Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
Nemzetközi körkép 1983. MÁRCIUS 12.--------—-----------------------------------------------------c----------E l nem kötelezettek Egy hely üresen maradt OPEC-gondok A mítosznak vége? A tőkés világ olajtermelése (A Time illusztrációja — KS) Immár 101 országnak illetve nemzeti felszabadí- tási szervezetnek „van helye’* az el nem kötelezettek mozgalmában. Űj-Delhiben, a csúcsértekezleten azonban csak 100 helyet foglalhattak el a tagországok képviselői — egy hely üresen maradt: Kambodzsáé. Azóta, hogy 1979 elején a vietnami csapatok bevonultak Kambodzsába és döntő segítséget nyújtottak a hazafias erőknek Pol Pót rendszerének elsöpréséhez, a kambodzsai kérdés — „kérdés”. Vietnam — állítják egyesek — megsértette az el nem kötelezettség alapelveit, amikor hozzájárult a lázálomszerű terror uralmának megbuktatásához és megteremtette a lehetőséget, hogy a khmerek ismét hozzálássanak egy emberi társadalom építéséhez. A vietnami csapatok még mindig Kambodzsában vannak — mondják a „beavatkozás” ellenzői. De éppen ezek az országok azok, amelyek vagy segítséget nyújtanak a még mindig harcoló polpotista fegyveresek csoportjainak, vagy területüket engedik át azoknak, akik éppen a bukott rendszer nevében akarnak visz- szatérni Kambodzsába. Vietnam — mint azt többször deklarálta — távozna már. az országból, de éppen a „beavatkozók” miatt nem teheti. Amikor elterjedt tavaly a hír, hogy Kambodzsából kivonják a vietnami csapatokat, a lakosságon úrrá lett a félelem, aranyat vásároltak az emberek és féltek a jövőtől. Havannában 1979-ben az el nem kötelezettek csúcsértekezletén olyan döntés született, hogy Kambodzsa helye maradjon ürese. Akkor még túlságosan friss volt a megdöbbenés annak a rendszernek a bűnei felett, amely „helyét” reklamálta. Világos volt az is, hogy a kambodzsai kérdés okán éppen pz el nem kötelezettség alapelvei kerültek mérlegre. Azok az országok, amelyék semmi áron nem akarták elfogadni a „beavatkozást” — az alapelvekre hivatkoztak. De a polpotista rendszer helyének őrzésén munkálkodó országokat nem annyira a magasztos elvek, mint inkább „proktikusnak” nevezhető megfontolások és saját érdekek vezérelték. Mint ahogy Norodom Sziha- nuk volt államfő, vagy Són Sann, a „demokratikus” ellenzék képviselője — mindketten Pol Pot-ék régi ellenségei — hatalomért készek voltak szövetkezni, azokkal, akik korábban lel- kiismeretfurdalás nélkül likvidálták volna őket. Havanna után megindult a kambodzsai ellenzék szervezkedése. Kínai közreműködéssel sikerült egy „koalíciót” összeütni, amelynek élén az évek óta magát gyakran meggondoló Sziha- nuk herceg áll. Szihanuk nem olyan régen — de nem sokkal az el nem kötelezettek Új-Delhi értekezlete előtt — kambodzsai területen tanácskozott „koalíciós kormányzatával” és a polpotista fegyvereseknél vendégeskedett. Teljesen világos volt, hogy Új-Delhiben Kína — és erős ösztönzésére az asean- tagországok is — ennek a „koalíciónak” akarta juttatni Kambodzsa helyét. És hogy ennek az aligha erősnek nevezhető szövetségnek a hitelét a maga súlyával még jobban megerősítse, ötpontos kambodzsai „rendezési tervet” terjesztett elő, amelynek lényege megint csak a vietnami csapatok kivonása lett volna. Ebben a tervben nincs szó Heng Samrin kormányáról, amely négy éve munkálkodik az ország helyreállításán. Arról sem esett szó hogy Vietnam gyakorlatilag már hozzálátott csapatai részleges kivonásához. Ój - Delhiben az volt a tét, hogy vajon sikerül-e ebbe az új „koalícióba” tömörített, de a régi neveket felvonultató ellenzéknek és a mögöttük álló erőknek meggyőznie az el nem kötelezett országokat arról, hogy ők képviselik Kambodzsát. Nem sikerült. Kambodzsa helye üresen maradt, és bár Heng Samrin kormánya sem foglalhatta el a széket. Előbb-utóbb pedig mindig a realitások győznek. Kambodzsa kormányának tekintélyét az idő és az eredmények fogják elismertetni. Fodor György A tőkés olajpiacon most zajló leglátványosabb folyamat a Kőolajexportáló Országok Szervezetének válsága. „Az OPEC az összeomlás küszöbén van, ha már nem omlott össze” — irta az amerikai Time magazin. „Ez a hatalmas szervezet, amely egykor, úgy tűnt, képes a világra kényszeríteni akaratát, most egyre mélyebbre süllyed saját legsúlyosabb válságában.” De idézhettünk volna más véleményt is, amely ugyanígy már-már eltemeti az olajkartellt. Érdemes hát megvizsgálni, mi történik az OPEC-ben. A tőkés olajpiacon 1980- tól túlkínálat mutatkozik. A gazdasági növekedés világszerte lelassult, nem egy országban megállt. A kétszeri olajárrobbanás — 1973—74-ben és 1979-80- ban — óriási terhet jelentett az importra szoruló államoknak. A méregdrága olaj takarékosságra intett, s meggyorsította az új lelőhelyek kiaknázását. A tőkés világ napi fogyasztása 1979 óta 52,4 millió barrelről 45,5 millió barrelre esett vissza. Üj, nem-OPEC lelőhelyeket tártak fel az Északi-tengeren, Alaszkában és Mexikóban. Eredményesnek bizonyultak a helyettesítési erőfeszítések. Franciaországban például ma már nukleáris energia adja a villamos energia 39 százalékát. Az olaj mindenhatóságába vetett misztikus hit tehát egyre inkább a múlté, s ez óhatatlanul visszahat az OPEC helyzetére. Erről azonban a szervezet tagállamai hosszú ideig nem akartak tudomást venni. Az iráni iszlám forradalom utáni felvásárlási lázon felbuzdulva 1979 és 1981 között 13 dollárról 34-re emelték a fekete arany árát. Szakértők szerint ez az áremelés már indokolatlan volt. S valóban: az olajkereslet az általános recceszió következtében visszaesett, a drága OPEC-olaj egyre nehezebben talált vevőre. Az OPEC részesedése napjainkra mintegy 30 százalékra csökkent a tőkés világ fogyasztásában. Az olajpiaci fejlemények megvitatására a közelmúltban két értekezletet tartottak a tagállamok és most egy harmadikat Londonban. Három kérdésben csaptak össze és csapnak össze ma is. Ezek: a szervezet össztermelése, az ár és az egyes tagállamokra jutó termelési kvóták ügye. A napi össztermelést az első értekezleten, 1982 decemberében 18,5 millió hordóban határozták meg. Ezt most januárban — tekintettel a piac telítettségére — napi 17—17,5 millió hordóra csökkentették. A másik vitatott téma az árkérdés. Irán, Algéria, Líbia és Nigéria a 34 dolláros alapár megtartása mellett van. Szaúd-Arábia vezetésével az Öböl-menti olajtermelők 30 dollárra szeretnék mérsékelni a hivatalos OPEC-árat. Megjegyzendő, hogy a szabadpiacon már a hordónkénti 28—29 dolláros olajért sem kapkodnak a vevők. Végül a harmadik, a szervezetet alapjaiban megrendítő vitás kérdés a termelés felosztása. Ez akár „bomba” is lehet az OPEC- ben, legalábbis a tagállamok közti csatározások erre engednek következtetni. Iránnak és Venezuelának például létérdeke a termelés növelése: ők és még mások is azt követelik, hogy a termelési kvótákat az egyes tagállamok lélekszá- ma, fejlesztési szükségletei alapján határozzák meg. Arra hivatkoznak, hogy még Szaúd-Arábiában és a többi Öböbmenti országban 11,5 millió ember él, addig az összes többi tagországnak legalább 330 millió fő eltartásáról kell gondoskodnia. Ha a kvótafel- osztás így történne meg, Szaúd-Arábia visszaszorulna első helyéről, vele azonos súlyt kapna viszont Irán. Természetesen, a tőkés olajpiac változásai nem érdektelenek a világgazdaság jövője . szempontjából sem. Az olcsóbb olaj a régen várt fellendülés irányába hathat. Könnyíthet a fogyasztó országok helyzetén, csapást jelent viszont a nem ritkán eladósodott OPEC-tagállamokra. De ami a lényeg: nem teremti meg az igazságosabb világgazdasági rendet, legfeljebb elködösíti azok felelősségét, akik a világgazdaság mai kaotikus állapotait önző gazdaságpolitikájukkal előidézték. Az emberiség érdeke egy hosszú távon stabil, kiszámítható olajár lenne. Kocsi Margit M1 Maximális golidatlanság” Kártérítés a hatósugárért? Az évszázad jogi esetének minősítette az amerikai sajtó. Pedig a közvetlenül érintetteknek sokkal inkább életük. környezetük sorstragédiája, amelyet az esetleg majd 2.5 milliárdos kártérítés sem tehet meg nem történtté. De hol van még a kártérítés? Az „atc.mper" még csak tavaly ősszel kezdődött Utah állam fővárosában. Sáli Léké Cityben. Hegy meddig tarthat, azt megjósolni sem lehet.. Miként azt sem. hogy mennyi áldozatot szed még az 12 éven át folytatott kísérletsorozat, amelyet az Egyesült Államok kormánya végeztetett az ötvenes években az atombombákkal. A kezdet 1951. a színhely az Utah és Arizona államok határán fekvő sivatag. 1962-ig több mint. 100 nukleáris bombát robbantottak itt fel a föld felszínén. Az első, kísérleteknél nemcsak a kirendelt katonák voltak jelen: a rendező” Atomenergia Bizottság valósággal toborozta a nézőközönséget a környéken lakó településeken. „Gyertek, nézzétek, hogyan csinálják a történelmet” — volt a jelszó. Ügy 25 ezer gyanútlan polgár nézte meg — vagy élte ót a közelben — a nukleáris kísérleteket, s majd 200 ezer katona volt jelen a 11 év alatt: a robbantásoknál. Azóta kétséget' kizáróan megállapították az orvosok, hogy közülük megdöbbentően sokan betegedtek meg rákban. A környék lakossága szinte kénytelen naponta szembenézni a tragédiával: rák. leukémia, torzszülött csecsemők, korai halálesetek sora sújtja a vidéket. 1953 májusában például egy új bombát próbáltak ki. Ez nem lövel- te az égbe a szokásos gombát: felhője szétterült és rátelepedett St. George falura. Utóbb kiderült, hogy egv szakértő a korábbi robbantásoknál ötször nagyobb rádióaktív koncentrációt mért a levegőben: pontos adatot nem modhatot, mert Geiger-számlólójának skálája csak 300 milliröntgenig terjedt. 1954-ben egy robbantás idején a közelben forgatott egy filmes stáb. A 150 emberből 91-en betegedtek meg rákban, 46-an meg is haltak. Az amerikai szövetségi államot most majd 1200 polgár pereli 2,4 milliárd dolláros kártérítésre, mert „hanyagul, maximális gondatlansággal” járt el a kísérleteknél. De ennél nyilvánvalóan többről van szó. Az dől el a bíróságon, hogy vajon joga volt-e (van-e) az államnak a nemzeti biztonságra hivatkozva, sorozatos kísérletekkel ártatlan polgárok tömegének egészségét tudatosan veszélyeztetni? Ugyanis az azóta napvilágra került titkos dokumentumokból kiderült, hogy a szakemberek nagyjából tisztában voltak a nukleáris robbantások lehetséges következményeivel. A lakosságot mégis azzal nyugtatták. hogy a kísérletek „abszolút veszélytelenek”, s ezt mondták a kirendelt katonáknak is. Egy kongresz- szusi vizsgálóbizottság két éve joggal állapította meg, hogy a szövetségi kormány semmit nem tett az emberek védelmében. „A második világháború — Hirosima, Nagasaki — óta amerikai atomfegyvereknek csak amerikaiak estek áldozatul” — írta keserű iróniával az egyik lap. Képünk 1951-ben készült egv kanadai robbantás során (Fotó: Der Spiegel — KS). A. K. Az oldal összeállította: Majnár József Genf — 1, Genf — 2, Genf — 3 Fórumok és javaslatok enfben egyidejűleg három megbeszélés-sorozat folyik: az első á stratégiai fegyverzet korlátozásáról és csökkentéséről, a másik az európai közép-hatótávolságú nukleáris rakétákról. a harmadik pedig az ENSZ leszerelési bizottság soronlévő rendes ülése. Természetes, hogy ezeknek a tárgyalásoknak van közös jellemzőjük: mindegyik a fegyverkezési hajsza megfékezését. a leszerelést szolgálja. Mindazonáltal mindegyiknek megvan saját feladata is. így „Genf—1” célja, hogv csökkentse a Szovjetunió és az Egyesült Államok nukleáris konfrontációját, megnyitva a következetes és hatékony nukleáris leszereléshez vezető utat. „Genf— 2” szovjet—amerikai megbeszélésen az európai rakétatelepítés áll a középpontban. „Genf—3” pedig kiegészítő, óm szerfelett fontos szerepet tölt be a mind veszélyesebb fegyverkezési hajsza megszüntetését szolgáló nemzetközi megállapodások előkészítésében. Ám amíg a kétoldalú megbeszéléseken a Szovjetunió, a sokoldalú tárgyalásokon pedig a szocialista közösség minden országa és sok más állam is következetesen reális és konstruktív kezdeményezéseket tesz, az Egyesült Államok és néhány szövetségese a fékezés taktikáját alkalmazza. A szovjet javaslatok a meglévő arányosságok megőrzésének szükségességéből indulnak ki, ám a jelenleginél jelentősen alacsonyabb szinten. Moszkvában azt is többször hangsúlyozták, hogy a tárgyalások megkönnyítése érdekében hasznos lenne, ha azok idejére a jelenlegi szinten befagyasztanák a fegyverzeteket. Az Egyesült Államok kormánya azonban eddig egyetlen javaslatot sem fogadott el. Washington egy-, oldalú engedményeket igyekszik kicsikarni a Szovjetuniótól, olyan engedményeket, amelyek veszélyeztetik a Szovjetunió biztonságát. Reagan elnök például csökönyösen ragaszkodik saját „nulla-megoldásához”, ami teljesen elfogadhatatlan a Szovjetunió számára. Ez a tervezet ugyanis minden közép-hatótávolságú szovjet rakéta megsemmisítését követeli, s Reveimen kívül hagvja a brit és francia atomrakétákat. Az ENSZ leszerelési bizottságának munkájában mintegy 40 állam vesz részt. A Varsói Szerződés országai nemrég politikai nyilatkozat formájában terjesztették elő javaslataikat a résztvevőkhöz. A Prágából elhangzott felhívás új impulzusokat adott a bizottság munkájának. A szocialista országok indítványozták, hogy a lehető legrövidebb idő alatt fejezzék be a megbeszélést a nukleáris fegyverkísérletek teljes és általános betiltásáról gyorsítsák meg a vegyi fegyver betiltásáról és megsemmisítéséről szóló egyezmény kidolgozását. Hozzá kellene kezdeni a neutronfegyver betiltásáról szóló meanlla- podáshoz, s meg kellene gyorsítani annak a megegyezésnek a tető alá hozatalát, amely a nem-nukleáris államok biztonságának garanciáit erősíti meg. néhány javaslat is hűen tükrözi azt a kitartó és konstruktív erőfeszítést, amely a Szovjetunió és a többi szocialista ország mindhárom genfi fórumon kifejt. Hasonló kezdeményezések az Egyesült Államok és szövetségesei részéről egyelőre még váratnak magukra.
