Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-08 / 82. szám

1983. ÁPRILIS 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Sok mindent elhallgattak a panaszosok fl téesz csak méltányosságból fizethet a bátorszőlöi nyugdíjasoknak Volt, aki jogtalanul adta bérbe szülője egykori háztáji földjét ' ——M Idestova tíz esztendeje nyugdíjas tagjainak bérbe adva hasznosította Homokon, a Bátorszőlőben lévő, nagy- üzemileg gazdaságosan nem művelhető zártkertjeinek egy részét a cibakházi Vörös Csillag Termelőszövetkezet. A III. számú út 28. szám alatt lakó nyugdíjas házaspár, Ge­re János és felesége is egy ilyen, leginkább nadrágszíj- parcellának nevezhető, kes­keny földdarabot bérel. Azaz: csak bérelt, mert, ahogy az idős gazda elmondta, tavaly télen, valamikor karácsony tálán, rossz hír jutott el a bátorszőlői öregekhez: ne számítsanak tovább a földre, 1983-ban már nem szándéko­zik azt bérbe adni a szövet­kezet. Költöttek rá, mert úgy gondolták... — Mit tehetünk? — tárta szét a karját az idős ember. — A téeszé a föld, azt tesz vele, amit jónak lát. Azt azért mégse tartom helyes eljárásnak, hogy akkor üzen­nek, amikor már rendbetet- tük a kertet. Még ősszel fel- szántattam, ötszáz forintom­ba került. Egy másik „Adyt” elköltöttem vegyszerre, hogy kiirtsam a tarackot, és lu­cernát vethessek. Az ám, a lu­cernamag is belekerült vagy hatszáz forintba! Már szépen zöldéi a here, amit ősszel te­lepítettem. Évente 450 forint bért fizettünk a termelőszö­vetkezetnek az 1500 néevzet- méter föld használatáért. Nyolc-tíz mázsa kukorica megtermett rajta. A felesé­gem meg az én nyugdíjam nincs havi háromezer forint, ezért tartunk most is három anyadisznót, és évről évre tíz hízóra szerződünk. A Bátorszőlő III. számú út 24. szám alatt élő, és ugyan­csak a Vörös Csillag földda­rabját bérlő özvegy Balogh Jánosné lánya fogalmazott a szomszédok nevében egy le­velet a téesznek. Kérték, hogy ha már annyit költöttek a földre, legalább még ebben az évben hadd kapják meg haszonbérbe. Idén február 23—i keltezéssel kapott írás­ban, hivatalos választ min­den bérlő: „A termelőszövetkezet ve­zetőségéhez beadott kérel­mükre értesítjük a T. címet, hogy 1983. évben szántó mű­velésű ingatlant nem kívá­nunk haszonbérbe adni. Ve­zetőségünk állásfoglalása az, hogy a korábban úgynevezett „haszonbéres” szétszórt terü­leteket adja háztáji művelés­be. Megjegyezzük azt is. hogy a haszonbérleti szerződésük csupán egy gazdasági évre szólt, így nem volt indokolt az említett műveletek elvég­zése.” — Honnan gondoltuk vol­na 7- sopánkodott Baloghné —, hogy’ ebben az évben már nem fogják bérbe adni a ker­teket? Hiszen ha idejében szólnak! Nem december utol­ján! Akkor temettem el sze­gény uramat, aki még ősszel felszántatott félezer forin­tért. Huszonöt forintos óra­bérért dolgozó napszámosok­kal szóratott szét a bérelt földön háromszáz mázsa trá­gyát. Most meg csak úgy ki­adják háztájinak! Olyan ta­goknak, akik eddig egy ka­pavágást se tettek itt! „Kár­térítsen” a téesz! Igaz, az sem lesz megoldás! Nekem például,, amíg az özvegyi nyugdíjat nem folyósítják, csak a hízóeladásból van jö­vedelmem. « A Gere János és özvegy Baloghné bérelt földjét kö­vető parcellát á III. számú út 25. szám alatt lakó Györkesz István és felesége béreli. Ök nem a téesztől — mondták el a szomszédok —, hanem a határos településen élő Oláh Józsefnéíól. Jártam Oláhné kungyalui tanyáján is. A gazdaasszony méltatlanko­dott; — Hallottam, hogy Györ- keszéket is felszólította a téesz, dehát ők tőlem bérelik azt a kertet. A hét éve el­halt édesanyámról maradt rám. Évek óta beteg, járó- képtelen a férjem, nem jár­hatok el mellőle Cibakházá­ra kertészkedni. És jól is jön az az évi 1200 forint, amit a nyolcszáz négyszögölért minden évben fizetnek Györ- keszék. Nem találtam odahaza Bá­torszőlőben Györkesz Istvánt. Betegágyban fekvő feleségé­től tudtam meg, hogy mind­kettőjüknek megromlott az egészségi állapota, így a Pesten élő lányuk jobbnak látta idős apját felvinni a fővárosba, kórházba. Ágyban fekve panaszkodott Györ- keszné: — Takarmányt termeltünk mi is azon a nyolcszáz kvad- ráton. A három hízónak. Egyet a íányoméknak, egyet a fiaméknak, egyet meg ma­gunknak neveltünk. Tudja, a disznóvágás, a disznótor az kell. összehozza minden év­ben a családot. No és persze konyhára valót is ültettünk, ezt, azt. Az uram 1800 forint nyugdíjából nem nagyon te­lik arra, hogy a piacon vá­sároljunk zöldségfélét. Meg aztán nekünk, öregeknek, messzire van ide a zöldség­bolt is, a takarmánybolt is. Ezért jó, hogy itt van a szom­szédban ez a darab bérelhe­tő föld. Nem is hagynám én annyiban a téesz levelét! Utánajárnék a dolgoknak, ha nem lennék ágyhoz kötve! Felvállaltam, hogy az öre­gek panaszával felkeresem a cibakházi Vörös Csillag Tsz vezetőit. Miután előadtam a Bátorszőlőben látottakat- hallottakat, meglepő dolgokat mondott és mutatott Pintér Sándor termelési elnökhe­lyettes. — Mindig az volt vezető­ségünk álláspontja, hogy azo­kat a zártkerteket, amelyek­re a tavaszi hatósági határ­szemléig háztáji területként nem tart igényt senki, kiad­juk haszonbérbe. A bátor­szőlői nyugdíjasokkal kötött haszonbérleti szerződéseink is ezért szólnak mindig jú­nius 1-től szeptember 30-ig Mert ahogy azt az említett és idézett februári levelünk­ben is olvashatta, mindig csak egy gazdasági évre kö­töttük meg a bérleti szerző­déseket. II papír és az aláírás beszél Miközben folytatta, máris rakta elém az elnökhelyettes a Geréekkel és Baloghékkal, a kertek 1982. évi használa­tára kötött megállapodáso­kat. — Természetesen amikor a határszemléket megelőzően, a háztájiként történő hasz­nosítás lehetőségeiről tájé­kozódtunk, mindig először a földeket korábban már bérlő nyugdíjasokat kérdeztük meg. Itt van Geréék és Ba- loghék 1982. április 15-én kelt nyilatkozata, mindkettőt Gere János írta alá. A stencilezett nyomtatvá­nyokon ez áll; „Alulírott ki­jelentem, hogy a külterületi, illetve zártkerti haszonbér­ben használt földet nem kí­vánom háztáji területként művelni.” — Persze, hogy nem — ér­velt tovább Pintér Sándor —, mert akkor a korábban bé­relt, de ezentúl ingyenesen juttatott kert területével csökkenne az egyébként já­ró háztájijuk. Azt ugye elfe­lejtették megemlíteni a pa­naszosok, hogy nem csupán a bérelt földről jutnak ta­karmányfélékhez, hanem a nyugdíjas tagként nekik is járó háztáji területről is? A bérelt föld plusz lehetőség, és ahogy mondták, közel volt és olcsó. Négyszögölenként egy forintot fizettek a hasz­nálatáért! Ami pedig a ké­sői fölszólítást illeti: miért kellene egyáltalán bárkit is felszólítanunk, értesítenünk? A haszonbérleti szerződések, olvashatja, minden szeptem­berben lejártak. Olvastam valóban. És el­gondolkodtam: íme, ez az a tipikus eset, amikor az alá­írás, a papír beszél, még ak­kor is, ha az történetesen egy formálissá vált haszon- bérleti szerződés. Mert nem kétséges, hogy az esztendők során gyakorlattá vált meg- megújítás révén formális lett a megállapodás, és a követ­kező évi bérbeadás biztos re­ményében invesztáltak a kertekbe őszről őszre a bér­lők. De hát ugyan mire is lenne hasznosítható mind­össze négy hónap alatt —mi több, éppen nyár elejétől nyár végéig — egy előzőleg meg nem művelt, tápanyag­gal el nem látott, idejében be nem vetett föld? Vajon ha a Vörös Csillag Tsz nem alapozná meg már előző ősz­szel a következő évet, tartoz­hatna a megye jól gazdálko­dó szövetkezetei közé? Csak mert idős emberekről van szó Amikor azzal is előhoza­kodtam, hogy értesülésem szerint Györkeszéknek sem­miféle szerződésük nincs a téesszel, tehát nem járhat le, dr. Bessenyei Zoltán általá­nos elnökhelyettes vétte át a szót. És a tőle hallottak után kiszaladt a számon: nem igaz, hogy milyen emberek vannak! — A Györkesz István által Oláh Józsefnétól bérelt föl­>det valamikor a kungyalui asszony édesanyjának háztá­jiként mérte ki a téesz. Az ő* halála utón miért örökölte volna a lánya a használatát? Azt á kertet mi úgy tartot­tuk nyilván, mint amelyikre se háztájiként nem tart igényt, se bérbe venni nem akarta senki. Oláhné ezek szerint éveken át kihasznál­ta Györkeszék jóhiszeműsé­gét, és olyan föld bérbe adá­sával jutott évi 1200 forint jövedelemhez, ami nem is az övé, hanem a téesz tulaj­dona. Ráadásul az idős há­zaspár is ráfizetett, mert annak a 800 négyszögölnek a használatáért a szövetkezet­nek csak 800 forintot kellett volna fizetnie. Visszafelé „sült el” tehát az őszintének semmiképpen nem mondható panaszkodás. A befektetések megtérítése, vagy a haszonbérlet még egy esztendőre szóló meghosz- szabbítása érdekében — a lejárt szerződések, a háztáji földként történő hasznosítás­ról lemondó nyilatkozatok láttán — nem kelhettem to­vább a bátorszőlői panaszo­lok védelmére. Dr. Besse­nyei Zoltántól azonban meg­tudtam, hogy tulajdonkép­pen mégis nyitott kapukat döngettem: — Szövetkezetünk elnöke úgy határozott, hogy mél­tányosságból, csak azért, mert kevés jövedelmű, évti­zedekig a téeszünkben dol­gozó idős emberekről van szó, megtérítjük a három panaszos kiadásait. Termé­szetesen csak azt, amit a háztáji bizottságnak mű­trágyáról, vetőmagról szóló számlákkal, vagy a bérmun­kában végeztetett talajmű­velést. szervestrágyázást ta­núsító szomszédokkal igazol­ni tudnak. A haszonbérlet meghosszabbítására már semmiképpeo nincs mód, hi­szen a vezetőség határozatot hozott a kertek háztáji mű­velésére. Az ésszerűbb föld- használat megvalósítása dik­tálta ezt az intézkedésünket, mert a korábban bérbe adott kerteknek megfelelő terüle­tet felszabadíthatunk így a nagyüzemi termelés céljára. Temesközy Ferenc % Lovas nemzet—lovak nélkül? 1983 jeles éve a magyar lótenyésztésnek. Száz eszten­dős múltra tekinthetnek vissza Magyarországon az ügetőversenyek, egyszers­mind ötven éves az idén a budapesti ügetőpálya. Ebből az alkalomból jelenik meg dr. Fehér Dezső, a Magyar Lóverseny Vállalat igazga­tójának és Török Imre régi újságíró, a hazai lósport egyik legnevesebb szakértő­jének . közös műve „Száz éves a magyar ügetőverseny­zés” címmel. Jubileumi nemzetközi versenynapot is terveznek, hogy az 1933-ban épült ügetőpálya fél évszá­zados fennállását is méltón meg tudják ünnepelni. Miért e felhajtás? — kér­dezhetné valaki. Az még rendjén való, hogy sokan szeretik nálunk a lovasspor­tot. De a szépségen túl van-e valami mérhető hasz­na ennek a szenvedélynek? Nos, „Lovakrul” című, hí­res könyvecskéjében már Széchenyi István megállapít­ja: „Én a futtatásnál nem tudóik jobb és igazságosabb módot, sok ló közül a leg­jobbikát kiesmerni. Én te­hát a nyereséget teszem ki ingerül és jutalomul a lóte­nyésztők iparkodásának”. Köztudomású, hogy Széche­nyi — angliai utazásai és tapasztalatai nyomán — ve­zette be, honosította meg hazánkban a lóversenyt, s korántsem csak puszta szó­rakozás kedvéért. Nem: ép­pen „a ló állapot jának” megjavítása céljából Kell-e még a lő? De vajon kell-e még a ló? . — kérdezhetné egy másik laikus, aki oly sokszor hal­lotta, olvasta már, hogy fe­lesleges, hiszen gépesített az egész mezőgazdaság. Valóban úgy vélekedtünk valamikor, hogy a gépek csaknem kiszorítják majd ezeket az igásál latokat. S nem ok nélkül hivatkoztunk még 1960 körül arra, hogy a 124 ezer négylábú eltartása, takarmányozása óriási me­zőgazdasági területeket igé­nyel, holott e hatalmas tér­séget hasznosabb célra, élelmiszertermelésre lehetne felhasználni. Ezenkívül — ne fakuljanak az emlékeink! — valamikor még a mező- gazdaság szocialista átszer­vezésének időszakában az egyéni paraszt függetlensé­gének jelképe volt a ló. Ha ugyanis lova volt, akkor — igaz, keményen dolgozva — maga szánthatott, vethetett és a terményt is haza tudta a mezőről szállítani. De hová lettek már azok a régi idők? Hányán ragasz­kodnak még a hajdani egyé­ni parasztok idejétmúlt élet­formájához? Mire felocsúdtunk, drasz­tikusan csökkent az ország lóállománya. Az 1958-as 724 ezerrel szemben 1970-ben már csak 222 ezer állatot számoltak össze az ország­ban. 1975-ben 156 ezret. 1980-ban 120 ezret, s 1982 elején csupán 112 ezret. . Mit bizonyít Imperiál? Amint e számokból látha­tó. az utóbbi években lelas­sult a „fogyás” üteme, s ma­radnak még lovak a mező­gazdaságban. Az idő ugyan­is egyértelműen bebizonyí­totta: kellenek! Még a gé­pesítés korában is. — Hozzávetőlegesen het­venezerre tehető az úgyne­vezett munkalovak száma — mondja dr. Pál János, az Állattenyésztési és Takarmá­nyozási Minősítő Intézet ló- tenyésztési osztályának ve­zetője — Az igásállatok sze­repe növekszik, főként a háztáji gazdaságokban. Egyébként e gazdaságokban található az összes állomány 54 százaléka. — 1977-től engedélyeztük az egyéni lótartást, vélemé­nyem szerint teljesen indo­koltan. Így tsz-tagnak is le­het saját lova. Bizony jó lett volna, há már a hatvanas években kiszámítják a köz­gazdászaink, vajon kifizető­dő-e. ha Zetor traktor visz el két zsák tápot valahová?! Megtudtam azt is dr. Pál Jánostól, hogy 27 termelő­szövetkezetben és 17 álla­mi gazdaságiban van törzste- nyésztés, amihez állami do­tációt kapnak az üzemek. A „nemzedékváltás” azonban meglehetősen lassú, mert 11. hónapig vemhes a kanca, s az igények — lásd energia- • árak megugrása! — megnőt­tek a lovak iránt. S nem­csak a munkalovak kelen­dők, hanem a hátaslovak, sportlovaik, versenylovak is. Különösen, ha sokra képe­sek a sportpályákon. Adtak már a nemzetközi piacokon több millió dollárt is egyet­len apaállatért; a világ leg­nagyobb lóárverései Angliá­ban vannak — a helyzet Széchenyi óta tehát nem változott. (Nálunk Bábolnán vannak csikóárverések évente, továbbá Állagon.) Mivel aligha tudunk több millió dollárt kiadni egyet­len apaállatért, igazán meg kell becsülni a hazai lóte­nyésztést. Már azért is, mert volt alkalma bizonyítani Széchenyi óta. E bizonyítás legismertebb példája az Im­periál nevű telivér, amely — ez is évforduló? — az idén február 14-én „ünne­pelte” a 23. „születésnap­ját”. (Elég tisztes kor ez már egy lónál!) Amint tud­juk, az Imperiál. századunk egyik legjobb sportlova, hu­szonöt versenyen startolt fénykorában, s húszat meg­nyert közülük. Ma — még korosodva is — a kerteskői telivér ménesben hasznosít­ják az utánpótlás érdeké­ben. Az egyik utódja pél­dául a Dobogó névre hall­gat. s három versenyt nyert 1982-ben. Leszállt a lóról... De térjünk vissza a cik­künk elején említett dr. Fe­hér Dezsőhöz, a Magyar Ló­verseny Vállalat igazgatójá­hoz. Ugyanis elég nagy gondja van. S nem azért, mert ezer ló, illetve hatszáz ember tartozik a keze alá — mint ve'zető, ezt már meg­szokta. Más ok miatt felhős a homloka. — Nem a lovakkal, hanem az emberekkel van problé­ma — mondja. — Ugyanis szombaton-vasáirnap nem­igen akarnak dolgozni, már­pedig akkor is etetni, gon­dozni kell az állatokat. Furcsa helyzet alakult ki, mondhatom: nyereséges a versenylótenyésztés, s még­is kínlódunk az utánpótlás­sal... Ez valóban elgondolkod­tató, hiszen azt szoktuk mondogatni: lovas nemzet vagyunk. Hát ennyire le­szállt a lóról a magyar? Keresztényi Nándor Az Enyingi Állami Gaz­daság ágostonpnsztai tehenészetében második éve foglalkoznak a sza- badtartásos ketreces borjúneveléssel. A bor­jakat három hónapos ko­rukban kUlön-külön a szabadban elkülönített ketrecekben helyezik el. Ezzel csökkentik a fer­tőzési lehetőséget, és edzettebbek lesznek az állatok. Évente mintegy kétszáz-kétszáztíz bor­jút nevelnek ezzel a módszerrel Helyére emelték a péti saviizem óriástornyát • Tegnap helyére emelték a péti Nitrogénmüvek épülő savüzemének óriástornyát. A nagy gépi és szervezési össz­pontosítást igénylő munkát japán, osztrák és magyar szakemberek hajtották végié. Az üzem felépítését ugyanis a japán Sumitomo cég vál­lalta. s a tervezésben, vala­mint a berendezések gyártá­sában az ugyancsak japán Mitsui cég is részt vett. A csaknem 60 méter ma: gas- tornyot két részben szál­lították Pétre. A torony be­tonalapokra helyezett első felét egy héttel ezelőtt rög­zítették, majd tegnap a má­sik fele is rövid idő alatt he­lyére került, s ezt követően nyomban hozzáláttak a két rész hegesztéséhez. Az abádszaléki fácánosban Mesterséges keltetés Megkezdődött az első, ta­vaszi tojásrakás az abádsza- lóki Lenin Tsz mesterséges fácántenyésztő telepén. A 11 és félezres törzsállomány friss apró tojásait begyűjtik, és az olasz gyártmányú öt­ezres keltetőgépbe helyezik el. • Az első tavaszi tojáster- mést a hét végén, a jövő hét elején rakják gépbe," amely­ből május elején látnak majd napvilágot a pelyhes kis szárnyasok.

Next

/
Thumbnails
Contents