Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
1983. ÁPRILIS 9. Irodalom* művészet 9 Bíró Andris: Eltávozóban rád gondoltam már az ősködökben galaktikákból formálva alakod s legyőzve az évmilliókat) futottam el a Föld-Anyához amikor végre megér ezt el ek. i rád gondoltam már az anyaölben húsból és vérből formálva alakod s átvergődve négy évtizedben futottam föl a Hegytetőre amikor végre megláthattalak rád gondoltam most eltávozóban és nem tudtam fölidézni alakod hány évmilliót kell még élnem addig a percig hogy rád lelve megismer jelek megtarthassalak Mester Attila: A nautilusz-csiga háza A háborúban földig rombolt állomást az elsők közt építették újjá. Meghökkentően modern volt, amikor kész lett. Keresztboltíves vasbetonkupolák, szemet-leiket gyönyörködtető sgraffitókj'és márvány, márvány mondenütt. Volt ott egy bronzcsövű kerámia falikút is. Stilizált zöld hullámok, kecsesen áramvonalas halak és gyönyörű buborékok fél szobafalnyi kompozíciója jelezte, hogy a víz iható. A kupolák azóta megfáradtak — vörös-rozsdás húzott betonvasak éktelenkednek az íves mennyezet alatt — a sgraffitók színe megfakult, s a márványpadlót olajos fűrészpor borítja vastagon. S hogy hová tűnt a tenger tisztaságát idéző falikép a kút fölüL? Ki tudja? Helyén olcsó fürdőszoba-csempe. s rajta bádogtáblán az írás: IVÓVÍZ. * * * — Mikor megy a legközelebbi vonat Nyíregyháza felé? — Az öreg hölgy felnéz valami bonyolult mintájú horgolásból, s szemügyre veszi. — Elnézést — bátortalanodom el —, Nyíregyháza felé ha lehetne ... — Huszonháromnullahat — mormogja kedvetlenül a hölgy, s visz- szabújik mintái közé. — Bocsánat — próbálkozom megint. — Ezen a táblán van egy kbrábbi is, azon a másikon meg ... — Huszonháromnullahat! - mondja most már föl se pillantva, de keményen. — Csak azért kérdezem, mert a két táblán nem egyformán van írva, és tizenegy óra még nagyon messze van. — Huszonháromnullahat! Világos?! Világos! — húzom ki magam a hajdan jól begyakorolt mozdulattal. — Kérek engedélyt távozni! * * * Állok a váróteremben. Valahol itt kell lennie. Emlékszem rá gyermekkoromból. Egy nautilusz-csiga háza, a piszkei vörös márványba kövesedve. Félrekotrom lábammal a fűrészport, s gyönyörködöm. Itt van. Átmérője jó másfél arasz. Van több is, ennél kisebb, de erre emlékszem, a legnagyobbra, öt- százmillió év távolából üzen ez a hibátlan természeti csoda. Tűhegyes körzővel volna csak megszerkeszthető ilyen pontosan, az arany- metszés szabályai szerint. Kőbe zárt Bartók-zene a lucskos fűrészpor alatt. * * * Barna ragasztószalaggal felnyalt papírfecni a hajdan csillogó üvegajtón: NEM BEJÁRÁT. Beljebb egy másikon: A WC NEM JÓ NE HASZNÁLD. Ösztönösen irtózom ezektől a rojtosan tépett papíroktól, rossz kézzel írt filctoll-betűktől. Ók ugyanis az előőrsök. A pusztulás vírusai. Már az első nap magjelennek, ha nem vigyázunk. A Fő-Fő-Átadó még alig tette zsebre az elvágott szalagdarabkát, valahol már ott lóg tépetten, elálló cellux-fülekkel, hogy : BÜFÉ A II. EMELETEN. Aztán a vírus szaporodásnak indul a lelki restség ideális, és köny- nyen hozzáférhető táptalaján. Miatta nem veszi észre, akire tartozik, hogy lóg a villanykapcsoló, kifordult fészkéből a tilpi, s kiakadtak a függönykarikák. Testet-lel- ket rombol e kór, s a betegség lefolyása viharos, mígnem eljön a vég, a mocskos fűrészpor-alom a márványpadlaton, és ez az orrba- vágó, homlokoncsapó HUSZONHÁROMNULLAHAT a bpnyolult mintájú ’ csipkeköltemény fölött. * * * Mit tudtál te, nautilusz-csiga, amit mi nem tudunk? ___________________Mester Attila ö sszeállította: Rékasv Ildikó Oldalpárunkat Bényi László r ajzaival illusztráltuk Konczek József: Búsongó Ezt a verset, ezt a ritmust Ízlelgetem, dúdolgatom. Égen-földön, ki hatalom, hasonlítom hozzá egyre. Lombosán nyíl, nyiladozik, mind aki van, aki lehet. Tudhatom magam eleget, ha nincs, amit — mondattanul kevesebbnek.. DudorászÁst,, két karom víg himhálását. Bánatnak is inkább társát, mintsem néha elvesztőjét. Nagy óhaját völgynek- , dombnak, akkor is, ha csak itt bennem. Míg ha nem is - nem felejtem, kitanulom, próbálgatom. Van-e bokor, van-e felhő fényes, aki testet ölthet. Tudni mának a megöltet. Petőfit is, Attilát is. Visszaültek az autóba, Roboz ismét kortyolt a konyakból. — Megiszod mind... — mondta Csák vári. — Marad még... ne félj... any- nyi marad... Nyárkeresztúrhoz közeledve először a temetőt pillantották meg. Mint külön kis települést a falu végén. — Jól sejtettem — mondta Roboz —, egy ilyen kis községben mindig a falu végén van a temető. .. Vagy az elején... Attól függ, honnan közelítjük meg. — Miért...? Egy nagyobb faluban nem így van...? — Ott is, de csak addig, amíg körbe nem építik... Aztán tovább hurcolkodnak... De ezek a kis falvak már nem terjeszkednek, inkább fogynak, fonnyadnak... — Nem kéne mégis bemennüink a rokonaihoz...? — Minek...? A sírját megtaláljuk. .. Két hete temették, még rajta lesznek a koszorúk is.Lassíts, úgy látom megérkeztünk... Csákvári a temető kapujánál állította meg a kocsit. A hátsó ülésről leemelték a koszorút, Roboz magához vette a konyakosüveget. Elindultak. — Szép a díszlet — mutatott körbe Roboz —, barátságos. . . Valóságos kis erdő a fákból... Irigylem Sipit... — Ne beszélj marhaságot...! Ez nem marhaság, komolyan gondoltam... Ha eljátszottam a halált, én is ilyen helyen szeretnék pihenni... Legalább jó levegőt szívnék... — Solcat ittál Roboz... Nézd inkább a sírokat... ) — Igenis... — mondta Roboz. De ha nem veszed rossznéven, én már látom is... Ott van, az lesz az,.. Roboz nem tévedett. A száradó koszorúktól takart halom csakugyan a keresett volt. A fakeresztre szögeit ovális pléhlemezen rajta a név és a két évszám. — Ö mindenkinek csak Sipi volt — mondta Csákvári—, idegen így a neve... Talán neki magának is... Emlékszem egyszer a plakátra is úgy akarta rányomtatni... — Nem írták ki, hogy színész... — mutatott a lemezre Roboz. — Mit számít az... — legyintett Csákvári —, mi így is tudjuk, hogy az volt... De nyilván azok is tudták, akik ennyi koszorút összehord- tak... — Nem hiszem, hogy azért... — mondta Roboz —, Sipi az ő fiuk volt... Szerették. Ráhelyezték a koszorút a sírra, maid Roboz körbelocsolta konyakkal. — Isten éltessen Sipikém... — mondta. — Azaz... hogy... bocsáss meg, de rá járt a szám... És egyébként is... te mit mondanál, ha fordítva lenne...? Mit lehet ilyenkor mondani...? , — Valamit azért lehet... — mondta Csákvári —, valamit kellene. .. — Kellene...? Ne haragudj Csákvári, de ez hülyeség... Tartsak emlékbeszédet...? Kezdjem talán azzal, hogy vidéki színész volt, és vidéki halott lett....? Nem, Csákvári, ez így nem megy. Tudom, hogy Sipi sem ezt akarja. — Akkor szerinted mit akar...? — Játszani, barátim, játszani... — Örült vagy...?! — Lehet... És most velem együtt légy őrült te is...! — Mit akarsz...? — Szerepet osztok... itt... most... Sipikém bizonyíthatsz; Az egész drámairodalom a rendelkezésedre áll... Vá’assz! — Roboz, et túlzás! Hagyd abba. .. — Nem, most már nem... Ennyivel tartozunk neki... Sipikém, művészem, drága barátom, figyelj rám... itt van Csákvári is, végszavazunk neked... De előbb meg kell tudnunk, hogy mit akarsz eljátszani. .. Másképpen nem megy... Érted ? Másképpen nem... Szél korbácsolt végig a temetőn, éles, jéglehelletű, északi. A hervadt koszorúk szalagjai meglebben- tek, a fák nyögve felsóhajtottak, mint törődött csőszök indulás előtt. — Lear király... — kiálltott Roboz —, hát persze, hogy Lear király. ..! Röstellem Sipikém, hogy ezt nem találtam ki azonnal.. . Mi mással is búcsúzna egy olyan színész, mint te... ?! Helyes, osztom a szerepeket... A Bolondot magamnak, az úgyis egyik szerepálmom, Kent grófját pedig Csákvárinak... Csákvári, te úgy tudom játszottad is Kentet, biztosan emlékszel még a szövegére... — Nem tudom ... talán ... — Gondolkozz.... Add meg a végszót a viharjelenet előtt... — Várj egy kicsit — mondta Csákvári —, régen játszottam, de talán... valami... igen, azt hiszem beugrott... „Ha a királyt fölleltük / erre te, én amarra menvén, / ki először rátalál kiáltsa meg a másiknak. ..” — Sipikém te jössz — hajolt közel a sírhoz Roboz —, kezd el úgy ahogy még soha senki! Sipikém, hallod, végszó volt, végszó...! Nem késhetsz le... Azt hinnék az irigyeld, hogy valami zűr van veled. .. Pia vagy ilyesmi... Már rohannának, már fújnál? is be... Nem úsznád meg a fegyelmit... Bizonyíts, Sipi, nekik is bizonyíts! Kezd el a monológot, kezd el! A szél hirtelen felerősödött, zúgtak, hajladoztak a temetőt környező nyárfák, felborzolódtak a bokrok, dideregve vergődtek a füzek. A varjak veszett károgással gomolyogtak, hóvihart sejtve. — Ez az,Sipikém, ez az! — Roboz ugrált a nagyerejű szélben. — Fantasztikus! Micsoda szenvedély, micsoda indulat! Hallom a hangod, értem a végszót, mondom... „Ö komám az udvari szenteltvíz többet ér száraz házban, mint az esővíz házon kívül. Jó komám eridj s kérd lányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs emberen, sem a bolondon...” Sipi végszó volt, tovább...! — Elég! — Csákvári megragadta Roboz karját. — Gyere te őrült, mert itt fagyunk meg! — Nem.-.. — rántotta ki magát Roboz —, még nem fejezte be a monológot... Mit akarsz...? Elvennéd tőle a szerepet... ? Sipikém folytasd... ! „Bőgj ahogy birsz, hullj zápor, tűz, okádj.. .)” Ne hagyd ’ abba Sipikém, ne hagyd abba...! Ne, még ne... — Csinálj, amit akarsz — mondta Csákvári —, én megyek az autóhoz. .. Elindult, de Roboz elébe állt. — Kentet te játszod, nemsokára jössz... Miattad menjeú tönkre az előadás...? — Hagyj békén...! — Csákvári ki akarta kerülni, de Roboz visz- szarántotta. A kabátját markolta meg, a szeme szikrázott. — Itt maradsz! Nem engedlek! Sipinek kell a végszó. — Eressz, te hülye... — lökte el magától Csákvári, de Roboz már ugrott is vissza, és ököllel támadt rá. Csákvári maga elé kapott karral hárította el az ütést, és nyomban utána ál Ion vágta Robozt. Maguk sem tudták, hogy meddig verekedtek, csak arra eszméltek, hogy ott ülnek egy fűzfa alatt a vizes avaron vállal egymásnak borulva, és valami iszonyú fáradtsággal a tagjaikban. — Te marha ... — szólalt meg csöndesen Csákvári — mondtam, hogy ne igyál annyit... Mire volt jó ez az egész ... ? Mire... ? Még szerencse, hogy ebben az ocsmány időben nem jár erre senki ...
