Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-17 / 64. szám
1983. MÁRCIUS 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Vetélkedő diákok Három együttesnek: „Év kórusa” cím Mezőtúri siker népzenében A tárgyak veszélye Kedden befejeződtek a Verseghy diáknapok bemutatói. Március 15-én a megye gimnáziumi énekkarai, kamarakórusai adtak hangversenyt, a néptáncosok és a népzenészek találkoztak Szolnokon. A versenyek elhúzódása miatt tegnapi lapunkban nem tudtunk beszámolni az eredményekről. A középiskolák nagykórusainak koncertjén nyújtott teljesítményért kilenc együttes kapott „arany” minősítést. A jászberényi Lehel Vezér Gimnázium két énekkara, a kunszentmártoni József Attila Gimnázium együttese, a szolnoki Tiszaparti Gimnázium Kodály-kórusa, a karcagi Gábor Áron Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola, a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium második kórusa, a Verseghy Ferenc Gimnázium, a Tiszaparti Gimnázium II. számú kórusa mondhatja magáénak az elismerő oklevelet. Az utóbbi három együttes elnyerte az „Év kórusa” címet is. A kamarakórusok közül a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola, a kunszentmártoni József Attila Gimnázium és a Verseghy Ferenc Gimnázium csoportja szerzett „arany” minősítést. A Velencei-tó egyik neves üdülőtelepe és legnagyobb tömegeket vonzó fürdőhelye, Agárd ad otthont augusztus 1. és 9. között a TIT testkultúra nyári egyeteme hallga- • tóinak. Első ízben nyitja meg kapuit a nemzetközi és a hazai közönség előtt a Fejér megyei tanács agárdi vízisporttelepén. A rendezvény- sorozat elsődleges célja, hogy sporttárgyú ismereteket nyújtson és sajátos módszerekkel segítsen az egészséges életmódra nevelésben, a test és a szellem együttes fejlesztésében. A programban — egyebek között — sporttörténeti, Igen látványos volt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban a néptánccsoportok és szólisták bemutatója. A legjobbnak a jászberényi 606. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet, a Lehel Vezér Gimnázium csoportja és szólistája, Papp Zoltán, valamint a Bede Mariann (Verseghy Ferenc Gimnázium) és Olasz István (606. sz. Szakmunkásképző Intézet) páros produkciója bizonyult, ők szereztek „arany’’ minősítést, „bronz” oklevelet, négy „ezüstöt” pedig három műsorszám érdemelt. A népzenészek találkozóján, a mezőtúri fiatalok jeleskedtek. „Arany” oklevelet kapott a mezőtúri Galagonya citerazenekar, a Boldog Edit, Nádházi Gabriella citera-duó (a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium diákjai), KórrVli István citerás, a mezőtúri Dózsa György Szakközépiskola diákja, valamint Ratkó Zoltán (citera, Szolnok. Szamuely Tibor Gépipari Szak- középiskola), Rojik Imre, Kiss Imre citerakettős (Túr- keve, Ványai Ambrus Gimnázium), Nachtigál Tibor (citera, Törökszentmiklós, 604. sz. Ipari Szakmunkás- képző Intézet). A vetélkedőn nyújtott teljesítményért hatan kaptak bronz, heten pedig ezüst minősítést. egészségnevelési, sportegészségügyi, sportmozgalmi témák szerepelnek és szó lesz a szakemberképzés kérdéseiről, gondjairól is. Az előadók a magyar sportmozgalom kiváló szakemberei, kutatói, főiskolai oktatók lesznek. A testkultúra iránt érdeklődőkön túl sporttal foglalkozó szakembereket, edzőket, testnevelő tanárokat, sportorvosokat és pszichológusokat is várnak a szervezők a hallgatók közé. A testkultúra nyári egyetemre jelentkezni az egyetem titkárságán — 8000 Székesfehérvár, Liszt Ferenc utca 1. — lehet, április 30-ig. Villanyfény az aranybányában A rudabányai érc- és ásványbányászati múzeum a .vasércbányászok társadalmi munkájával eredeti formájában állította helyre a Sátoraljaújhely szomszédságában lévő aranybányát. Ennek több mint fél évtizede. Az Árpádok idejében szépbányának nevezett földalatti bányatérség a nyári hónapokban a nagyközönség előtt is nyitva állt, tavaly már csaknem tízezren járták be folyosóit. A középkori bányát — ahonnan utoljára a XII. században hozták felszínre a nemesfémet — a kirándulók karbidlámpa fénye mellett nézhették rneg. Most ugyancsak társadalmi munkában bevezetik a villanyvilágítást, ezzel megvédik a kőzeteket a láng okozta kormozódástól, szennyeződéstől, ugyanakkor teljes pompájában mutatják be a kőzetvonulatokat, a bennük még most is található aranyporszem csékkel. A földalatti vágatok az ércteléreket követve helyenként 80 centiméterre keske- nyednek, míg magasságuk itt-ott eléri a két métert is. A több mint 560 méter hosz- szúságú földalatti vágatokat kézi vésővel vájták ki. A karcagi múzeumban Váci céhek — váci iparosok Váci céhek — váci iparosok címmel kiállítás nyílt szerdán a karcagi Győrffy István Nagykun Múzeumban. A tárlat érdekes-ízelítőt ad a látogatóknak az egykori céhek történetéből, -amely Vácott több évszázados múltra tekint vissza. A város kedvező földrajzi fekvése gazdasági és politikai helyzete ugyanis már az 1600-as évek eleién lehetővé tette a kézművesipar és a kereskedelem felvirágzását, s ezzel együtt az egyes iparágak védelmét szolgáló testületek kialakulását. A gazdag emlékanyagban látható a testületek anyagi és erkölcsi összetartozását jelképező céhládák — ezekben tartották a céhek a fontosabb okmányaikat, pecsétjüket és pénzüket —, és néhány letűnt mesterség ritka szerszámai, használati eszközei. P tárgyakról, amelyek körülvesznek bennünket, amelyeket naponta használunk, nemigen szoktunk beszélni. Megszoktuk, megszerettük,. használatba vesszük, élünk velük, majd megunjuk őket. Egy öreg karosszék, egy törött fülű bögre, egy emlékeket melengetve őrző elhasznált ruhadarab barátjává tud válni az embernek. De ez csak ránk tartozik, mi kötődünk hozzájuk, más megmosolyogja különös kötődésünket. Tulajdonképpen kinek-kinek a legteljesebb magánügye, milyen a viszonya a tárgyakhoz, amelyek őt körülveszik, amelyeket megszerez magának, hogy életét kényelmesebbé vagy tartalmasabbá tegye általuk. Nem is lenne semmi baj, ha mindenki egyformán magánügyként kezelné a tárgyakhoz való viszonyát. Néha azonban a tárgyak helye és szerepe az ember életében mégis közüggyé válhat, válik. Akkor, ha megszüntetjük azt az intim kapcsolatot, amely létrejöhet a tárgy és a tulajdonosa között, s ha a tárgyakat másnak fogjuk fel, mint amik. Nem életünk, hétköznapjaink részeként tekintjük őket, hanem arra használjuk, hogy felmutassuk a világnak: mennyi mindé- s. nünk van, milyen divatosak, korszerűek vagyunk, menynyivel és miben tudunk a tárgyak birtoklása által embertársaink fölé emelkedni. .Népszerű szóval: akkor válik a tárgyakkal való kapcsolatunk közüggyé, ha afféle státusszimbólumnak tekintjük őket. Ha megszerzésüket, birtoklásukat kiemeljük a magánélet szférájából, s dicsekvés, flanc lesz abból, aminek pedig más a funkciója az ember életében. Vannak, akik azt hiszik, értékük, megítélésük attól függ, hogy naponta divatbemutatót rendeznek a munkahelyen. Munkahelyen? Középiskolában például. Tudok arról, hogy egyes kislányok hosszú ideig fájó sebeket szereztek éppen azáltal, hogy ők nem kaphatták meg ä több ezer forintos értéket, amelyet osztálytársuk megkapott, sőt igyekezett is felhívni rá mindenki figyelmét, hogy megkapta. Életünk természetes rendje, hogy anyagi lehetőségeink arányában tesszük gazdagabbé életünket. Szerencsére nagyon kevesen vannak társadalmunkban, akik súlyos ,anyagi gondokkal küzdenek, a nagy többség megteheti, hogy évtizedes mosógépét, elkopott szőnyegét, kigödrö- södött fekhelyét újjal cserélje ki. Ez a lehetőség és igény természetes. Az viszont nem természetes, ha csupán a divat gyors hullámzásait követve cserélgetjük tárgyainkat, s csak azért, hogy az új cikkekkel bizonyíthassuk kivételesnek vélt anyagi és társadalmi pozíciónkat. Az nem természetes, hogy közüggyé növeljük azt, ami pedig csak ránk tartozik: viszonyunkat a tárgyakhoz. Mondanám, hogy az illető aki így tesz, maga sem gondolkodik. Elfelejti, hogy az ember értékét, helyét és szerepét a közösségben soha nem a tárgyai határozzák meg, hanem ő saját maga. Ö pedig azonosítja a tárgyakat önmagával, felcseréli az értékek sorrendjét, s ezzel nemcsak irigységet yglt ki környezetéből, hanem értékítéletét is alapvetően befolyásolja. Pedig az ember vonzerejét, fölényét soha nem jelentik, nem is jelenthetik a tárgyak, amelyek esetlegesen kerültek birtokába. Van aztán ennek a jelenségnek még két másik — az előzőnél súlyosabb — veszélye is. Az ugyanis, hogy valaki önmagát a tárgyakkal helyettesíti, és így alkot értékítéletet önmagáról, jósze- rint megint csak magánügy. Az olyan ember azonban, aki tárgyait hivalkodásra, dicsekvésre használja, nagyon súlyosan rombolja, rontja környezete közérzetét is. Egyrészt úgy, hogy magatartásával, flancoló életvitelével egyfajta divatot teremt, rossz divatot, s így a környezet teljes értékítélete deformálódik. Megváltozik az értékrend, s ez a változás nemcsak a tárgyakhoz való viszonyt befolyásolja aztán, hanem az emberekkel való kapcsolatot is. Elkülönülhetnek azok, akik bizonyos tárgyakat meg tudnak szerezni, azoktól, akik számára ez — helyesen — külsőség csupán. Másrészt — ami még veszélyesebb, mint az utánzás —, ez a magatartás igencsak megkeserítheti az’ emberek szájízét. Mint ahogy anyagi gyarapodásunk természetes, úgy természetes az is, hogy nincs mindenkinek ugyanolyan lehetősége. Egy több- gyerekes édesanya pé.’dául hiába kezdi hajszolni a divatot, csakhamar rá kell jönnie, hogy nem' bírja anyagilag a versenyt. Mi történik ilyenkor? Következik a mesterséges elkülönülés, a státusszimbólumok alapján kialakuló csoportosulás, majd következik a társadalmi méretű elégedetlenség, a különbségek felnagyítása, és a keserű szájíz nagyon • sokszor egész életünket megkeserítheti. Pedig senkinek sem nő meg azzal a személyes értéke, ha villája van a Balatonnál, ha kocsit tart, ha a Klára divatszalonban csináltatja a szoknyáját. A személyes érték ugyanis sohasem függ a tárgyaktól. A személyes érték attól függ, ahogyan élünk, ahogyan és amennyit dolgozunk, amilyen a kapcsolatunk az emberekkel, a közösséggel. A fetisi- zálás csak tartalmi értékekre vonatkozhat — legfeljebb! — semmiképpen sem tárgyakra. Az egyik török szultánról őrizte meg az alábbi történetet egy krónika. Amikor érezte halálát közeledni, elrendelte, hogy egyik lenből készült alsóruháját tűzzék fel egy dárda hegyére, és hordozzák körül a táborban. A körülhordozás során az alábbiakat kellett kiabálni: — Szaladin szultán, Ázsia meghódítója, azon sok kincsből, melyet összegyűjtött élete során, csupán ezt a leninget viszi el magával a halálba! Bölcs példabeszéd. Mert végül is az igazi öröm nem a tárgyakban rejlik. Az öröm forrása a másik ember. Ha van kihez szólni, van kihez fordulni, kitől segítséget kérni, kinek segíteni. Ha érezzük, hogy másokhoz tartozunk, nem a tárgyainkhoz. A státusszimbólumok elkopnak, megfakulnak. Az emberi kapcsolat soha. — BJ — — f — Testkultúra A nyári egyetem programján Épületszobrászat Egri remekművek Értékes gyűjteménnyel gazdagodott az egri Dobó István Vármúzeum. A gótikus palota földszinti termében kiállítás nyílt meg Marco Casagrande remekműveiből és a munkásságát szemléltető dokumentumokból; a bemutatót az év végéig tekintheti meg a közönség. Marco Casagrande, aki a Velence melletti Campea de Miangéban született egy kádármester tizedik gyermekeként, az épületszobrászat jeles meghonosítója volt Egerben. Ifjú korában pásztor volt, tehetségét azonban korán felismerték, és ösztöndíjasként a velencei akadémiára küldték tanulni. A tehetséges olasz művészt kereken 150 évvel ezelőtt, 1833-ban Pyrker László egri érsek hívta Magyarországra, és az akkor épülő egri Bazilika monumentális épületszobrászati díszítését bízta rá. Marco Casagrande életművének jelentős részét Magyarországon alkotta. Az egri Bazilika díszítési sikerei után az esztergomi Bazilika szobrainak elkészítését is rábízták 1841- ben. Óda a kézről Sárga láng alakjában jött az iszonyat. Az egész bensőt kitöltő robbanás csak utána. A világ darabokra tört. de a részek semmiképp nem illeszkedtek a rend parancsára egymáshoz. A látvány olyan elképesztő volt, hogy hinni nem lehetett: álomnak túl szörnyű — valóságnak felfoghatatlanul iszonyatos. A látomás és a történés közötti átmenet állapotában a reflex egyetlen parancsa sistergett végig az idegpályákon: elbújni a kéz mögé. A tíz ujj rácsát húzni közém és a világ közé! Mert a kéz, ha kell menedéket ad. Hát elvégeztem ma is. Még sötét volt, mikor lángot lob- bantottam a sparheltban. Most ismét sötét van. A két szürkület között mész rakódott a csigolyáimra és az erek belső falára. Egy nap alatt csak annyi, akár a füst. De nyolcvan év alatt koromvatta ül meg a kéményben is. A vödör ma nehezebb volt. Es a bicikli láncát is meg kellene olajozni. Kétszer is rámdudált egy autó. Mikor már messze járt, akkor jutott eszembe, hogy meg kellett volna neki mondatni.., mit is? Jó, hogy itt nyugszik a kezem. Mert ha pihen a kéz, pihen az ember is. Fotó: TKL — Pb — Hogy milyen volt az életem? Nem pa- naszkodhatom. Mitől lett olyan a kezem, mint egy görcsös, göcsörtös faág? Szedtem virágot, törölgettem a palatáblát, serdülő lány voltam, mikor megsütöttem az első kenyeret. Simogattam a hites uramat, pó- lyáltam a gyerekeket. Aztán, szinte hozzánőtt a kapanyél. Mostanában gyakran csavargatja az ízületeket a reuma. Megnyúlt a kezem a kíntól. Mintha az utolsó ujjpercekkel kapaszkodnék még az életbe. Pedig nem így van. Vagy a kezem arról is árulkodik, amit magamnak sem mondok? Lehet, hogy ö jobban tudja az igazat. Mert a kéz, az maga az ember.
