Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

1983. MÁJUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Szellemi gazdagodást — Megismerked­tem a visszaszám­lálás izgalmaival. Húszán verse­nyeztünk, és a2 eredményhirdetést a husza­dik helyezettnél kezdték. Tudtam, hogy az első hat hely számít, megkönnyebbül­tem, amikor (kiderült, hogy nem vagyok a felsorolt tizen­négy között. Következett a nagy drukkolás, olvasták a hatodik, az ötödik helye­zettet, már a másodiknál tar­tottak, és engem még min­dig nem szólítottak. Fülemre tapasztottam tenyeremet, és becsuktam a szemem. Tanár­nőm ölelése ébresztett rá, hogy első lettem. Vékás-Kovács Mária a jászberényi 606-os Ipari Szakmunkásképző Intézet utolsóéves tanulója emléke­zik a visszaszámlálás izgal­Utolsónak szólították, mert első lett maira. Szekszárdon a „Szak­ma Kiváló Tanulója” orszá­gos döntőjén élte át. Szolnok megyét képviselte, és első lett a versenyen. — Kiskoromban én is fod­rásznő, gyermekorvos, tanító­nő, kozmetikus és varrónő akartam lenni. Mindenre al­kalmasnak hittem magam, bizonyítási alapom viszont csak édesanyám varrógépe volt. Otthon varrogatott a családnak, és én ott lábatlan- kodtam körülötte. Lehet, hogy ezek az emlékek biz­tattak arra, hogy a gimná­ziumi érettségi után a varró­gépet választottam, férfiru­ha-készítő tanulónak jelent- Ikedtem ; Nem úgy kezd­tem el a tanulást, hogy én kizárólag erre a pályára szü­lettem, az viszont igaz, hogy tanáraim, oktatóim megsze­rettették velem a szaunát. Segítettek, hogy túltegyem magam az előítéleteken, hogy ez nem női mesterség. Elmondta, hogy erről ta­nárnője Emesz Éva győzte meg, és ezen a véleményen volt két oktatója is. ök ja­vasolták a megyei versenyre, és amikor továbbjutott, se­gítettek, hogy az országos döntőn is megállja a helyét. — Szerencsém volt, hogy ebbe az iskolába kerültem, jó körülmények között tanul­hattam. Az elméleti ismere­teket Jászberényben, a gya­korlati tudnivalókat a jász­apáti szolgáltatóházban kap­tam. Olyan kitűnő tanárok, szakoktatók segítettek ebben, akik az iskolai évek után is szívükön viselik tanítványaik porfcát. Tanárnőm például igyekszik rábírni, hogy foly­tassam a tanulást a Köny- nyűipari Műszaki Főisko­lán ... Mit teszek majd? Még tart a verseny izgalma, gyö­nyörködtet a jutalmul ka­pott táskavarrógép, és várom a záróünnepséget, amit a pesti Vigadóban tartanak majd. Ott veszem át a szak­munkás-bizonyítványt, a külföldi utazási jutalomje­gyet. Ilyen izgalmas esemé­nyek hatása alatt még nem tudtam dönteni, tanulok-e tovább. Azt viszont tudom: Jászberényben, a szolgáltató­házban kezdem el a pályá­mat és szeretnék olyan mun­kával bemutatkozni, amilyet az országos verseny győztesé­től jogosan elvárnak. — Ülés — Szövetkezeti krónikaírás Szolnok megyében Szép volt tanácsháznak, még szebb könyvtárnak Öröm a könyvek jászapáti barátainak Űj könyvtár avatásával köszöntik a májust Jászapá- tin. Öröm ez a nagyközség valamennyi könyvszerető la­kosának: a könyvtár dolgo­zóinak, akik több mint 20 éve küzdenek a zsúfoltság nyo­masztó gondjaival, és az ol­vasóknak, akik az utóbbi években már tarthatatlanul mostoha körülmények között hódolhattak nemes szenvedé­lyüknek. Régi helyén a könyvtár a több mint 42 ezer kötetet szinte „ömlesztve” őrizte, az előírt 462 négyzetméter alap­terület helyett alig 125 négy­zetméteren dolgozott. Egy méter polcra 250 kötet jutott, nem biztosított megfelelő za­vartalan olvasást és könyv­kölcsönzést az olvasóterem. Az új könyvtár a régi ta­nácsháza szép épületének át­alakításával készült, több mint 2 millió forint költség­gel. Az Országos Közművelő-, dési Tanács 1 millió forinttal segített. A helyi tanács hoz­zájárulását a gazdasági szer­vek jelentős összegű pénztá­mogatással és társadalmi munkával egészítették ki. Az összefogás eredménye, hogy a jászapáti felnőtt és gyermek olvasók minden igényt kielégítő szép könyv­tárat kaptak. Az új létesít­mény alapterülete több mint háromszorosa a réginek. A szabad polcokkal, mutatós és kényelmes berendezésekkel ellátott, tágas olvasóterem­ben kulturált körülmények között fogadhatják az olva­sókat. Külön — a felnőttekénél is szebb — olvasóterme van a gyerekeknek. A legkisebbek — óvodások és kisiskolások — sajátosságaiknak megfele­lően használhatják az érdek­lődési körüknek megfelelő ifjúsági köteteket. Üj — legalábbis a jászapá­ti könyvtárban — a zenei részleg. Szép élményeket és hasznos elfoglaltságot ígér a fiataloknak, zenehallgatásra, magnófelvételekre, átjátszá­sokra ad lehetőséget. Szövetkezeti krónikaírók számára pályázatot hirdetett a Szolnok megyei Múzeumok Iúgazgatósága, együtt a szö­vetkezetek megyei irányító szerveivel. A megyében sok emléke van a hajdani kispa­raszti gazdálkodásnak, ma már történelem a földosztás, a termelőszövetkezetek és a fogyasztási szövetkezetek mozgalmának a kialakulása. Számos témát kínálnak a ki­halófélben lévő foglalkozá­sok, mesterségek1. A megyében élő pásztorok legidősebbjei még a rideg jószágtartás szokásait, hagyo­mányait is ismerik. A parasz­ti önéletrajzok is sok adalé­kot szolgáltathatnak. A szo­cialista brigádok 25 éves mozgalmának törtjéniete ugyancsak gazdag téma tár a honismereti és néprajzi pá­lyamunkákhoz. A pályázato­kat 1983: szeptember 2C-ig kell beküldeni a Szolnok me­gyei Múzeumok lgazgatósá gára illetve a szövetkezetek megyei szerveihez. vigyá­zó, ké­rő sza­vai — szellemi gazdagodást — azok körében, akik min­dent a pénztől remélnek, s fenntartás nélkül hisznek annak mindenhatóságában, talán korszerűtlennek tűn­nek. Hogyan lehetséges szel­lemi gazdagodásról beszél­ni, amikor a köz művelő­désére fordítható anyagiak nagyon is szűkösek. sőt, relatíve — a költségek emel­kedése miatt — csökkennek. Azt ugyan mindenki elis- mei'i, aki a társadalom mű­velődéséért dolgozik, hogy napjainkban növekszik a szellemi, az eszmei ható­erők, ha úgy tetszik az em­beri tényezők szerepe. A mindennapi tudás valóban anyagi erővé válhat, ezt akár gyakorlati, statisztikai példákkal is lehetne bizo­nyítani. Nem kérdőjelezi meg ez utóbbit sem a köz­felfogás. De egy jelenség amely hovatovább ördögi kör is lehet, igen károsan hat. Ifjú népművelő bará­tom mondta: „Ha van mani, lesz kultúra!”. Fordítsuk meg az áligazság „tételeit”. Tehát ha nincs pénz. nincs művelődés? S ha nem nö­vekszik a tudás, s így nem válik jól, jobban kamatozó anyagi erővé, akkor miből lesz a „mami?” A kultúra áru értékének megítélésében — a gyakor­lat talaján talán téved­tünk is az elmúlt évtizedek­ben. Bizonyos fokig ma is ennek rossz hatását érez­zük. Az emberek ugyanis — akik természetesnek veszik, hogy az élelemért, a laká­sért, az utazásért, stb. fizet­niük kell — már-már azt hitték — nem csak az ő hibájuk —, hogy a kultúra nálunk ingyenes. Sőt. netán szükséges rossz: akkor kell színházba, moziba menni, amikorra a bérlet érvényes azt kell elolvasni, amit ja­vasolnak, — sorolhatnánk. De nemcsak a fogyasztó ré­széről vált ellentmondásos­sá a helyzet, még bonyo­lultabb az elosztás kérdése. A művelődési otthonok há­lózata a jelentékeny állami támogatást közvetve vissza­áramoltatja a lakossághoz. A folyamat jelentős funk­ciózavarokkal megy végbe. A gigantomán szemlélet ar­ra alkalmatlan helyeken is méreg drága rock-hangverse­nyeket, felemás közművelő­dési értékű színházi előadá­sokat rendez. A támogatás elve is megsérül olykor, nem mindig az értéket ho­norálják, hanem a látsza­tot. Méltán vált Iá ez is el­lenérzést kisebb nagyobb közösségekből. Nem alapta­lan annak a tsz-vezetőség­nek a reklamációja, amely így gondolkodik: „Adunk a művelődési háznak 25 ezer Illyés Gyula forintot. Nem sok, de eny- nyit bírunk. Mit kapunk ér­te? A rockon. meg a discon kívül semmi sincs a ház­ban”. A művelődési ház igazgatója ugyanerről: „Bér­leti előadásban hirdettünk meg négy rock-hangver­senyt. A bérleteket a gazda­sági egységek vették meg, mind elkelt. Sajnos az eddigi két előadáson nem telt meg a ház, nem jöttek el a dol­gozók, jegyeket mszont nem árulhattunk azok számára, akik szívesen váltottak vol­na.” Ezek után meg se mer­tük kérdezni, érdemes volt-e az állami támogatásból és a faluközösség pénzéből 40 ezer forintot igy elkölteni. Ez esetben a pénz sem „csi­nál” tehát kultúrát. A múltkoriban egy idős parasztember megmutatta a „gúnyáját”. Az idézet tőle. Azt a színpadi ruhát értette, gúnya alatt amelyben jó öt­ven évvel ezelőtt A falu rossza főszerepét játszotta a Köriben. — vagyis a ku­bikosok szervezetében. Meg­volt a Sári bíró öltözéke is, meg még más is, de a há­ború alatt tönkrement mond­ta. Megtudtam tőle. hogy ezeket a hétköznapi, utcai viseletre már akkor sem alkalmas „gúnyákat” saját pénzén csináltatta. Megmu­tatta a helyi lap dicsérő cikkét is. Félévszázad táv­latában is mosolyogva, öröm­mel. alig leplezett büszke­séggel beszélt szerepléseiről. Mindez — valós példaként — akkor jutott eszünkbe, amikor — szintén tények alapján — az amatőr fogal­mának rossz csengését hal­lottuk egy tanácskozáson. Feledésbe merült volna, hogy amatőr tevékenységnek a művészetnek azt az aktív és legalább részben alkotó jellegű gyakorlását nevez­zük, amelyet olyan emberek folytatnak, akik foglalkozá­suk, társadalmi munka- megosztásban elfoglalt he­lyük szerint nem sorolhatók a művészek közé. Pedig ná­lunk az amatőr művészeti mozgalom a kezdettől fogva a haladó politikai mozgal­makkal. elsősorban a mun­kásmozgalommal kapcsoló­dott össze. Ma is a művé­szeti tevékenységben való cselekvő részvétel és az al­kotás lehetőségét nyújtja az amatőrmozgalom. De miért annyira foghíjas, ameny- nyire? Kórusban énekelni elfogadott dolog, a vers­mondó sem számít már cso­dabogárnak. de például a színjátszót már valamiféle művész önjelöltnek tekintik. Feltűnt, hogy érdemes mű­velődési ház igazgatók is milyen halkan mondják: van egy színjátszó csopor­tunk is. A hangsúlyból érez­ni: mit csináljunk nem za­varhatjuk szét őket! Pedig különböző, pontosan mérle­gelt határozatokban bátorí­tóan fogalmazták meg, hogy a színjátszás közösségben végzett tevékenység, fontos funkciót tölthet be a szocia­lista magatartás és műve­lődés közösségi normáinak kialakításában. Kétségtelen, hogy az ama­tőr színjátszás iránti „hi­vatalos” közöny — amelyet gyakorló népművelők képvi­selnek — elsősorban a jót s jól elvének féltéséből táp­lálkozik. Egyetérthetünk ab­ban, hogy a kezdetlegesség, a giccs nem csupán az íz­lésnevelés kérdése, — poli­tikai jelentősége is lehet. Az értéktelenség ugyanis poli­tikailag is káros. De mégis alakulnak manapság is ének­karok. pávakörök, amelyek­nek a kezdet kezdetén egyet­len fő értékük a jószándék. Akkor lépnek közönség elé, amikor mór a fogalom jó értelmében ízlésformáló ha­tásuk van. A színjátszó cso­portokat, irodalmi színpado­kat is így kellene kezelni, biztosítani számukra a fej­lődés feltételeit. Ezek saj­nos összességében hiányoz­nak, kész műsoraikat a bá­zisintézményen kívül alig tudják bemutatni, a szom­széd községben már nem is tudnak róluk a művelődési intézmények propagandája oly szűkkörű. Az érték és értéktelenség párhuzamában azt is ki kel­lene — hosszú távon — pró­bálni, hogy a kellő ráter­mettséggel játszó amatőr együttesek, vagy a különö­sebb talentumot felmutatni nem tudó, ám annál drá­gább „hivatásos brigádok” szerepeltetése-e a célsze­rűbb? S a kérdőjel után nem is mindig anyagi meg­fontolásokra gondolunk. Szerencsére idejében felis­merte közművelődésünk a a szokásokban rejlő lehető­ségek erejét. Ez általában és részkérdésekben is így van, de — az előzőekben erről már szóltunk — néhány te­rületén a köz művelődésének még van pótolni való. Ér­demes elgondolkozni Eötvös József véleményein: „A népművelés ügye nem csu­pán a törvények és minisz­teriális rendeletek, hanem a népnek közreműködésével indulhat jobb fejlődésnek. Ebben a Kérdésben jobb a helyzet, mint gondolnánk. A müvaltségideál — vagy­is, hogy az emberek ismer­jék a természeti és társa­dalmi valóságot, sajátítsák el a logikus gondolkodás alapelveit, tájékozódjam^ a termelés és a mindeflijspi élet viszonyai között. &*- ártsanak ki magukban tudo­mányos világképet, rendel­kezzenek kellő nyelvisme­retekkel, stb — valóra vá­lóra válásának lehetőségei — anyagiak és szellemiek egy­aránt — adottak. Az érdek­lődő tömegek — ha nem is egyforma mértékben, vagy áldozatok árán — eljuthat­nak a kultúra forrásaihoz. Tudott, hogy az ember ak­kor válik valóban kultúr- lénnyé, ha maga is valami­lyen szinten aktívan részt vesz a kultúra alkotásában, fejlesztésében, továbbadásá­ban. Mindez nem tételez fél kizárólagos értelmiségi élet­formát. hiszen a kultúra magában foglalja a legkü­lönbözőbb jellegű munkát és szabadidős tevékenységet. Kutúra a magyar mezőgaz­daság fejlődése a kézi ara­tástól a gépi betakarításig, — de kulturálódási jelent a hasznos hobbik egész sora. Jó dolog, szellemi fejlődé­sünk eredménye, hogy a köz művelődésének alanya nem arc nélküli tömeg, hanem a különböző termé­szet- és társadalomtudomá­nyi, ■ művészeti kérdések iránt más és más szinten gondolkodó emberek soka­sága. vélet­lennek, hogy azokban a művelődési köz­pontokban, házakban van pezsgő élet, ahol a külön­böző foglalkozású és életko­rú emberek számára meg­fagyták a választás lehető­ségét, biztosították válasz­tott művelődési területük élvezéséhez az alapvető fel­tételeket. (Szolnok, Mezőtúr, Öcsöd. Kunhegyes, Tiszabu- ra stb.) Nagyon bölcs fel­ismerés: „Nem az a fontos, hogy én örüljek, mert a nagyteremben sokan voltak a rendezvényünkön, hanem az a lényeg, hogy a láto­gatók jöjjenek hozzánk örömmel, s minden nap ré­szesei legyenek a kultúrá­nak.” — ezt a megállapítást egy tapasztalt közművelőtől hallottuk. Úgy hisszük ebben áll a „nagy titok”, amelyről sokszor megfeledkezünk. Ez pedig az öröm. Kiapadhatat­lan forrás, milliós költség­vetés sem kell hozzá csak jó helyzetfelismerés, ember- szeretet, baráti szó azok ré­széről. akik hivatásszerűen vagy öntevékenyen — tehát nem amatőr szinten — a kultúrát akarják terjeszteni. A „játszani is engedd” szelleme kell. hogy jobban érvényesüljön, hiszen a kul­túra nem szűkíthető le csupán a műveltség terjesz­tésére, közvetítésére hanem fontos feladata a szocialista életmód, életforma és maga­tartás kialakításának segíté­se, a közösségi szellem, a cselekvő erő fejlesztése. S mindez nem elsősorban pénzkérdés, az öröm, a si­kerélmény nagy erő a szel­lemi gazdagodás egyik alap­ja. Tiszai Lajos S nem tartjuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents