Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
8 Irodalom» művészet 1983. MÁJUS 14. Rózsa Endre: Rögtönzés egy motívumra Rókafoyta csuka, csukafogta róka — ráz az idő engem, én is őt miáta. ö az én csukám már, én az ő rókája, dalolnánk is, hogyha volna szánk nótára. Beszélgetnénk is, de fogunk csikorog csak, némának tart engem, én őt nagy gonosznak. Állkapcsunk kapcsa közt vér sajdul patakzón, .— ő; kint van a vízből, én: szakadó parton —), nem ragadtat el, hogy el kell őt ragadnom! Ifj. Zsovák László: Csonka játékok Mindig előállnak egy-egy kinyomott szemű babával, fej nélküli macival, kitörött ablakú kisautóval. Rendszerint az utcán, árkokból szedik össze, kukákból [halásszák ki, vagy osztálytársaiktól kapják. Ha újakkal ajándékozzuk meg [őket, széjjelszedik, megcsonkítják [egyhamar. Nekik így kell, így szeretik, így érzik magukhoz [tartozóknak. Ezeket dédelgetik, ezeken át látnak minket is. gyütt «őttek föl, és most is együtt élnek az országút melletti házban, amit az apjuktól örököltek, valaha régen, mikor az egyik húszéves volt, a másik tizenkilenc. Most az egyik ötvenegy éves, karácsonykor lesz ötven a másik. A nagyon öregek még emlékeznek rájuk mint kislányokra, ahogy a kertben futkostak, vagy a diófaágra kötött hintán ültek, kéz a 'kézben, lassan himbálták magukat, és senki sem tudhatta, mire gondolnak. Egyformák voltak, a nagyobbik legföljebb ujjnyival magasabb a másiknál, de ezt nem lehetett észrevenni, csak ha apjuk megmérte őket az ajtófánál, vonást tett a vonalzó végén, és a fölső vonalihoz odaírta, hogy Juika. az alsóhoz pedig, hogy Terka. „Szakasztott egyformák: akárcsak két tojás” — mondogatták róluk. Édesanyjuk meg azt mondta: „Hát nem mintha ikrek lennének? Szinte magam is összetévesztem őket.” Ezt persze csak úgy mondta, mert azért mégse tévesztette össze soha őket. Azitán egy télen meghalt az anyjuk, és a következő évben meghalt az apjuk is. A nővérek magukra maradtak a háziban. A szülők sírja szép lombos-virágos a temetőben. Kőemléket emelték nekik; a kőre lőne fut, télen is zöld. Rózsafa borul a ikőkereszt fölé, tavasszal teléhinti a sír gyöipét oipkeszirommal. Otthon az udvarban még áll a diófa. A ház előtt a‘ kert most is épp úgy tele vörös ciniával és nagy, sárga dáliákkal, mint régen. De a nővérek már nem olyan szakasztott egyformák, mint két tojás. Már legföljebb csak úgy hasonlítanak egymáshoz, mint ga- lambtoflás a túdtojáshoz. Juika elhízott, elnehezedett. Nagy testét himbálva vonszolja ide-oda a házban meg az udvaron, konyhától a csirkeólig. Dagad a lába. fájlalja a térdét, és nem szívesen jár el hazulról. Néhanap a postáig, ahol annak idején dolgozott. Csíkvári Péter: Memento Kondor Bélának Száz ma(/t/ur novelláiból Terka, éppen ellenkezőlep el- ivékonyodott az idők folyamán. Fürgén jár, sürög-forog ég a keze alatt a munka. Karja inas, a nyaka szíjas. Mozgása emlékeztet ugyan a nénjéére. de ami annál lomha himbálódzás, az nála friss hajladozás. Az arcuk azonban egyforma maradt. Ugyanaz a száj, ugyanaz a szem, ugyanaz a homlok, ugyanazok a vonások. Csak annyi a különbség, hogy az egyik száraz és cserzett, a másik pámásan pu^ia és lágy. Az egyik ráncosabb, a másik simább. így, mintha az idő múltával arcot cseréltek volna: az idősebb lett a fiatalabb, és a fiatalabb az idősebb. Pedig egy kosztott ettek, egy soron éltek. Most Juika viszi otthon a házat. Sóhajtozva tesz-vesz, főz. moRónay György: Nem jön madár sogat, ellátja a baromfit, meg ha van, a hízót. A mosást, vasalást együtt csinálják. Olyankor, ha Terka ráér. Terka eljár dolgozni. Gondnokságot vállal nyaranta valamelyik parti üdülőben. Most már esztendők óta a gyógyszerészeknél. Az üdülő jó másfél kilométerre van az országút menti háztól. Terka kerékpáron közlekedik. Kora reggel megy, késő este jön. Az üdülőben nincs főzés. Némelyik vendég, kivált, akinek kocsija van, eljár enni. Lehet három helyen is. De a többség, a gyerekesek majdnem mind, hozatják a kosztot. A Diófának van a legjobb konyhája, onnét hozatják. Terka hordja. Tíz-tizemkét ételhordót is akaszt a kerékpárjára. A Diófa is az országút mentén van, szemközt Terkáékkal. Míg az ételhordókat töltik, vagy ha még várni kell a levesre, Terka egy-két percre hazaugrik. Juika gyöngyöző homlokkal pi- heg a lesötétített szobában. — Szegénykém, biciklizni ebben a hőségben... Terka legyint. — Nem kell valami a Néplboit- ból? Nehogy kimászkálj nekem ebben a kánikulában. Különben — teszi hozzá — nincs is olyan meleg. De ősszel nincs vendég, az üdülőt 'bezárják. A matracokat ki- poroiták. a szobákat fölsúrolták. ranyló ősz illatozott akkor 1951-ben a Nagyboldogasszony úton, a Gellérthegy felől játékos friss szelek settenkedtek a házak közt, végig a Himfy lépcsőn, kanyarogba s megtorpantak a Körtéren. Szétoszlott az illat, a villamosok, újságosbó- dók, kávémérések, olcsó vendéglők mohón nyelték, szívták magukba, és szétsugározták az ősz üzenetét. Reggel volt, tiszta, varázsos. áttetsző. A tér, a lépcsősor, az utca semmit sem titkolva mutatta arcát, a tárgyakat, a kopott házfalakat, a finom súroló fények mintha szépítő varázslattal próbálnák Kiegaranyozni. A kies budai városképben kiemelték mindazt, ami szép, s amire figyelni érdemes. Három diák, három ifjú egyetemista fiatalember lépdelt ráérősen a Móricz körtér felé. A Körtéren 'rádöbbenitek: késésben vannak. Nosza, egy lendület a megálló, elérték még a 49-es járatot. A járdaszigeten féllábbal a lépcsőn, fél kézzel a kapaszkodót fogva épp az indító füttyjelet készült megszólaltatni a kalauz. Azaz, hogy nem is kalauz volt, hanem valami csoda. Legalábbis annak képzelte a három jóbarát. — Te, öregem — szólalt meg az A fehérneműt pl vitte, és már vissza is hozta a Patyolat. Terka néha lenéz a partra, megvizsgálja. rendben vannák-e a zárak, nem feszegették-e a zsalukat, elsöpörte-e a ház előtt az úton az avart az a göthös kis öregasz- szony, akit ezért fizet a tanács. Egyébként pedig ülnek a ház előtt, a pádon az őszi verőfényben. Nézik a sárga dáliákat, a diófa bámuló lombját, és túloldalt, nem messze előttük, a templom tornyának hegyes, fekete rajzát az égen. Beszélgetnek. Erről-arról. nyári dolgokról beszélgetnek. Ki jött új vendég, ki nem jött vissza tavalyi. Meg, hogy a kunházi patikus a platinaszőke nőjével mekkorát karambolozott a földvári kanyarban. Persze szóba kerül a hentes is. Aki annak idején járt hozzájuk, cukorkát hozott, kis doboz csokoládét, és egy este nagy dadogással feleségül kérte Terkát. — Szegénykém — motyogta Juika. — ,Ha hozzámentél volna, most nem kéne annyit gürcölnöd. — Nem tetszett — mondja Terka kurtán. — Különben is elesett a háborúban.-Juika tudja, hogy tetszett neki. Csak ő miatta nem ment hozzá. Mert neki is tetszett a hentes, ő is szívesen hozzáment volna. Megmozdítja nagy, lomha testét, nyöszörög hozzá. Egészen eler- nyedt a napon, de jólesik. — Tudod, néha elgondolom — mondja — milyen másképpen fordulhatott volna az életed. Ha akkor nem vagy olyan jó testvér hozzám. — Hagyjuk ezeket a régi dolgokat — mondja Terka ingerülten. Rónay György (1913— 1978) a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Sokoldalú, gazdag életművet hagyott maga után: költő, prózaíró, kiváló irodalomtörténész és műfordító volt. A budapesti egyetemen, magyar—francia szakon szerezte tanári diplomáját. Lektorként, majd lapszerkesztőként működött: 1943-ban az Ezüstkor című folyóiratot, (1950-től haláláig a Vigíliát szerkesztette. Gondolkodását, műveit vallásos meggyőződés és racionalizmus sajátos egysége, morális, igényesség és humanizmus jellemzi. egyik, a latinszakos enyhén paló- cos hangsúllyal — ez a kalauznő lehetett a modellje annak a füty- työs lánynak, akit a nemzeti nagy kiállításon láttunk ... — Ugyan, képzelődsz... Különben is az barna hajú volt, nem is egyenruhába, talpig öntudatba volt öltöztetve ... így társalogtak végig a megállók során, egészen a Múzeum körútig. Az Astoriánál leszálltak. Azaz hogy csak ketten, mert Pusztai Feri, a hajdani kaposvári diák ottfelejtődött. Csák ült a pádon, és azt érezte, vége a világnak. Mintha csak láz tört volna rá, melege lett és bénultan nézett ma ga elé. Nézett jobbra, balra, de leginkább a füttyjedekre és a csinos kalauznőre figyelt. Mindig megriadt, ha szétroppantotta a csöndet, monoton zsivajt a hosszú füttyjei. Feledte az órát, a 6-os tanterem levegőjét, nem tudott már másra gondolni: kivárja a pillanatot, amikor ennek a'-csodá- nak a fénykörébe beléphet. Már nem is számolta, hányszor fordult a villamos Buda és Pest köHallgatnak. — Majd éppen az a mulya kellett nekem! — mondja később Terka. Aztán még később: — No bizony nem szeretnék a felesége helyébe lenni! — Kinek? — kérdezi Juika értetlenül. — Hát a kunházi patikusénak! Folytan azt a platinaszőke dajnát furikázza. az asszonyt meg otthon föleszi a három gyerek... — Terka dühösen legyint. — Eh, férfinép, kutyanép. JúLka puha kezének nedves melegét érzi a kezében. — Emlékszel? — dünnyögi Juika. — Ott volt az az ág, arra szerelte apa a hintát. — Azt is rég eltüzeltük — mondja Terka szárazon. — Letörött — siránkozik Juika. — Pedig azon lógott a hinta. is csönd. Aztán Juika folytatja, már nem sí- rósan, csak csöndesen, tűnődve. — Mi meg ültünk a hintán és himbálództunk. Közben az eget néztük a torony fölött. Hogy jön-e már. Azt mondtuk, hogy ott kell neki jönni, és néztük, jön-e már. Mert, ha madár jött volna, az valami jót jelentett volna. Terka bólint. Nézd a torony fölött az eget. — Nem jött madár — mondja tárgyilagosan. Ülnek a pádon, fogják egymás kezét. Himbálja őket az ősz. Mint költő a lírai reailz- mus és a klasszikus, tiszta formák művésze. A harmincas évektől kezdve folyamatosan jelentek meg kötetei, s különösen termékenynek bizonyult élete utolsó évtizedében. Irodalomtörténészként elsősorban a magyar regény történetével és a 19. század második felének magyar irodalmával foglalkozott. Szépprózája a magyar polgárság történelmi szerepvesztését és az értelmiség útkeresését ábrázolja. Elbeszélései Az ember boldogsága (1959), A szeretet bilincsei (1964) és a Nem jött madár (1972) című kötetekben jelentek meg. zött, ő még mindig újra és újra felszállt a meginduló járatra, hogy őt is lássa, s ő is láthassa a füty- työs kalauznőt. A világ végezetéig tartott volna ez a villamosozás, ha nem szol bele a munkarend; a műszak fele véget ért. A kocsisor megpihent, a kalauznő is leszállt a budai végállomáson. Pusztai Feri csak erre a pillanatra várt. A\ lány is megérezte, hogy kelepcébe került, és bátorító mosollyal invitálta az épület előtt várakozó padocskára. Pusztai Feri összeszedte minden lelkierejét, arra gondolt, most kell kitalálni valami szellemeset, hiszen egy ötleten eldőlhet a sorsa. S ekkor eszébe jutott a kiállítás képe, s máris odalépett a pad elé és bemutatkozott. — Ne gondolja, hogy megháborodtam, de szemináriumi dolgozatot írok képzőművészetiből, s a ítémám éppen Ön, a füttyös kalauznő. Tudja, az élet és a művészet, a valóság és a költészet egységét akarom ... — Ne is folytassa — mondta a lány — gondolhattam volna, hogy Illés Jenő: Fiúk a rács mögött
