Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
8 Irodalom» művészet Száz én magyar nooelláibál ___________________________________/ _____I B álint Györqy (1906—1943). A maqyar marxista kritika és publicisztika eqyik leqkiemel1 kedőbb alakja, szépírói munkás- sáqa is jelentős. Középiskolai tanulmányai után fiatalon Az Est munkatársa lett, s haláláiq Az Est-lapok szerkesztőséqében dolqozott. Versei, novellái, kritikái sokféle lapban, folyóiratban jelentek meq (Az Est, Á Toll, Nyu- qat, Maqyar Csillaq, Pandora stb.). Német nyelven is írt. Publicisztikája harcos küzdelem volt a hazai ellenforradalom ellen, s később meqalkuvás nélkül támadta a német fasizmust és hazai követőit. Harcos, humanista meqqyőződése elbeszéléseiből, novellisztikus karcolataiból is kisuqárzik. A háború alatt ismételten be hívták. 1942-ben letartóztatták, majd büntetőszázadba sorolták. Az ukráfí fronton pusztult el munkaszolqálatosként. Bálint György: Bölények paradicsoma ¥ I A filmhíradó idillikus képet mutatott egy-két percig. Az X-ben időző államférfid félbeszakította tárgyalásait, és a vendéglátó politikusok kíséretében meglátogatta az európai bölények „védett területét”. Hatalmas fák között csörtetett. néhány bölény, leszegett, súlyos fejjel. Mikor észrevették az államférfiakat, megálltak, felvetették fejüket,'nyugodt, merengő pillantást vetettek rájuk, majd továbbmentek. Zavartalanul folytatták útjukat az elkerített tágas területen: tudták, hogy az államférfiak látogatásának rájuk nézve nem lehet súlyos következménye. Sem európai, sem bölényi mivoltukban nem érheti őket sérelem: védett területen élnek, előjogokkal, Szomorúan néztem utánuk, és irigyeltem őket. Azt hiszem először az amerikai- »ak vezették be a védett területek rendszerét, részben ugyancsak bölények, részben indiánok számára. Kihalófélben levő fajtáikat oltalmaznak így, hogy legalább egy kis csoport megmaradjon belőlük. Az indiánok a számukra kijelölt szent és sérthetetlen területen zavartalanul élhetik ősi életüket, senki sem bántja őket, senki sem tesz kísérletet megtérítésükre, beszervezésükre vagy megnyúzásuk- ra. Nem háborgatják őket sem rendeletekkel, sem dum-dum golyókkal. Ugyanilyen kiváltságos helyzetben élnek a Yellowstone- park vadállatai és növényei _ is. Ebben az óriási parkban tilos a vadászat és a favágás. Békében hagyják itt a természetet, állatok és növények úgy élhetnek, ahogy jólesik nekik, ahogy az idők kezdete óta megszokták. Később Afrikában is elkerítettek néhány védett területet az elefántoknak és az orrszarvúaknak, Ausztráliában pedig a kenguruknak. Űjabban, mint nemrég olvashattuk, arról is szó van, hogy a maláj szigeteken a gorillák és az orangutánok is kapnak ilyen páradicsomi földdarabot. Ügy látszik, ilyen a világ: addig irt valamilyen állatot, míg végül megijed, hogy végképp eltünteti a föld színéről és ezért az utolsó előtti pillanatban elkerít neki egy szép és nyugodt kis kört, hogy legalább hírmondó maradjon belőle. Van emögött valami meghatóan ügyetlen lelkiismeretfurdalás féle. És van benne valami megnyugtató is: ma már semmit, sem hagynak teljesen kipusztulni, még az európai bölényt sem. De miért törődnek többet az európai bölénnyel, mint az európai emberrel? Az európai embernek, sajnos, nincs védett területe. Egyelőre még szabad préda mindenfajta vadászok számára: vidáman és lendületesen irtják ágyúkkal, szerződésekkel, elméletekkel, intézményekkel, tárgyalásokkal, konfliktusokkal, megegyezésekkel, és szónoklatokkal. Maholnap már teljesen kivész, ha nem kap idejében védett területet. Legalább egy talpalatnyi szabad földdarabot hagyjanak neki, ahol utolsó megmaradt példányai élhetik háborítatlanul régi életüket, ősi törvényeik, gondolataik és álmaik között. Feltűnés nélkül, csendben húzódnak meg a védett európai emberek' sátraikban, melyeket nem skalpok és karóra tűzött emberfejék, hanem könyvespolcok és mikroszkópok díszítenének. Esténként leülnének a tábortűz mellé, és a maguk nevetségesen primitív módján senkit sem sütnének meg, hanem békésen folytatnák eszmecseréiket. Ha pedig államférfiak érkeznének rövid látogatásra, nem rezzennének ösz- sze a védett európaiak, hanem mély, bölényi nyugalommal néznének rájuk, abban a biztos tudatban, hogy az államférfiaknak nincs joguk bántani őket, és különben is mindjárt továbbmennek. Mindez gyönyörű volna, de az európai ember eddig még nem kapta meg a maga védett területét, és attól tartok, hogy holnap már késő lesz. Gyilkosság A helyiség, ahol a gyilkosság történt, üresen áll, a vérnyomokat, ha ugyan még vannak, fűrészpor takarja el a néző elől. Semmi jel, semmi külső nyom nem árulja el, mi történt itt alig egy héttel ezelőtt. Mély csend van, egyenletesen hullik az eső, rendíthetetlen nyugalommal csillognak a vékony acélrácsok. A gyászos emlékű, üres ketrectől jobbra lakik az áldozat özvegye, a puma. Bágyadtan nyúlik el a fűrészporban, finom macskafejét a néző felé fordítja. Ferde, sárga szemében mérhetetlen unalom, megvetés és szomorúság. Elvesztett párját sajnálja-e vagy önmagát? — nem lehet tudni. Nagyjából egyre megy, hiszen önmagát is már régen elvesztette. Lehet, hogy semmit sem sajnál, mert a sajnálathoz is energia kell és az életkedvnek legalább az emléke. Nézi a nézőt, nézi a rácsokat, nézi az esőt, beszívja a deszkák és a fűrészpor szagát, majd lassan behunyja a szemét A gyilkosság színhelyétől jobbra ' lakik a tettes. A párduc ugyanúgy hever, mint a puma, melynek hitvestársát megölte. Feltűnő a hasonlatosság: a gyilkos éppen csak hogy egy kicsit nagyobb, és természetesen foltos is. Egyébként minden megegyezik, a íejtartós, a méla tekintet, a szemlehunyás. Ez hát a gyilkos és az, amott, az áldozat gyászoló élettársa. Hanem ismerném pontosan az eseményeket, fordítva is gondolhatnám: az álmos puma is lehetne gyilkos és az álmos párduc is lehetne özvegy. Vagy a következő ketrecben a fekete párduc, mely gyűrötten, puhán hever a mennyezet közelében egy kis polcon. Néhány üveg befőtt, vagy Pallas-lexikon sem pihenhetne jámborabbul a polcon, mint a világ legvadabb bestiája, a fekete párduc. Elomló, szinte nyugtalan fekete tömeg, csak a szeme világít, mint két tolvajlámpa a sötétben. Egy perc múlva ő is lehunyja a szemét, szinte csak azért, hogy ebben a leírásban sok legyen az ismétlés. Mind lehunyják, a többiek is, a szumátrai királytigrisek, a tarka jaguárok. Mind búskomorak szűk, rácsos odúikban. Vajon azért élnek ilyen rideg cellákban, mert vadak, vagy azért lesznek időnként vadak, mert ilyen helyen élnek? Annyi bizo - nyos, hogy ebben a kertben ők a mostohagyerekek. A vízilócsalád olyan derűsen üdül tágas uszodájában, mint egy jóltáplált terézvárosi família a nagymarosi strandon; az elefántok kényelmesen sétálnak a szabadban és apró pénzügyeikkel foglalkoznak; a majmok, amennyire lehet, társadalmi életet élnek; a krokodilusoik elnyúlva ■tűnődnek a vízben, páfrányok között, úgy mint otthon, és a hevesebbek minden negyedórában izgatottan hunyorítanak egyet. A kert kényelmes, levegős, „komfortos”, mint egy jó panzió. A legtöbb állat úgy él itt, langyos lustálkodásban, mint a nyugdíjasok. Csak a nagy vadak, a nagy foltos és csíkos macskák élnek fegyencek módjára. Nekik jutott a legridegebb, legszűkebb lakhely, melyben még megfordulni is aiig tudnak. Nap nem süt rájuk, sétálni nem mehetnek. Nyugdíjas krokodil és rab párduc: hol itt az igazság? Ezt természetesen csak én kérdezem és nem az érdekeltek. Az érdekeltek nem kérdeznek semmit, csak hevernek lomhán a fűrészporban, és nagy ritkán, egyszer tíz vagy tizenöt évben, felugranak, és átharapják egy másik fogoly torkát. Utána megint révetegen nézik a rácsokat esztendőkön át. Mi az érteimé az ilyen hirtelen gyilkosságnak? Ez volna a nagy tiltakozás, ez volna a szabadság követelése, ez vlolna a helyreigazító nyilatkozat, mely szerint minden látszat ellenére még mindig fenntartják elveiket? Ez volna Afrika vagy Ázsia elkésett és eltévedt szava annyi kihalt és kopár esztendő Után; ez volna a váratlan lelkiismeretfurdalás, mely egyszerre felkavarja az árulás és a megalkuvás sűrű, vastag közegét? De akkor miért éppen a legkisebb ellenállás irányában nyilatkozik meg, csalódásig hasonló rabtársak ellen? Más célpontot nem tudnak találni? Kipróbálták már erejüket a rácsokon, vagy a rácsok rácsain és mindaztokon a korlátokon, melyek keresztül-kasul húzódnak az egész kerten és az egész világon? Próbálták már karmaikat, fogaikat és izmaikat egyesíteni? Megkérdezték már maguktól, hogy hol az igazi ellenség? A gyilkos párduc nem ad feleletet e kérdésre, és megadóan bóbiskol a vég nélkül zizegő eső ritmusára. Az őrök nem értik, mi történhetett vele azon a drámai napon, hiszen különben mindig szelíd, mint egy házimacska, és evés után gyakran meg is nyalja a kezüket. Zelk Zoltán: Varázsló Őriz a tél még, börtönében állasz merengve. S mint egy lepke váltadra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe: kitavaszodik már maholnap ... a fák még szélütötten állnak, de jő egy hajnal és lekében táncba-ringó szüzekké válnak. Pókok kinyitják botijukat majd. két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. Mint nyitott kapun, úgy ömölnek a bujdosó fecskék e tájra, ' halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart légóceánba. S ha majd a fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az este, tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit még, nem feledte? A fehérujjú, gyilkos télről mesélnek rémeket a cinkék — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét. Ez a tavasz. Lásd ezt ígértem tenéked, édes. Ezt vigasznak. Nézzél körül hát. nem hazudtam, temérdek kinccsel vagyok gazdag. E tájat adom most tenéked ... s ha győzöm eztán is varázzsal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb vidékkel is, a nyárral. A kültö kötetben még meg nem jelent verse. 1983. MÁRCIUS 5. Károlyi Amy: Olvadás Csillagalakban fut a fű a fák alatt, a fák alatt szélrózsa-irányban' a hó négy viláfftáj felé siet minél inkább fogy a fehér annál nagyobb csillag a zöld négy ágán ül a március a kertre csípős nyelvet ölt Kárpáti Kamii: Fecskepillanat A Dunáról seregestül törtek váltadra a szelek. Alkonyat volt. Szőlőszemek üveghúsán néztél keresztül. Könnyű voltál, mint egy szegfű. Testtelen már, mint az árnyék. S repültünk, mint fecske száll. Két villanó és sebesröptű. gondok akkor kezdődA tek, amikor a régiség- kereskedőnél megláttam a biedermeier komódot. Elég volt meglátnom, s azóta vége a nyugalmunknak. Békés napjaink megszokott menete összezavarodott, még az éjszakáink sem hoznak enyhülést, álmatlanul hánykolódunk az ágyban, és a gondjaink rendezésén töprengünk. Az embernek bizonyára van balsorsa, különben mi más, ami velünk történik? Megláttam tehát a régiségkereskedőnél. a biedermeier komódot. A rég múlt világ követei számomra a régiségek. S megfigyelésem szeriét mások is így vannak velük, ez^rt lehet korunk jellemzője a régiségek kultuszának és a nép- mbzgalommá vált műgyűjtésnek a reneszánsza. A vitt kegyszereket és bőven oxidálódott rézmozsarakat vásárolunk, rozsdás vasalókat és zöld foltos gyertyatartókat cipelünk otthonunkba, hogy nehéz munkával kitisztogassuk őket, szúette fafaragásokat állítunk szét a szobákban, és revült szíjakon lógó kolompokat gyűjtünk lelkesen. A. virágos rokkákról és a színes fali- tékákról ne is szóljak, megjavítva éa| kitisztogatva lakásunk megbecsült díszei. Én addig még csak olájképeket és empire gyertyatar- tójcat gyűjtöttem, amikor megláttam a komódot. Kétségtelenül biedermeier, mondtató azonnal magamnak, tiszta stí- lup, megvan százötven éves, múlt századi magyar asztalosmester remeke! Vonzott a kom,ód, mint erős rrjágnes a vasreszeléket, s a vonzás erői berántottak az üzletbe. Üédapám ' jutott eszembe, aki ép-, pén ezernyolcszáznegyvennyolcban született, az ő szülei korában le- h^tejt a komód vadonatúj. Megbabonázva fizettem ki érte ezernyolcszáz koronát. Maszek fuvaros1 szállította haza kis traktoron, s az emberek megbámulták, házunk lakói az ablakokban szorongtak, és arcukról ítélve azt találgatták, hogy mi történt ve- lejm. Otthon jobban megnézte® és
