez kellene, az kellene, minden kellene. Valamennyi kérésre a válasz: „Keressétek Jobbágy Sanyit.” Ki is az, próbálom felidézni magamban az illetőt, a futólagos bemutatkozás nyomán. Egyetlen dolog „ugrik be”: ő az, akinek olyan becsületes arca van. Jövök- megyek a forgatagban és egyszer csak felismerem Jobbágy Sándort. A .kirívóan becsületes arcáról. Később — jó éves ismeretség után — elhessegethe- tetlen a kényszer: írni kell a tiszaörs—nagyiván; Petőfi Tsz. üzemmérnökéről. Aztán amikor itt ülünk egymással szemben, mentegetőzni kezd: restellj, de ebből nem lesz szenzációs újságcikk. Ügy járok mint az egyszeri figaró, aki egy gyér hajú modellel indulna fodrászversenyen. Igazán sajnálja... Mert mi érdekes van abban, hogy ő Tiszaörsön született, ott. ahol ma is dolgozik. Közben Karcagon végezte a gimnáziumot és kollégista volt. Nohát, ez aztán eldöntött mindent: meghatározó volt az az érzés, hogy nem ehetett egy falatot jóízűen, amikor tudta hogy a szobatársak éhesek. Hogy együtt keltek, együtt feküdtek, egyet gondoltak, egyről álmodtak ott a kollégiumi szobában. Debrecenben az Agrártudományi Egyetemen öt éven át volt csoportbizalmi, de köziben már tanulmányi szerződés kötötte szülőfalujához. Vásárhelyi László, a napjainkban zajló Ki mit tud döntnöke alighanem azt is kielemezné, a kollégiumi közönség-kényszer miként játszott közre abban, hogy Jobbágy Sándor a néptánccsoportban talált szórakozást az egyetemi évek alatt. Itt ismerkedett meg feleségével is, aki ma pedagógusként népi táncot is itanít az örsi gyerekeknek. Hazatérve Tiszaörsre — természetesen? — KISZ-tit- kár lett. A mintegy 40 tagú szervezetben 8—10 fiatal volt, aki olyan rangján tisztelte a közösségi életet, mint ő. Aztán persze a munka... 1976 óta a termelőszövetkezet takarmánygazdálkodási előadója. Ha úgy tetszik, az állattenyésztési ágazat vezetőhelyettese. Tennivalóját egyetlen mutatóval lehet mérni: mennyi húst, — mennyiért? Az egyenlet persze csak első látásra tűnik egyismeretlenesnek. Megoldásához az is kellett, amit Sándor művelt: 1980ban takarmánygazdálkodási szakmérnöki diplomát szerzett Gödöllőn. Mert a tízezer anyajuh és a jelentős szarvasmarha-állomány „konyhafőnökének” nemegyszer fő a feje. Ezt nem nagyon értem: miként van az, hogy a tízezer hektáros gazdaság. melynek a fele rét, legelő, itt a Hortobágy szélén olykor azon töprengjen, mivel etess© az állatait? De hát magam elé képzelem a tízezer anyajuhot, és a végtelen róna — már nem is olyan végtelen. Ha a Hortobágy szóba jön, Petőfi óta valamiféle nagy, romantikus vallomást vár az ember, de Jobbágy Sándor csak ennyit mond: „Szeretem a természetet, az Alföldet. Egy kiglancolt lépcsőházban liftezni egy életen át — no nem...” Aztán a társadalmi munka. .. Nem tudná megmondani. miként esett rá a választás, amikor a Teszöv ifjúsági bizottságának elnököt kerestek, mindenesetre őt találták meg. Ebben a minőségben viszont napra kész a falusi fiatalok gondjaiból. Amelyek ugyanolyanok mint a városlakóké — csak egészen mások. Mert hát a lakás falun is gond. Azt hihetnénk, egy községben ismeretlen fogalom a sorba állás telekért, építőanyagért, szakmunkáskézért. Jobbágy Sándor szerint a szövetkezeti fiatalok számára is sok éves program a fészekrakás. Igaz, közben nem szorongat az 1500 forintos havi albérlet, sógor—koma—jóismerős egy-egy hétvégén viszonossági alapon is besegít az építkezésbe, mégis: ha tíz fiatal összeül meghányni- vetni az életet, a fele a saját lakás hiánya miatt zsörtölődik. Azt már nem ő mondta, hanem a község vezetői, hogy Jobbágy Sándort azért is könnyű társadalmi munka során „táncba vinni”, mivel a főnökei nagy együttérzéssel figyelik tettre készségét; azt hogy mindenre kapható, ami a közösség érdekét szolgálja. S ha már így van, a tanács vezetői élnek is vele. De ez csak az egyik oldal: ha szerény formában is, de a viszonzásról nem feledkeznek el. Nemrég kapta meg Sándor a társadalmi munkáért járó plakett arany fokozatát, aztán május elsején, amikor a tiszaörs i futballpályán a nagygyűlésre összejött a falu, Bordás Imre tanácselnök ünnepi beszédében név szerint megemlítette azokat, akik a közösségi élet mozgatói. Közöttük persze Jobbágy Sándor nevét is. A beszélgetés végén még egyszer mentegetőzik: — Látod. nem volt érdemes velem kezdeni. Semmi érdekeset nem tudtam mondani. Én pedig úgy érzem; minden szavára oda kell figyelni. Palágyi Béla Talajelőkészítés krizantémnak, melyből mintegy 15 ezer tő kerül kiültetésre Üvegházi növényápolás Szolnok város Tanácsának Közterület-fenntartó Intézménye fontos szerepet tölt be a megyeszékhely szépítésében, a közterületek rendben tartásában. Képeink a 26 dolgozót foglalkoztató kertészeti részleg alcsiszigeti virág- telepén készültek. Három virágboltja van az intézménynek. Felvételünk a Kossuth tériben készült — űzs — Harminc-harmincötezer virágpalánta kerül a közterületekre. Képünkön szállításra készítik elő a palántákat és virágokat MUNKÁT KERESNEK A CSÉPAI Ügy vélem, ilyen rendhagyó tanácskozásnak még nem adott otthont a csépai községi tanács vb-terme. Többnyire fiatalasszonyok jöttek el erre a találkozóra, s míg a gyerekek a szőnyegen han- cúroztak — nem volt kire hagyni a kicsiket ■— ők sorolták szinte egyforma gondjukat. — Novemberben lejár a gyermekgondozási segélyem, — magyarázta hévvel a szép kis barna asszony, Almásiné Kacsinta Kati. — Szeretnék dolgozni, de hol? Kisgyerek mellett nem tudom vállalni, hogy bejárjak naponta Kun- szentmártonba. Pigniczki Árpádné, miközben kicsike fiát itatta, s a gyerkőc cuppogva kortyolt, mondta a magáét. — Régi gondunk ez már, hogy nincs munkalehetőség a faluban. Tavaly sorra jártam itt Csé- pán az asszonyokat és összeírtam ki vállalna munkát közülük, ötvenhat nő kérte, hogy oldja meg a helyi tanács a foglalkoztatásukat. — Ügy hallottam munkásokat keres a helybeli tésztaüzem, a téesz, — vetettem közbe. — Csakhogy nem mindenki bírja az ottani nehéz munkát, — szólt Almásiné. — Az az igazság, hogy mi a gyes mellett is szívesen dolgoznánk, ezért valamilyen bedolgozói munka is megfelelne, — vette át a szót a nyugodt Szin Istvánná. — Nyolc órai munkát nem vállalhatunk, mert nincs bölcsőASSZONYOK de a faluban. Ha majd a kicsi 3 éves lesz, megváltozik a helyzet, akkor óvodába beadhatom. De addig is jó lenne valamilyen munka. — Én két hónapja bent Jrártam a kunszentmártoni Uniszöv-nél, mondtam, vagyunk néhányan, akik bedolgozást vállalnánk, ruhacsipeszt készítenénk. Azt mondták, majd kijönnek Csépára, de azóta sem jelentkeztek, — mondta Rozmisné. A többiek szinte kórusban kérdezték: és mennyit fizetnének a ruhacsipesz készítéséért? Ezer darab után 24,50 forintot. A többiek hümmögtek, számolgattak: megéri? nem éri? — Én nem vártam tovább és kerestem magamnak munkát — szólt csendesen Nagy Lászlóné, két nagyon is huncut kisgyerek nagyon is komoly mamája. — Elmentem a tiszaalpári Kosárfonó Szövetkezet tiszaugi le- rakatához. Munkát kértem. Azóta ide hozzák a lakásomra a vesszőt és eljönnek a kész kosarakért. — Most Nagyné felé fordult a figyelem: és mennyit keresel? Kétezer forintom volt a múlt hónapban. Annyit keresek, amennyit dolgozom. És nem nehéz munka? Hát bizony nehéz. Eleinte úgy fájt a kezem, hogy a gyerekeket se tudtam fölemelni. De már megszoktam. Hát ez az, — mondták a többiek —, ez kellene nekünk is, a kosárfonás! Mindenki mást akar — De hiszen tavaly meg akartuk szervezni a kosárfonó tanfolyamot, hogy azután itt is létrehozhasson egy lerakatot a tiszaalpári szövetkezet, de nem volt jelentkező, — szólt közbe dr. Botka János tanácselnök, hallva az asszonyokat. — Tavaly miért nem jelentkeztek? A pillanatnyi csöndet Pig- niczkiné törte meg; — Az az igazság, hogy tavaly is, ahány asszonynál jártam, mindenki mást akart csinálni... Az ötletekből most is kifogyhatatlanok az asszonyok. Lehetne szőnyegszövés ... vagy beszéljen a tanács illetékese a Kontaktéval, hátha ad ki munkát... jöhet a ruhacsipesz-készítés ... — Mikor nyit az óvoda a községben? — kérdeztem. — Reggel fél hétkor és este 5-kor zár. — És minden gyereket fölvettünk eddig, aki jelentkezett, — szólt közbe a tanácselnök. I— Mikott megy autóbusz Kunszentmártonba? — Reggel 7-kor megy el az utolsó. Sok járat van. — Mennyi ideig tart az út Kunszentmártonba autóbusz- szál? — Talán 20 percig. — Akkor miért nem mennek vissza dolgozni a Pannóniába, vagy a Tisza Cipőgyár ottani gyáregységébe? Ismét csak Almásiné jelentette ki: — Nagyon kényelmetlen ám a bejárás! , Nem tudtam megállni megjegyzés nélkül: — De hiszen ennyit még a városban lakók is utaznak, sőt, többet is a lakásuktól a munkahelyükig, és reggel hatkor már viszik magukkal a kisgyerekeket bölcsődébe, óvodába. Ismét csönd. Aztán Színné szólalt meg: — Csak a bedolgozás felelne meg a legjobban. Falun élünk, van háztáji, jószág mindenütt, azt is el kell látni. — Egy műszakra vissza mehetnénk a Pannóniába, — mondta Pigniczkiné, — de a kereset szempontjából nem éri meg. — Milyen keresetért éri meg maguknak bedolgozást vállalni? Bátortalanul számolgattak, aztán egyöntetűen kijelentették: — Kétezer forintért havonta. Ennyi kereset elég lenne! — Azért mégis csak dönteni kellene arról, milyen munkát, milyen bedolgozást vállalnak a legszívesebben, — mondtam. Színné, Pigniczkiné 'kijelentette!: — Amit a falu akar, mi azt csináljuk, nem válogatunk. — Mit teszünk ezek után? — ismételte meg később a kérdésemet a tanácselnök, amikor a szobájában beszélgettünk. — Űjra fölkeressük a tiszaalpári Kosárfonó Szövetkezetét, hátha létrehozzák a lerakatot Csépán. Mi helyiséget adunk hozzá a régi iskolában. Megkeressük a Pannónia Szőrmekikésgítő, Szőrmekonfekció és Kereskedelmi Vállalat kunszentmártoni gyárát is, hátha van náluk lehetőség bedolgozói munkára. Tudni kell, hogy a Tiszazugnak ebben a legtávolabbi részében lévő három községnek — Csépának, Tisza- ugnak, Tiszasasnak — közös tanácsa van. ötezerszáz lelket számlál a lakosság, közülük munkaképes korú kétezerszáz ember, az aktív keresők létszáma ezerötszázötven. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ötszázötven ember munka, kereset nélkül van. A többség nem is vállalna munkát, elég neki a háztáji, vagy amit alkalmanként a téeszben keres. — Főként Csépán okoz gondot a fiataloknak, hogy nincs elég munkaalkalom. — Pontosabban nekik megfelelő munkaalkalom, — vetettem közbe. — Hát igen... kétségtelen, hogy válogatnak. A maguk „szegényei”? — Micsoda? Hogy nincs munka?! — csodálkozott Harmatos László, a csépai Tiszamenti Tsz termelési főmérnöke, amikor elmondtam neki, hogy munkát szeretnének az asszonyok. — Itt munkaerőhiány van! A kertészeti ágazatunkban hetven nő dolgozik, de még hetvennek tudnánk munkát adni. Most is meghirdettük: gyümölcsszedőket keresünk, amennyit leszed, annak a 20 százalékát megkapja, vagy ha nincs rá szüksége kilónként 12,50-ért mi visszavásároljuk tőle. Egymázsa cseresznyét egy nap könnyen le lehet szedni, a fizetség ezért 250 forint. Tudja hány fiatal- asszony jelentkezett? Egy sem. Néhány időn nyugdíjas jött. — Arra nincs lehetőség, hogy valamilyen melléküzemágat hozzon létre a termelőszövetkezet, ahol foglalkoztatni tudná a nőket, a megváltozott munkaképességűeket? — Mi a szőlészetünket fejlesztjük, 1986-ra, amikor már 550 hektár szőlő fordul termőre, létrehozzuk a borászati üzemet. Ott palackozót is csinálunk, de ott sem tudunk majd húsz-huszonöt nőnél többet foglalkoztatni. És elsősorban azok jöhetnek számításba, akik most is itt dolgoznak, és akiknek akkor talán könnyebb munkát „ír elő” az egészségi állapota. A Zöldért Vállalat csépai telepén most nagy a csend. „Segítünk a téesznek a gyümölcsszedésben” — mondta Furka Károly kirendeltség vezető. — „Azért áll a tésztaüzem.” — Aki manapság nem talál magának munkát, az a maga szegénye, — jelentette ki a kirendeltség vezető. — Ide is felvennénk még tíz-tizenöt nőt. Az a baj, hogy a fiatalok nem akarják vállalni ezt a tevékenységet. — Talán mert nehéz. — Nehéz... a gyúrást, a nyújtást gép végzi, a tésztavágása kézimunka. Kétségtelen: elfárad az ember csuklója, de még mindig könnyebb, mint a kosárfonás. Aztán itt lépcsőzetes munkakezdés van, alkalmazkodunk az óvoda nyitáshoz. És a kereset s« rossz: havonta 3000—3100 forint. Takács Sándor üzemvezető nem kis büszkeséggel vezetett körbe a kicsi, de szép, korszerű üzemben, amelyet egy régi raktár átalakításával és mintegy 1 millió forint költséggel hozott létre a kunszentmártoni áfész. — Most még kézzel csomagoljuk a kukoricát, de várjuk a csomagológépet, — mondta. — Két hónapja üzemelünk és naponta 5 ezer liter kukoricát gyártunk. Egyelőre tizenhárom nő dolgozik az üzemben. Persze ha lesz kereslet a termékünk iránt és be tudjuk indítani a második műszakot is, akkor bizonyára több nőt tudunk majd foglalkoztatni. Nem kenyérre kell Kíváncsiságból bekopogtam a Pannónia Szőrmekikészítő, Szőrmekonfekció és Kereskedelmi Vállalat kunszentmártoni gyárába. „Van-e lehetőségük bedolgozók foglalkoztatására?” — kérdeztem Kovács István főmérnököt. A fiatal szakember szemmel láthatóan nagyon meglepődött: — Erről még soha nem beszéltünk. — A kismamák miatt kérdeztem, — magyarázkodtam. — Mi a fiatal mamáknak egyműszakos munkát biztosítunk, a gyereket, — ha szükséges — itt Kunszent- mártonban elhelyezzük bölcsődébe, óvodába. Olyan még nem történt, hogy azért lépett ki tőlünk kismama, mert nem tudtuk az egyműszakos foglalkoztatását megoldani. De bedolgozás ... nem, az nem megy. Amikor Garáz Istvánnal, a járási pártbizottság első titkárával csépai tapasztalataimat megbeszéltük, kijelentette: — Nem tudunk ipari üzemet telepíteni Csépára és nem is akarunk. Ha a tanács meg tudja oldani a bedolgozói rendszert annak örülünk, sőt, ha kell segítünk is neki abban, hogy ez sikerüljön. De amikor munkásfelvétel van a nagyüzemekben, amikor a kisebb üzemekben, a szövetkezetekben sincs elég munkaerő, amikor jó a közlekedés a járásban, megoldható a munkába járás, a gyerekek! elhelyezése, akkor egyszerűen nem szabad a községekben újabb munkahelyek létesítésére gondolni, ami egyébként óriási pénzösszegbe kerül. Tény: a csépai asszonyoknak nem „kenyérre” kell az a pénz, amit keresni akarnak. Hiszen a férjek dolgoznak, a háztáji is hoz a konyhára, ök azt mondták: dolgozni akarunk, van helye a pénznek, és mégis más közösséghez tartozni, közösségben lenni. Ezt az érvet is el kell fogadni, — az ésszerűség határain belül. Varga Viktória
