Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

10

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. ÁPRILIS 3.

Mikrohullám ú gerinchálózatokat gyárt szovjet megrendelésre a Finommechanikai Vállalat. A négycsatornás berendezések egyidőben alkalmasak színes, illetve fekete-fehér tévéadások közvetítésére is.

Elavultak a Siemens—Martin acélművek, a kon- verteres acélműveké a jövő. A Dunai Vasmű konverter-acélművének első egységét a múlt évben, augusztus 19-én avatták fel. A korszerű technológiát a Szovjetuniótól vásároltuk.

A Szovjetunióban ízesnek tartják, kedvelik a magyar almát, mi viszont szívesen koccintunk a kitűnő orosz pezsgővel. . . Moszkvában, Leningrádban és más szovjet helységekben keresettek a magyar gyógyszerek, nálunk viszont, ha nyersolajról, vasércről, fenyőfarönkről vagy fűrészáruról hallunk, önkéntelenül az jut az eszünkbe: első számú szállítónk a Szovjetunió. Meg az, hogy mi elsősorban nyersanyagot kapunk, s — ami számunkra nagyon előnyös — többnyire késztermékkel fizetünk.

Az MTI-fotó felvételeiből készült alábbi képösszeállításunk némi ízelítőt ad arról, mi mihdenre terjed ki a magyar—szovjet együttműködés.

Magyar alma orosz pezsgő

1982. december 28-án, nulla, óra 15 perckor áramot kezdett termelni a Paksi Atomerőmű. Az erőmű szíve, az atomreaktor, •zovjet gyártmány.

A magyar—szovjet olefinegyezmény alapozta meg a Tiszai Vegyikombinát létét, amely 1974 óta csaknem megháromszorozta a termelést, s hétszeresére fokozta az exportját.

Magyarország azért tudott az autóbuszgyártó nagyhatalmak sorába kerülni, mert az évi, immár több mint 13 ezer társasgépkocsiból mintegy hatezret megvesz tőlünk a Szovjetunió, ahol közkedvelt a magyar Ikarus. Felvételünk az Ikarus székesfehérvári gyárában készült, abból az alkalomból, hogy a szereidére került a 60 ezredik magyar busz, amely ugyancsak a szomszédos nagy országnak készült.

Üzemek kézfogása

Testvéries versengés két cipőgyár között

Tallinn — Martfű

Néhány napja érkezett haza szovjet Észtország fővárosából, Tallinnból a martfűi Tisza Cipőgyár háromtagú küldöttsége. Rendszeresen ismétlődő esemény ez, hiszen több mint egy évtizede minden évben jönnek mennek a csoportok, a martfűiek látogatják a testvérgyárat, a Kommunái- Bőr- és Cipőipari Termelési Egyesülés üzemeit. Ugyanígy a tal- linmiak is évről-évre felkeresik martfűi „versenytársaikat”. Versenytársakat kell mondanunk, hiszen ez a kapcsolat a testvériség mellett versengést is jelent: melyik

gyárban alakultak jobban a termelési eredmények, hol volt jobb a termékek minősége, több az új modell.

„ — Idén Martfű lett a győztes — mondja Szalai Szilárd, a Tisza Cipőgyár szakszervezeti titkára, úgy is, mint a nemrég hazatért küldöttség tagja. — Együtt dolgoztuk ki a verseny indulásakor a pontrendszert. ami alapján évről évre kialakítjuk az eredményt. Vittük most is a saját pontjainkat, leültünk a tallinni kollégák- ■ kai, és elkezdtünk számolni. Idén a mi pontunk lett több. 36(1.9 a tallinniak 334.» pontjával szemben.

— Mit jelent, ha nyernek a versenyben?

— Hát, nincs zászlóátadás, meg oklevél vagy bármi más nyereménytárgy, ez egyszerűen erkölcsi elismerése a kol' lektíva egész eves munkájának. A május elsejei ünnepségen hirdetjük majd ki a győzelmet, — ugyan már sokan tudják, hiszen csak elmondtuk néhány embernek.

Egyik évben munkások, másik évben vezetők látogatnak el a testvérgyárba. Szalai Szilárd először mint technikai modellőr járt Tallinn- ban, ezelőtt három évvel. Mi volt a különbség? Most alig egy hetet töltöttek kinn, és ezalatt próbáltak sok látnivalót megmutatni a vendéglátók. A gyárlátogatáson kívül a kerületi pártbizottság titkárával is találkoztak, hangversenyt adtak tiszteletükre a gyár férfi és női kórusai, megnéztek lakótelepeket, és egy gyönyörű óvodát, ahol az apróságok műsorral köszöntötték őket. A munkáscsoportok látogatása nem ilyen rövid, hiszen tavaly is, amikor Szelei Imre. a szabászat művezetője kinn járt, két hétig tartott.

— Egy export ügyintéző volt velünk, a két művezetővel, és ő volt a tolmács is. Szokás szerint, mint előttük minden munkásküldöttség, mi is dolgoztunk ez alatt az idő alatt. Kértük, hogy fizikai munkát is végezhessünk, hiszen úgy jobban megismerkedhetünk az emberekkel. Az első héten a technológiával foglalkoztunk. és jegyzeteltünk. A második héten a szabászattal ismerkedtünk. Csodálatos a műhelyük, hatalmas ablakok nyílnak a tengerre, bent pedig

mennyezetig érő hibiszkusz, * teli virágokkal. Szinte szanatóriumban érzi magát az ember.

— Ha a termelést tanulmányozták, biztos találtak eltérő vonásokat, amit érdemes jól megfigyelni.

— Ezért mentünk. Például érdekes volt, hogy a brigádmozgalom náluk szorosabban kapcsolódik a termeléshez, a brigádvezető egyúttal termelésirányító is. Épp a szabászaton dolgozó brigáddal szorosabb is a kapcsolatunk, mivel a mi szabászatunk November 7. Szocialista Brigádjával állnak versenyben. A két hét elteltével aztán beszámoltunk a vezérigazgatónak arról, miket tapasztaltunk, mi az, amit mi másként, esetleg jobban csinálunk. Persze nemcsak munkából állt a nap, kirándultunk, fürödtünk a tengerben. A legjobban nekem Tallinn óvárosa tetszett, leginkább a mi Szentendrénk hangulatát idéző, szűk kis utcáival.

Milyennek látták a tallinni embereket a martfűiek? Márciusban tulipánnal,

szekfűvel fogadták a vendégeket, az üdvözlő pohár vodka mellett ott volt a nyejs paradicsom, uborka. Szeretet és kedvesség érződött viselkedésükön, mint mikor az ember távolról jött testvérét fogadja.

F. E.

Azt képzeltem

negyvennégyben...

Megyéi k 1944-ben szabadult fel a fasiszta elnyomás alól. Azóta rengetegen kerültek el innen a gazdasági, a politikai és a társadalmi élet vezető posztjaira. És százezrek maradtak itt, élték, élik dolgos életüket. Az utóbbi évtizedek rájuk is haMezőtúron, a Petőfi utca 24-ben lakik egy nem mindennapi* életutat megjárt- ember: Rakonczai Gyula. Annakidején lelenc gyermekként került Csanád megyébe. Trianon után faluját Romániához csatolták. 1927- ben Magyarországra szökött, majd a cselédsors elől papírok nélkül Ausztriába, onnan meg Németországba.

— Nem mondhattam, hogy süssön édesanyám hamuban sült pogácsát, mert senkim sem volt, — mondja.

A nagy világgazdasági válság évei voltak, munkát nem kapott ott sem.

— Hogy fel ne vegyem a betyáréletet, mert ha nincs mit enni, könnyen felveszi azt az ember, jelentkeztem az idegenlégióba. Harminchétben, éppen a születésnapomon szereltem le onnan.

Most már hivatalos papír volt, csak kenyér nem.

— Sokszor aludtam a Szajna hídja alatt. Az életiskola gyúrt bennünket, nincsteleneket.

Ott került kapcsolatba a munkásmozgalommal. Később sokszáz társával részt vett a spanyol polgárháborúban. A vereség után Francia- országba internálták. Idegen- légiós múltja miatt engedték szökni. Párizs német megszállása után németországi munkatáborokba hurcolták, majd átdobták a magyar határon. Pesten érte a felszabadulás.

— Életem további sorsáról nem volt különösebb elképzelésem, — emlékezik. — Makóra mentem, mert ott voltak ismerőseim. Ablak- tisztítással, kapálással, araKungyalu „mindenes” házában — nem találok megfelelő jelzőt rá, hiszen itt van a tanácsi kirendeltség két szobája, a posta és az orvosi rendelő is, — futottam össze özvegy Csató Józsefnéval.

— Segédtiszt, meg takarítónő vagyok, — mutatkozott be. — Kell egy ilyen ember ide, hiszen mindig van valaki, akinek el kell intézni valamit

Ebben egyetértettünk. Azután, ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, kiderült» hogy tízen vannak testvérek, mindannyian tsz-tagok, és itt élnek ebben a parányi, nehezen megközelíthető faluban. Meglepetésemet látva megjegyezte:

— Nincs ebben semmi különös, nem a mienk az egyetlen ilyen család. Borsósék például kilencen vannak testvérek, azok is mind itt élnek. Ki nyugdíjas közülük, ki dolgozik. A Bencsikéknél is nyolc testvér van. Azok közül három nőszemélyt máshová sodort az élet, de a többiek itt élnek.

— Itt maradtam én is, pedig mindig a szőlőbe vágytam. Édesapámék itt voltak kukások a pallagi részen, de Nagyrévben volt három hold szőlőnk. Talán azért is szerettem volna mindig szőlőben dolgozni. Mire azonban észbekaptunk, negyvenötben kiosztották a szőlőt, nekünk csak a föld maradt. A pallagi részt a kunszentmártoniak kapták, de ezen a tájon, ahol most a falu van, az emberek negyvenötben nem mentek széjjel. A régi cselédek ösz- szeíogtak, közösen szántot- tak-vetetteki, gondoskodtak arról, hogy ne maradjanak kenyér nélkül, Olyan kezdetleges szövetkezetféle volt egy vagy két évig, majd itt is szétosztották a földet. Édesapám is kapott tizenhét holdat. Ötvenkilencben azután

tottak. Kire így, kire úgy. Mindannyiunk egyszerűnek tűnő életéről regényt lehetne írni. Közülük választottunk ki három embert, arra keresve a választ, hogyan éltek és hogyan képzelték el további sorsukat 1944-ben.

tással kerestem kenyerem. Később a rendőrségre kerültem. A főhadnagyi rendfokozatig vittem, de ötvenegyben spanyolos múltam miatt kitettek a rendőrségtől. Néhány évig mezőgazdasági munkás voltam, majd cukrászati üzemvezető, azt követően meg kocsmáros, — de azt a mupkát nem szerettem, mert antialkoholista vagyok. Most már nyugdíjasként élek, a feleségem is az. Négyezernégyszáz forint a nyugdíjam.

— Meg lehet élni belőle ...

— Nem nélkülözünk. Meg aztán ezt azt tevékenykedek. Most például szotyolát pirítok, eladom a piacon, az is hoz egy kis pénzt. Nem a kocsmára kell, én a családomnak élek. Van két gyönyörű unokánk...

Az oldalát tapogatja, majd magyarázatként hozzáfűzi:

— Néhány spanyolországi szilánk még van bennem. Az orvos azt mondta, ne bolygassuk, hagyjuk őket ott, ahol vannak.

Hetvenhárom éves, szókimondó ember.

— Vagyunk még néhányan ilyen öreg veteránok. Sokan vaskalaposnak tartanak bennünket, mert néhány dolog sem az eszünknek, sem a szívünknek nem tetszik. Nagyarányú az önzés, nem így képzeltük. Azt hittük a felszabaduláskor, hogy a kö- zíösségi érdekek mostanra már egyeduralkodóvá válnak.

Búcsúzáskor nem kísér ki, siet a kamrába, hogy össze ne égjen a szotyola, hiszen kell az ajándék az unokáknak.

mindenki beúszott a szövetkezetbe.

Kungyalu negyvennégy őszén szabadult fel. Amikor arról faggattam, hogyan képzelte akkor sorsának alakulását, megvonta a vállát:

— Nem nagyon álmodozhattunk. Hajnali négykor keltünk, este tízig fűztük, csomóztuk a dohányt. Ha tízéves volt a gyerek, akkor már munkára fogták, nem úgy mint most, hogy némelyik húszéves, és nem tud kapálni; nem tud egy teát se főzni.

Nem hagytam annyiban. Mégis, mire vágyott, kérdeztem tőle.

— Arra, hogy egyszer a saját otthonomban lakjak, mert nagyon meguntam a négyes konyhát. Azt is elhatároztam, hogy nekem nem lesz olyan sok gyerekem, mert rettentő hagy gond a nagy család. Én a tíz közül a negyedik voltam. Nagyon sokat kellett dolgoznom, mert az elejit mindig szorították, hiszen a kisebbekre nem számíthattak a munkában.

Nagyjából szándéka szerint alakult az élete:

— Amikor férjhez mentem, tanyát építettünk, öt- venben osztották itt -a házhelyeket, falu épült a régi major helyén. Jói emlékszem rá, hiszen akkor született az idősebb fiam. Mi is idehoztuk a tanyát a föld derekáról. Igaz, kicsi a ház, egyszobás, de utólag az oldalhelyiségből fürdőszobát alakítottunk ki. Annakidején erre telt a magunk erejéből. Kölcsönt akkor még nem adtak. Mostanában már itt .is épülnek, olyan házak, hogy na!

— Sokat változott a világ. — jegyeztem meg.

— Ki gondolta volna valamikor, hogy így lesz. A nagyságos asszony, a régi

bérlő felesége is itt dolgozott ötvenben. amikor a kö- vesutat építették. A férjem zsíros kenyérrel kínálta, és szívesen elfogadta. Ámikor a kastélyban lakott, biztos, hogy nem gondolt munkás életre.

. Csató Józsefnének két fia és három unokája van. A vágya csak annyi:

— Ilyen nyugodtan szeretnék tovább élni. Jók itt a népek, nem bántják egymást, összetartóak.

így hát a vágya nem teljesíthetetlen; . .

Apámtól ezt láttam

Bakos József, a szolnoki járműjavító csoportvezetője akkor született, amikor az apja ugyanehhez a vállalathoz szegődött. Népes család volt az övéké is, heten voltak testvérek. Már gyermek fejjel apja nyomdakaiba szeretett volna lépni, de a kezdet nem ment simán.

— Egy évet ki kellett hagynom, — mondja — mert lebombázták az iskolánkat. Azt, amelyiket most patronálunk. A másik évben aztán rá kellett húznunk, egyszerre két osztályt elvégezni.

öten kerültek a családból a vasúthoz, hárman még mindig ott dolgoznak. Az eltávozottak számára is van „mentség”.

— Egyik lánytestvérem varrónő lett, a másik női fodrász.

Bizonyára könnyebben boldogulnak, mint a vasas szakmában. Bakos József viszont megtalálta a1 helyét a. Járműjavítóban. Egy kis kitérő után a mozdonybur- kolatos csoporthoz került.

— Igyekeztem becsülettel dolgozni, úgy, ahogy apámtól láttam. Pártmunkát is végzek. Pártcsoportbizalmi vagvófc.

1973-ban vette át a huszonöt tagú csoport irányítását. A Diesel bázis egyik legnagyobb csoportja az övé. Nem kis büszkeséggel mondja:

— Sikerült összehozni egy jó szocialista brigádot. Társadalmi munkánkért négyszer kaptuk meg a városi tanács arany plakettjét. Kétszer lettünk a MÁV kiváló brigádja, megszereztük a vállalat kiváló brigádja címet is. A szocialista brigádmozgalomban hétszer értük el az arany fokozatot.

Bakos József az SZKP kongresszusának tiszteletére kibontakozott munkaversenyben elért eredményéért a szovjet nagykövetségtől oklevelet és jelvényt kapott. A Kiváló munkáért kitüntetés mellett háromszor lett kiváló dolgozó.

A brigád egyszer meghallotta, hogy az üzem egyik kispénzű, nyolcvanéves

nyugdíjasa bontott faanyagot szeretne venni. Megvették neki a brigádpénzből. A javából megjavították a fészert, a többit felvágták tüzelőnek.* Az öreg nem győzte köszönni. „Hallottam, de nem hittem el, hogy ilyenek vagytok”, — hajtogatta. Hát valahogy így töltődik emberi melegséggel ez a szocialista bri- gádmozjgalom. És természetesen másként is, ezernyi szállal. Például a brigádból katonának bevonulok is kapnak a brigád jutalmából.

Évenként — már közel egy évtizede — kb. háromezer óra társadalmi munkát végeznek.

—: Van egy álmunk, — mondja a brigádvezető. — Szeretnénk egyszer kiérdemelni az. Állami díjat.

— Az ahhoz vezető út nem kis erőfeszítést követel, — jegyzem meg.

— Ha a vezető nyílt kártyákkal játszik, beosztottai vállalják a plusz munkát, — válaszol a brigádvezető.

Ezt nem lehet megvétózni. Így van ez kisebb-nagyobb posztokon egyaránt, S, B,

A különös életű ember

Egy a tíz közül