Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
1983. JÚNIUS 18. Irodalom* művészet 9 Kiss Tamás: A ciklon érkezése Mikor már az Atlanti-partokon kontinensünkbe üt ódik, megérzem; vén tengerész, aki szárazra lép s talpa alatt inogni kezd a Föld. Ö, hová lett, hová a nagy vizek biztonságai - kérdem nyugtalan, bonnit e furcsa távol-üzenet, mely eddig ér, és szívemig hatol? Harangot félrevernék, ám hiába: változások lengenek körül, hajtogatnak, vén fát vad szelek. Mi lesz velem, . ha nincs remény, ugyan, ki mondja ki árvaságomat e hőt hideggel váltó ég alatt? Szűcs Mariann: Elrohant felettünk az élet... des Lidikém, nagy nap ez a mai, a mi meghitt életünkben! — szólt ünnepélyesen Darázs Lajos. Darázs La- josné a konyhában mosogatott, nem értette tisztán, hogy mit mondott (esetleg neki) Lajos a szobában. Visz- szaejtette a húslevestől csillogó tányért a zsíros iöttybe, megrázta a kezét, majd csípőjében megtörölte, és besietett a szobába, ahol apró szürke szemeit kíváncsian meresztette Darázs Lajosra. — Öltözz, Lidikém! Kimegyünk a temetőbe! Darázs Lajosné azt akarta mondani, hogy még nem végzett a mosogatással, de amikor látta, hogy az ura mennyire izgatott, sietve ráncigálta le a köpenyét, kapkodott a ruhásszekrényben, és motyogta maga elé révedve: Menjünk. Az asszony előtt nem volt teljesen világos, hogy miért olyan sürgős vasárnap délután a temetőbe menni, de azt tudta, hogy Darázs Lajos nem szokott csak úgy — a levegőbe beszjglni. Hirtelen melegség öntötte el. Hát igen, az ő Lajosa minden tekintetben csodálatos, még akkor is, ha nem mosott el minden edényt, és a vizet is ott felejtette. De hiszen ő a lassú, ezért Lajosra nem mondhat semmi rosszat, még gondolatban sem. A temetőben Darázs Lajos mosolyogva állt meg egy sírbolt előtt, aminek fekete márványtábláján egy fehér galamb bóbiskolt. — Olvasd! — nyögte ki túláradó boldogsággal a férfi. — Darázs Lajosi, született 1925. február 13-án, élt ... évet, felesége Darázs Lajosné, Pataki Lídia, született 1930. július 15-én, élt ... évet. Emléküket megőrzik az élők. Béke poraikra — betűzte Darázs Lajosné, és eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja. Darázs Lajos csukott szemmel, áhítatosan hallgatta az asszony felolvasását. — Édes Lidikém! Ezt én a túlórákból spóroltam neked össze a születésnapodra, és itt és most kívánok, még nagyon sok boldogságot, millió örömteli percet az élettől — mondta elcsukló hangon Darázs Lajos, és sűrűn pislogva tette még hozzá —, hosszú-hosszú életet jó egészségben! Homlokon csókolta a megdöbbent asszonyt, és óvatosan körbe-, járta a születésnapi ajándékot. Nyögve, szuszogva kitépdeste talapzata körül a gazt, a fehér galamb szárnyairól pedig lepöccintett néhány madárpiszkot. — És most elmegyünk születés- napi vacsorát enni! — De Lajosom, minek költenél annyit! — szólalt meg nagynehe- zen az asszony, de már bánta is, hogy az urának ellent akart mondani. — Ember a sorsát el nem kerülheti, mert ahogy születik, úgy is hal meg — szólt Darázs Lajos, majd felhörpintette a negyedik pohár ásványvizet. Az asszony szomorú szürke szemekkel nézett bölcs férjére. Milyen nagy igazságokat tud az ő párja mondani! Még egy ilyen születés- napi vacsora után is! Darázs Lajos az utolsó morzsáig mindent megevett azzal a jóleső tudattal, hogy ki van fizetve. Két fogvájót harapdált széjjel, miközben a sírbolton tűnődött. A harmadik fogvájó rágicsálása közben már epés megjegyzéseket tett az elfogyasztott vacsora minőségére. — Lajosom, ne mérgelődj! Eny- nyi pénzért igazán nem kívánhatsz sokat! Kérlek, ne emészd magadat, drága Lajosom! — könyörgött az asszony. Darázs Lajos megvetően mérte végig a feleségét, de nem szólalt meg. Most kell rádöbbennie, hogy az ő Lidikéje milyen kisstílű asz- szony. Hogy ennyi pénzért? Asz- szonybeszéd. Egyébként egy évben kétszer kibírja az ilyen költséget. A házassági évfordulón, meg az asz- szony születésnapján. Űjabb fogvájóért nyúlt, amikor az órájára pillantott. Késő volt. Két fogvájót eltett a mellényzsebébe, hátha szüksége lesz rá legközelebb, és lassan feltápászkodott az asztal mellől, ami nyögve, szuszogva tartotta eddig Darázs Lajost. — Na Lidi, hát akkor menjünk! — mondta, és nagynehezen begombolta hasán a zakót. Akart még valami felemelőt mondani a születésnap alkalmából Darázs Lajosnénak, de egy hatalmas, hosszú, túláradó büfögés ebben végképp megakadályozta. — Elrohant felettünk az élet, édes Lidikém! — sóhajtotta másnap hajnalban Darázs Lajos. Darázs Lajosné lekuporodott a hokkedlira, és elkeseredetten nézte a merevedésnek indult tojásrántot- tát. Nem értette, hogy miért ilyen korán hajnalban mondja mély bölcsességeit az ő egyetlen Lajosa. Tulajdonképpen az élet oda rohanhat, ahová akar, de a rántotta az itt van, és merevedik. — Igazad van Lajosom, csak gyere már enni! — Meg sem kérdezed, hogy miért jutott ez az eszembe, Lidikém? — Majd'a reggeli után, Lajos! — Nem. Azt mondd meg nekem, hogy szeretsz te engemet? — Hát persze! Édes Lajosom! — válaszolt Darázs Lajosné megrökönyödve, és azon gondolkodott, hogy miféle badarságot mondhatott az urának, amitől annak ilyen dolgok jutnak az eszébe. — Persze, hogy szeretlek* drága Lajosom, de ha te egy csöppet is szeretsz engem, akkor most leülsz, és ezzel a rántottával végzel, mert különben dobhatom ki az egészet. — Lidikém! Én levágom a bajszomat. — Mit? — A bajszomat. — Istenem! — sóhajtotta az asszony, és ijedtében még keresztet is vetett. — Ennek elment az esze! — Rájöttem, hogy a bajszom legalább öt iévet öregít rajtam. Szerinted is? — Lajos! — szólt elfúló hangon az asszony, és lelki szemei előtt már látta, ahogy a szemetesbe kotorja a merev rántották Darázs Lajos visszaballagott a fürdőszobába. Üjra belenézett a tükörbe. lrohant felettünk az élet. És mi itt maradtunk agyontaposva, borostásan, öregecskén. Pedig alig múltam ötven. Csak egyszer! Mit nem adnék, ha egy fiatal nő testét érezhetném magam mellett! Még egyszer adhatná meg a sors! Egy tizenhatévest. A fogát érezhetném a húsomban. Egyáltalán. Erezném, hogy vagyok. Darázs Lajos állt a tükör előtte és felváltva nézte bajszos arcát és az asszony riadt madár-arcát. — El fogsz késni, Lajos! — Észrevétlenül rohant el felettünk az élet, Lidikém! — mondta Darázs Lajos a tükörképnek. — Hat óra, Lajos! Elkésel! — Vagy úgy — legyintett a férfi. — Tényleg elkéstem. Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunkat Dániel Kornél festőművész alkotásaival illusztráltuk. képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszéb- gett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd, szürke szemű, ráncos arcot. * * * Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavartat, más irányba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát; 1946. Mivel a modell a képen úgy hetven egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza-visszatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett', hogy cikkem megállapításait-mondatait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, Bállá László: SZEGFŰ amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? Így aztán semmi támpontom nem volt és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban-, ő volna az? Igen, igen, semmi kétség: az anyja? De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiismeretfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép keretére. Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, da az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a- kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki levenni a keretről. mikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. Bállá László
