Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
(Száz én nuiqiiar íinaeJUáibnL amóházán mindenki ismeri Mákó ínyét Máig emlegetik a fe- rencjózsefi időkből való anekdotát, hogy mikor a damóházi újoncok bevonultak, és a tiszt úr megkérdezte tőlük, ki a legelső magyar ember, azt felelték: Mákó Imre. Szürke Mákónak is nevezték, mert deres lovon járt mindig. Ha tavaszonként összeterelte három falu gulyáját — Damóházáét, Varjasét, Letécét — és felült deres lovára, és kieresztette bőrből font ostorát: még egy olyan pásztornak termett, derék, szép embert nem tudtak volna melléje állítani. Három falu számadó gulyása volt ötven esztendeig. A végeláthatatlan cserei rétséget járta, fel egészen a letéci bükköserdőig, kint élve, kint hálva a csillagos ég alatt, tavaszelőtől hóhullásig. Mégsem erről volt nevezetes. Nem is termetéről, deres lováról. Hanem arról, hogy ötven éven át soha jószág nem hibázott a gulyájából. Elődjét nyaranta kétszer-három- szor is megvizitálta az elöljáróság. Hozzá csak egyszer mentek ki. Felvállaltam a gulyát, szólt oda az elöljárónak, ha hiba lesz, megjelentem. Azzal megfordította lovát, otthagyva a három község küldötteit. De nem lett hiba. Soha. Most, hogy végét járja, itt van az ágyánál szinte a fél Damóháza. Menye már mind behordta a tágas szobába a székeket, a konyhabeli szófát, még a folyosóról a pipáló padot is. melyen ebéd után füstölni szokott az öreg gulyás. Mégse elég az ülő alkalmatosság. Egymáshoz türemkedve állnak a tisztségviselők, egymás válla felett nézik a magasan vetett ágyat. Állnak, hallgatnak. Ismervén Mákót, ismerik csendszerető természetét. Hogy idővel olyan lett ő maga is, mint a táj, amelyen járt. Hallgatag, erős, jelekkel társalgó. Btojrtáriait szemmel kormányozta. Ha szóltak hozzá, rendesen így felelt; igen. Vagy: nem. Utóbb az igent is hosszúnak találta, felcserélte a „de” szócskával. Mákó is hallgat. A csíkos párnákra támaszkodva ül, kezét a dunnán nyugtatja. Homlokának ráncaiban, melyek olyanok, minta napégette föld repedései, verejték fénylik. Menye időnként megtörli egy fehér kendővel. Besüppedt szeme rebbenés nélkül néz a világba, már alig világolva, de nyugodtan. Az imént hagyatkozott. Világos elmével, röviden. Földjét, házát, minden jószágát fiára hagyta, aki gazda. Nem gulyás, csak gazda. Épp ezért nincs kire hagynia szi- ronyos. pillangós nyelű, nevezetes karikását. Azt csak temessék el vele. Nincs, aki a kezébe vegye. És elhallgatott. De a szája még nyitva. mintha mondani akarna valamit. Szemét még nem hunyja le, mintha látni akarna valakit. Ki tudja? Ki tud olvasni a mozdulatlan. vén szemekből? Mert volna, aki folytassa az ősi mesterséget. Az unoka. Az Imre. Akit gyerekkorától fogva magával hordott a cserei rétségbe. El nem eresztette, kedvében járt, sípot csinált neki. ostornyelet faragott: és pásztornak nevelte őt, ap- ródonként beléoltva hosszú gulyásélete tudományát. De Imre nagyot vétett az öreg szemében. Előbb is azzal, hogy Pap Marist vette feleségül. Olyan lányt, kinek az apja kocsis volt az uraságnál. Se nem gulyás se nem gazda, csak kocsis. Ekkor kitagadták a vagyonból Imrét, hogy a szegény rokonság széjjel ne hordhassa a vagyont. Imre megharagudott, ha ti úgy, én is úgy. elállt a gazdák gulyájától a közösbe, találkoznia se kelljen apjával, nagyapjával. Mákó kilencven esztendős volt akkor, egy szeles tavaszi nap megleste unokáját. Szabad ember létedre elszegődtél, mondta neki haraggal, rávitt a Pap Maris famíliája, de a halálom óráján se kerülj a szemem elé. Imre nem győzködött az öreggel, hiába is lett volna. A Mákó mind vasfejű, konok ember, amit egyszer kimond. úgvsem szívja vissza. Jól van. nem kerülök oda. mondta csendesen, szemébe húzta a kalapját, elment. A közösben aztán nekiállt gulyát csinálni az akkori rissz-rossz jószágból. Felelni akart valahogy a családnak. a Mákók dühe-gőze dolgozott benne. Üzött-hajtott mindenkit maga körül. Félni kezdett tőle az elnök is. Imrétől egy nap nem maradhatott nyugton, mind csak követelt valamit a gulyának. Lassan azonban híre lett ennek a gulyának. Csak éppen a család nem tudott róla. A vén Mákó előtt ki se ejthették unokája nevét. Latari Ambrus vidítaná a haldokló gulyást. Kedves bojtárja volt neki. — Hát mikor — kezdi — Imre bácsi belevágta fokosát a szumo- nyi kocsma gerendájába? Ugye. És aki bojtár kihúzza, annyi bort rendelhet, amennyi bele fér. De olyan bojtár nem volt, mert a fokos tövig beleállt a gerendába, ugye. Dobozy Imre: Gulyások búcsúznak Mákó szemmel int. A hajdani bojtár, deres fejű ember már. belefog dörmögve a gulyás nótájába. „Ha bemegyek a szumonyi kocsmába, rézfokosom vágom a gerendába.” Mákó bólogat. Mintha el is mosolyodna. Erre aztán a tisztességtevő gyülekezet is dalol halkan. Felállnak, mintha szent éneket énekelnének, és mondják, ünnepélyesen rezegtetve: aki legény vegye ki, azt csak gulyás teheti... De olyan is ez, mint a szent ének. A távozni készülő gulyás búcsúdala. A tanácselnök elérzékenyülve krákog. Homlokához nyúl, mintha viszketne a homloka, pedig a szemét törli. Ekkor lép a szobába Imre. Fekete ünneplőben van. Olyan, mint Mákó lehetett harminc esztendős korában. Fejjel magasabb a többinél, lobogó szemű, dús, fekete haja simára kefélve, nedvesen tapad a fejére. Pap Maris a legszebb Dobozy Imre (1917—1982) a felszabadulás utáni — elsősorban az elmúlt negyedszázadnyi — irodalmi közélet egyik legjelentősebb alakja. Próza- és drámaíró, publicista, irodalomszervező.. Pályafutását költőként kezdte, a Válasz közölte verseit. Katona volt a második világháborúban, majd alakulatával a szovjet csapatokhoz csatlakozott, s fegyveresen harcolt a fasizmus ellen. A felszabadulás után nagy aktivitással kapcsolódott be a politikai életbe. Járási párttitkár, majd a Szabad Nép munkaitársa lett. Falusi riportjai, publicisztikai írásai, elbeszélései többnyire itt jelentek meg. 1953-ban József Attila-díjat. 1958-ban Kos- suth-díjat kapott. Az ellenforradalom után az elsők között volt, akik íróként megszólaltak. s kiemelkedő szerepet vállalt az irodalmi közélet konszolidációjában. 1961-től 1963-ig az Élet és Irodalom főszerkesztője, 1959-től az írószövetség főtitkára, majd titkára, 1975- től 1981-ig elnöke volt. A XI. és XII. kongresszuson a Köz ponti Bizottság tagjává választották. Fő témája a kialakuló szó cialista ember helytállása u kiélezett történelmi helyzetekben és a mindennapokban. A parasztság változó életével, a falusi fejlődés tapasztalataival és ellentmondásaival foglalkoznak első riportkönyvei, novellái, regényei. Majd a második világháborús magyar felelősség keresése, a felszabadulás utáni évek konfliktusokkal terhes politikai élete, az 1956-os megrázkódtatás és újjáéledés ihleti próza- és drámaírói munkás ságát. A tizedes meg a többiek (1967). a Hatalom nélkül (1979) című regényei. Szélvihar (1958). Holnap folytatjuk (1962). Eljött a tavasz (1968) című drámái a magyar történelmi Önismeret jelentős alakítóivá, egyúttal Írói sikerré is lettek, amit a film- művészettel való termékeny kapcsolat is erősített. embert kaparintotta meg magának, az biztos. Imre megáll az ajtónál, szeme rátapad az ágyra, ágyban nyugvó nagyapjára. De az észre sem veszi. Néz maga elé mereven. Mégis észreveszi, mintha csak Latarinak felelne, azt mondja: — Akkor se volt olyan gulyás még egy. Máma meg nincs is gulyás. Elmúlt az az idő, mikor még gulyás is volt. Mozgolódás támad a szobában. Ez jó, ez nagyon jó, hogy az unoka hajlik a békülésre. Eljött, ezt nagyon jól tette. Pillognak rá az emberek bátorítólag, az ágyra is pillognak, szinte szemmel szolgálva a Mákók közti enyhülést, melyet nemigen lehet halogatni, nincs rá valami sok idő. Mákó azonban nem néz az ajtó felé. Hát elmegy, anélkül, hogy magához bocsátaná az unokáját? Nem lehet az, mégse lehet. Szólani kellene valami jót, engesztelőt, de senki se mer belefogni. Mákó pedig kapkodja levegőt. — De gulya sincs olyan — erőlködik. — Nincs már gulya.' Nem tudnak ahhoz a mostaniak. Micsoda békíthetetlen, konok ember. Fia, a középső Mákó, fed- dőleg tekint Imrére, mért jött korán, a koporsó mögött már csendben kísérhette volna nagyapját. Imre beszívta a szája szélét. Nem szól semmit. Kifordul az ajtón. Latar; más történetbe fog. de látja, hogy Mákónak már a szeme se figyel. Abbahagyja a mondat közepén. Helyette a pap veszi át a szót. Rég feladta az utolsó kenetet, nincs hivatalos dolga, csak barátságból üldögél a haldokló mellett. Azt mondja példálózva, hogy a bűnös lélek hogyan reméljen bocsánatot odafönt. ha nem akar megbocsátani idelent. Mákó tiltó- las emeli a kezét, erre a pap is abbahagyja. Csend van. Mákó mind nehezebben zihál. Később azonban, már nyugovóban a nap, bőgés csapódik be az utcáról, paták dobognak a kövesúton. A szobabéliek arra figyelnek. A térés utca kanyarulatában megjelenik a gulya. Az egész gulya, a borjak is ott döfölődnek anyjuk oldalánál. Elől Bandi, a foltos orrú, hatalmas bika. Feltartja fejét, mintha túrná a levegőt, elbődül hosszan, a szél egyenest neki tereli a rétség illatát. Nyomában szorosan egymáshoz törörülve léptet a gulya. Zsenrv lyeszínű, fehér, borvörös foltok csillámlanak a bágyadt napsütésen, egy tehén megáll az ablak előtt, bebámul nedves, nagy szemével. A szobában felállnak, elrendeződnek az emberek, élő folyosót alkotva ágytól ablakig. Mákó lassan előbbre dől, kezével int, vigyék az ablakhoz. A fia meg Lata ri fogják fel. Eszükbe se jut ellen kezni. Jól bebugyolálják a dunnába. ölben viszik oda az ablakhoz. Mákó kialvó szemébe még egyszer visszatér az élet. Nézi búcsúzva, s csillapíthatatlan mohón az elébe táruló színeket, mozdulatokat, a széles hátakat, rengő tőgyeket, a gomólygó gulya tarka tömegét, szeme mintha fel akarná inni az utolsó kis színfoltig az egészet — Visszatennénk, Imre bácsi — mondja aggódva Latari. — Pihenjen. — Még — szólt kívánkozva az öreg. bika rakoncailanko H mm dik odakint. Kerül■■ fordul, kitörne vala-■ merre a rét feléi De M Imre kiereszti ostorát, hatalmasat kiált. Bán di megjuhászodik. le szegj fejét, kapálva áll meg egy helyben. Mákó repedezett, kemény arcát lassan fellazítja valami távoli, de mégis jelenlévő derű. Imre pedig megáll a hídon, mint a co vek. két karját összefonja a mellén. és néz merőn a csukott ablakra. így áll. míg a jegenyék mögött le nem bukik a nap. Akkor meg fordítja a gulyát, terelő kutya nél kül. ostora pattogásával. — Elaludt — mondja egyszerre Latari, Mákó félrebillent fejét karjával megtámasztva. — Milyen szépen elaludt. Bácskai Bertalan: Ecseges Berettyó Puszta Sándor: Öregség egyszereseik bekéretőzik. észre sem vesszük jön résztkér életünkből mellénk áll tesz vesz belénköltözik felölti mosolyunk taglejtéseink Mohácsi Regős Ferenc rajza Törő István: Hegymenet Csak szív legyen elég, lábak dobbanásait visszaveri a hegy, s csúcsok fénylenek - tüdőtartályok fettöltődtek, kell, ha kevés az oxigén, s csak lendít a lomha test, mi jól bírjuk a hosszú hajtást, lassan dobjuk el kölönceink, s ha rézsut megyünk is, balra - jobbra, de biz.tosan megérkezünk. Bárány Tamás: A kutyás férfi Voít egy gyönyörű, éjbarna vizslájuk, csak azzal lehetett látni őket. A férfi délelőttönkint a parton csavargóit, fürdőnadrágban és pizsamakabátban, gallyakat hajigáit a hullámok közé a kutyának, amaz utánuk iramodott, s már hozta is szájában a zsákmányt, diadalmasan tiporva maga körül a tajtékzó habot. Aztán rázta, rázta a napfényben felsziporkázó vizcseppeket. Délután az asszonnyal sétálgattak. hármasban. Szorosan összefonva mentek, akár valami furcsa, egytörzsü, négylábú kentaur, s a kutya folyvást ott loholt, hullámzott körülöttük. A gát töltésén bandúkoltak legszívesebben; ma is előttem vannak, ha szemem lehunyom: sötét sziluettjük keményen rajzolódik az olivzöld esti égre. A mindennapi emlék jócskán belém t vésődhetett: két nyáron át laktak ott közelünkben, a Duna menti nyaralóhelyen. A férfi inkább reggel fürdött, sietve megmártotta magát, s már törülközött is, húzta vissza a pizsamakabátot. Az asszony mindig este. Fiatal, csupa izom teremtés volt, talán huszonkét-huszonhárom éves: nekem akkoriban — vagy negyven esztendeje — meglett, idősödő néni. Úgy emlékszem, kedvelt, és néha el-elbeszélgetett velem. Magam is szerettem, mert kutyájuk szelíd volt, nem kellett félnem tőle, s mert egyik hétfői kincskeresésünk során — a vasárnapi csónakos kirándulók után gereblyéztük föl másnap mindig tíz ujjal a strandot —, az ő házuk közelében találtam egyszer egy kerek ezüstpengőst. Azóta tudom, hogy a szemünkkel ő néz helyesel bálim belénköltözik lényünk legmélyére száll ólomnehezék szívünk átlátszó lapjain ő lesz a vízjegyünk többé nem hagy el elüzhetetlen örökre ittmarad velünk
