Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
1983. MÁRCIUS 12. Irodalom» művészet _______ __________ 9 K árolyi Amy: Rövid és hosszú Ez is lenne, az is lenne, ha az élet hosszabb lenne ki lehetne ezt-azt várni királylány jönne s királyfi holnap sütne, ha ma esne ha az élet hosszabb lenne főnné gyógyulás, dicsőség hóval váltakozna hőség megbékülne, aki gyűlöl forint hajtana a fűből ami nincs ma, holnap lenne ha az élet hosszabb lenne örömre fordulna bánat lenne időd, hogy kivárjad megbecsülés jönne esőstől kirántana lelki csődből ami nincsen, mind megesne ha az élet hosszabb lenne Egy pillanatig tanácstalanul álltak, aztán a férfi bezörgetett. Vártak. Megint zörgettek. A kapu kinyílt. , — Mit akarnak? — kérdezte a kapus. — Temetésre jöttünk. — Ilyenkor? — A kapus kelletlenül kitárta az egyik kapuszárnyat. — Hogy hívták a megboldogultat? — Balog Ferenc, Pacsérról. — Nem emlékszem rá. Kinyitott egy ajtót, és belépett előttük. Két fapad állt a fal mentén, az egyik sarokban rozoga íróasztal, műanyag támlás székkel. — Üljenek le — mondta a kapus és kiment. Kis idő múlva visszajött egy fehér köpenyes tagbaszakadt férfival. — Korán, jöttek — közölte az újonnan jött. — Korán? — mondta az asszony ingerülten. — Korán? Szerdán halt meg! , — Nem úgy értem. Hanem a temetésre. — Nem tudták előbb jelenteni? — kérdezte a férfi. — Ünnep volt, tudja. A posta nem dolgozott. — Mikor lesz a temetés? — Nem tudom. Előbb egy öregasszonyt temetnek. Azt már kivitték. — Láthatnánk legalább? — Jöjjenek velem — mondta a fehér köpenyes. Kiléptek az udvarra. A hátsó kapu mellett egy fészer előtt az ápoló megállt. — Ott. az a középső — mutatott a félhomályba, a tető alá. Három, pokróccal letakart test hevert a faasztalon. A középső volt a legkisebb. Fölemelték a pokróc sarkát. Az asszony csak egy pillantást vetett az öregember szürke arcára, aztán elfordította a fejét. — Hol az igazgató? — kérdezte a férfi. — Nincs itt. — És a főorvos? — Az sincs. — Nincs itt senki, akivel beszélhetnénk ? — Vasárnap van — szólalt meg végre a fehér köpenyes. — Velem is beszélhetnek. — Mikor lesz a temetés? — Mondtam, hogy nem tudom. Délután. — Van itt koporsós? — Van. — Hol? A főutcán. Zárva van. De nem probléma, nekünk is van koporsónk. Ügy értem, a kórháznak. Az ablakok mögül csíkos pizsa- májú betegek nézték őket. Álltak a fészer előtt és vártak. A fehér köpenyes a fészer alatt beszélgetett egy másik ápolóval. Sápadt, magas lány egyensúlyozott el mellettük két moslékos- vödörrel. A fészer végén megállt, egy fahordó előtt letette a vödröket, és fújt egyet. A moslékot a fahordóba öntötte, ‘a vödröket szájukkal lefelé odaütötte a hordó pereméhez, aztán hosszú léptekkel visszament a konyhába. A betegek még mindig ott álltak az ablakok mögött. Kinyílt a hátsó kapu. s egy szalmával bélelt parasztszekér fordult be az udvarra, a szalmán durván ácsolt fakoporsóval. A lovak félkörben fordultak meg az udvaron, és megálltak a fészer előtt. A kocsis leszállt a bakról, rádobta a pokrócot a lovakra, azttetsző volt a víz, a szél minden uszadékot, koszt a balra ringó bárkák közé söpört. Bányai Kristóf azon kapta magát, hogy már talán percek óta nem gondol semmire, csak nézi a felszín alatti világot, mégpedjg anélkül, hogy bármiféle látvány rögződött volna benne. Most egyszerre és hirtelen vette észre, hogy a zöldes tiszta mélyben rezzenet- len nyugalom honol, valamivel feljebb a lustán lengő növények között egy fekete halraj állomásozik, a sziklák oldalát borító kagylók felé alig észrevehetően araszol egy aprócska rák, s mintha az idefent hintázó hullámoknak csak az árnyéka borzolná a moszatok bársonyát. Amikor végigjött a mólón, az volt az elképzelése, hogy azonnal beugrik a vízbe. Tudta, hogy ez csak látszólag veszélyes, a móló alatti kő- koloncok között minden dagá'ykor valóságos műugró-medence keletkezett, nem volt túl széles, az igaz, de ha pontosan ugrik az ember, nem történhet semmi baj. Nem is a félelem állította meg. talán inkább valamiféle feltűnni-akarás, szerette volna, ha minél többen látják az ugrást. Ebben a turnusban ez az ő kizárólagos produkciója volt. Nem nézett hátra, mert tudta, hogy többen figyelik: amint errefelé haladt a napozók között, félszemmel látott is egy-két feltá- nászkodó. utánaforduló alakot, köztük egy fehérbikinis. olaiosbő- rű nőt. aki a kezével beárnyékolta a szemét. Bányai Kristóf nekikészült, az ugrásnak, lábujjait a móló pereméhez illesztette, de még egyszer felegyenesedett. hogy a távolságot is felbecsülje. Legalább három, de legfeljebb négy kilométernyi úszás várt rá, ahhoz képest elég sok, hogy mostanában nem volt kedve négy-öt hossznál többet megtenni, valahányszor elvetődött az uszodába. A vizet már gyerekkorában megszerette, életeleme lett. s versenyzőként is csak a faltól-falig úszás egvhangúságát rtihellte. az úszást soha. Az öböl a tengerbe messze benyúló két félsziget között egy nyaralóhellyé vált halászfaluig nyújtózott. Vizében a csupasz hegyorom fejjel lefelé lebegett, akárcsak a fák közül kibújó vendéglő széles verandájának hófehér oszlopsora. Bányai Kristófban már megérkezése estéjén felötlött, hogy a vendéglőig a leggyorsabban a vízen át juthatna el. Egy laoos kövön ültek Gyöngyvérrel, aki éppúgy először látta a tengert, mint ő. A túlpartról az öblön át áradt feléjük a zene. Át kéne menni, mondta halkan, nagyon messze van, mondta Gyöngyvér. Dehogy, felelte, ez a rövidebb út: s a mólóig viliódzó fénypászmára mutatott. Azon csak tán a szekérhez lépett, és leemelte a koporsó födelét. A két ápoló levette a pokrócot a halottról. Megfogták a hóna alatt meg a bokájánál, és kivitték a szekérhez. A kocsis fenn állt a koporsó mellett, segített betenni. Az asszony a testes ápolóhoz fordult: — És a neve? És hogy mennyit élt? — A koporsós zárva van. — De legalább szemfödelet! — Sajnáljuk, az sincs. De ha akarják, lehet, ezt a pokrócot. Leterítették a pokróccal, és rátették a koporsó fedelét. A szekér megindult a kapu felé. A lovak már túl voltak a kapun. amikor az asszony felocsúdott. Eszelősen rohant a szekér után: — Várjanak! A szekér megállt. — Hát mit gondolnak maguk? Csak így? Le se szögezik? Es ha kifordul a sárba?! Az én apám! Hát emberek maguk?! — ordította. A két ápoló visszafordult. — Nincs szögünk! Érti? Nem szögelünk! — mondta a testes ápoló ingerülten. A kocsis leszállt a bakról, odalépett a kapuhoz, és kirángatott belőle két rozsdás szöget. A fészer alól kihozta a kalapácsot, a kerékabroncson kiegyenesítette a szögeket, föllépett a hátsó kerékagyra, beverte a koporsó fedelébe az egyik szöget, aztán a másik oldalon a másikat. Dolga végeztével felkapaszkodott a bakra, kezébe vette az ostort és várt, A testes ápoló intett, s a szekér kidöcögött a kapun. A keréknyomok fölött összefolyt a híg sár. te tudsz átmenni Kristóf, mondta még a lány, s ő akkor határozta el, hogy nekivág. Most beugrott a vízbe. Az ugrás nem volt egészen pontos, repülés közben kellett testtartást és ívet változtatnia, hogy ne essék baja. Ügy érezte, mintha már átélte volna egyszer ezt, s mire vizet ért, azt is tudta, hogy ez a repülés arra az álmára emlékezteti, amikor sikerült egy karambolt túlélnie. Maga is csodálkozott, hogy szárnyak nélkül sikerült felemelkednie. mindössze homorítania kellett. hogy széttárt karokkal átsu- han.jon az alatta egymásbarohanó autók fölött. Ügy nézett akkor vissza a roncsokra, mint ahogy most a víz alatt próbálta felismerni a maga mögött hagyott sziklák mind homályosabb, sötét foltjait. Aczél Gábor: Az öböl Erőteljesen tempózva igyekezett elhessenteni az álom emlékét. Csapásra emelt bal karja alól visszapillantva észrevette, hogy a mólón felálltak az emberek. Nem látta csak érezte, hogy utánanéznek, nem látta, de tudta — akárcsak álmában —, hogy Gyöngyvér nem lehet köztük, részint azért, mert Gyöngyvér nem is lehet része semmiféle arctalan tömegnek, részint azért, mert Gyöngyvér soha nem hitte igazán, hogy ő repülni tud. Marha! Ezt magának, maga elé, a vízbe ordította, hiszen az úszás a repüléstől oly nyilvánvalóan különbözött, s azt is tudta jól, hogy Gyöngyvér azért nem állhat a mólón, mert az első nap óta mindig a falu strandján napozott, ahonnan könnyűszerrel bejuthatott a vízbe. A zsúfolt strand parányi színes foltját alig lehetett felfedezni ilyen messziről, de Bányai Kristóf remélte, hogy Gyöngyvér onnan őt sejti majd az úszó alakban. Nem mondta meg a lánynak, hogy mire készül, csak annyit mondott, hogy úszik egyet, teljesítményét meglepetésnek szánta. Egyenletes, nyugodt tempóban úszott, élvezte, mert érezte az erejét, izmai játékát, a messze előrenyúló bal-, majd jobbkarja alá simuló hullámokat. Észrevette, hogy valamivel söté- tebb lett a víz. Egyszerre megváltozott a hangulata. Az imént még uralta a tengert, kedvére fúrta magát előre. Most pedig hirtelen idegen lett számára az öböl, vagy inkább ő vált idegenné a megsötétedett, s jól érzékelhetően hűvösebb, hömpöly- gőbb hullámok között, amelyek ugyan elnyeléssel nem fenyegették, csak éppen nem simultak a karja alá, minduntalan beléjük ütközött, nehezebben haladt, s egyik pillanatról a másikra félelmet ébresztett benne a mélység. A cápáktól félt. Gyorsított a tempón, szeretett volna minél előbb túljutni ezen a mélyebb, s ezért nyilvánva'óan veszélyesebb szakaszon. Minden negyedik karcsaoásnál szippantott csak a levegőből, ám a víz rövidesen abroncsként szorította össze a mellét, a végtagiai elnehezültek, a kifulladásig erőlködött, s amikor levegőért kapkodva megállni kényszerült, ió adag sós víz is lecsúszott a torkán. Fáradtan köpködött. A tenger most mintha unottan taszigálta volna a testét. Hagyta. Látta, hogy a túlpart alig van valamivel közelebb, mint a móló, amit maga mögött hagyott, szidta is magát, amiért nem osztotta be az ereiét. Lassan megnyugodott, s a hátára feküdt pihenni. Eszébe jutott, hogy szerencséje van, mert az ugrásnál nem karcolták meg a sziklák a bőrét. Ha vé- rezne, a cápákat bizonyosan ide- csődítené. Nem menekü’hetne. Magasan fölötte egy madár körözött. Nem sirály, valamilyen más. ismeretlen madár. Mintha közelebb jött volna hozzá, mintha kíváncsi lenne rá. nyilván nem látott még ekkora mozdulatlan élőlényt lebegni a vadászterületén. A madár kiterjesztett szárnnyal vitorlázott el közte és a Nap között. Bányai Kristóf belekáorázott. ahogy tekintetévet követte az útját. Amikor álmában átrepült a két karambolozó autó felett, széttárt karjaival balra kormányozta magát, hogy bejusson a tervezőintézet ablakán. Oda. ahol a fantáziáját naponta szabdalták darabokra, éppen a munkahelyére, mintha ott menedékre lelhetne bármi elől. Őrület! A rajztáblánál a körzeti orvosa ült, az ő köpenye volt rajta, logarléccel számolt valamit, mögötte a fehér lapon Michelangelo- szerű rajzok: belső szervek és furcsa szerkezetek, a körzeti orvos eltiltotta a dohányzástól és a repüléstől. És felírta Gyöngyvért. Minden bizonnyal a napsütéstől fájdult meg Bányai Kristóf feje. Arcbőre égett, és reszketett a hidegtől. Elszántan fordult bele a vízbe, mintha stégről gurult volna le,'kinyújtott testtel merült a felszín alá, úgy gyűjtött erőt az első tempó előtt. Maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén úszik megint. Számolta a karcsapásokat. Csak száznegyvenkettőnél tartott, amikor ismét elnehezült a karja. Kényelmesebb, amolyan fürdőző tempóra váltott, mint amikor a kimerítő edzés után ezer métert levezetésül kellett megtennie. így sem bírta sokáig, csakhamar úgy érezte, hogy helyben vergődve csapkodja a vizet. A mellúszás is kínlódás volt számára, s szinte már nem is tudta elképzelni, hogy élvezte az egészet, amikor nekivágott. Félóra múlva,'teljesen kimerülve ért partközeibe. A vendéglő fehéroszlopos verandája szinte karnyújtásnyira volt, de Bányai Kristóf gyanította, hogy ez a közelség látszólagos. Hamar rájött, hogy a vendéglő környékén miért nincsenek strandolok. Egy hatalmas vízalatti sziklapadot szabdalt fel itt tán évezredek munkájával az állandó hullámverés. Most nem voltak nagy hullámok, de mintha lélegezne, állandóan emelkedett és süllyedt a tenger, s a beljebb még szelíd lankának látszó vonulatok a part felé tartva morogtak, zúgtak, széttöredezve tarajt vetettek. Bányai Kristóf a part felé gördülő hullámokra semmiképpen sem bízhatta magát. Egyetlen megoldás kínálkozott, ha nem marad a felszínen, hanem a hullámok alatt, a viszonylag békésebb mélyben keresi meg a sziklák közötti réseket. Ehhez azonban szufla kellett. Előbb a lábával igyekezett elérni a talajt, de beleverte a térdét valamibe. Mély lélegzetet vett és lebukott. Meglátta, majd kitapogatta az akadályt, kaeylófürtökbe kapaszkodva kerülte meg, felhúzta a lábát, talpának helyet keresve megtámaszkodott, s megpróbálta a felszínt a sziklára guggolva elérni. Sikerült. Irányt választott, majd ismét lebukva elrúgta magát, s a tengerfenék növényzetét figyelve igyekezett utat találni a kagylóval, moszattal borított sziklák között. Egyikbe- másikba időnként megkapaszkodott, úgy dugta fel a fejét levegőért. bemérte magát, lebukott, lendült tovább. Nem haladt gyorsan, de az alatta, mellette e’suhanó látvány érzékelhetőbbé tette a haladást. A lustán lengő növényekbe bele-belemarkolt. hullámot várt, s azzal együtt lendült, vergődött át a következő akadályon. Egy éles kődarab végi gszántotta az oldalát; valami felsebezte a kezét, a combját. maid kiszakadt a tüdeie. mindene fáit. amikor végre felállhatott. Még kétszer elesett, mire kivonszolta magát a partra. Végignyúlt az undorítóan nyálkás, apró ráktetemekkel, bűzlő folyondárokkal borított fövenyen, és két karját széttárva tehetetlenül hagyta, zuhogjon rá a Nan. forrassza össze a testét. Elégedettséget alig, inkább csalódást érzett. élszemmel látta, hogy a közeli fehér oszlopsor mögött magakorabeli férfiak verejtékezve kortyol iák a sört. Iriovelte őket, de nem a sör miatt. Fázott. Az öböl felől gyerekhangokat hallott. Felemelte a fejét, aztán félkönvékre dűlt. hogy jobban lásson. Két helybeli srác kagylóra vadászott, két másik pedig éppen ott hanrúrozott a hul’ámtarajt vető sziklák tövében, ahol neki valamivel korábban olv kínkeservesen sikerült csak átvergődnie. A falu légvonalban is messze volt. szétnben a móló vízszintes egyenes, a tövében iobbra egyetlen pont a strand, nem akart arra gon- do’ni. hogy még ezen a nanon el kell oda jutnia. Az öböl ragyogása bántotta a szemét, behunyta hót egy pillanatra. Ezúttal ólmában sem tudott repülni. O’dalpárunkat az Amerikában élő magvar szobrász, festő, grafikus Ja- kovits József müveivel illusztráltuk. Az oldalt összeállította: Rékasy Ildikó. Holnap lenne, ami nincs ma teli erszény és harisnya ki lehetne ezt-azt várni nem fájditana akármi koszos kód is lottót nyerne ha az élet hosszabb lenne Jönne ezer lehetőség szűk. esztendőre a bőség az ablakba könyökölve várni, hogy az ajtón jön be vagy leszáll a tenyeredbe ha az élet hosszabb lenne az is lehet, hogy hiába bíznál meghosszabbításba lehet, hogy a fordítottja lenne a hosszúság nyitja az is lehet rosszabb lenne ha az élet hosszabb lenne
