Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)

1983-02-05 / 30. szám

1983. FEBRUAR 5.

Irodalom» művészet

9

Szerb György:

Menyasszony táncol az erdőn

Izomkötegei a szélnek a tölgy derekára fonódnak menyasszony táncol az erdőn énekén hegylakóknak t

mézpuha gyanta botorkál kérgek, alázatos útján szüzek a csend seregéből ringló szemüket

be-behúnyván

néznek, a nász kosarába nappal a Hold hamutartály aggastyán fák öléből lelket idéz a harkály

viselős vízmosások ágyai lusta szemnek bennük mosdik az árnyék s törülköznek, a szentek

mikor az este megjön csóvája nő a szónak piros kis pockok a löszben levéllel takaróznak.

______________vidám fiúk műanyagból préselt színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a szállítókocsival a fióküzletek elé, a ebben a maskarában kezdtük hordani az áruval teli rekeszeket.

Pepi éppen akkor sántult le, amikor kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s a nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságasan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem.

— Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hová is helyezzen.

— Tudja, senki sem kapkod a ma- gukfajta ember után. Fürkészett, s mintha azt várta volna, hogy helyeseljek.

Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam. hasonlítottam, is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kék szemű.

Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben a mennyezetig érő polcok mellett.

— Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan.

— Nem titok- — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szerettem, ha túl gyakran emlegetik.

Horgas legyintett.

— Nem lesz téma. — Mosolygott.

— Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye?

Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma.

Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett, ö nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot.

— Bennünket vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva.

— Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezetten.

— Ha nálunk akarsz maradni akkor igen — jelentette ki Horgas fellebbezhetetlen nyomatékkal.

Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk Delikát-italokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti feljárónál, és Horgas intett, hogy másszak le a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből.

— Na, igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva.

Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visszahelyezte a rekeszbe.

Néztem rájuk mint a hülyékre.

Katkó István:

Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a külön jövedelmet. Horgas elmagyarázta:

— Vannak fiókok, amelyek plusz

Vidám fiúk

— Az üreseket csak úgy visszateszed ?

— Persze. Sőt a kupakot is.

— És ha észreveszik?

Horgas vállatvont.

— Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk!

Már az első napon megismerhettem a vidám fiúk bevált trükkjét. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó gönygyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Ügy vélekedhetek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, minthogy a vevőkön igyekeznek behozni a kárt.

Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valamennyi szállítóbrigád közül a vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is az igazsághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szállítóleveleket. számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül. s megjegyzéseket tettek:

— Meddig szobrozzunk? Máshol is várják az árut!

őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört. ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként Js verekedésért tettek lakat alá, más holmijához eddig sohasem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a kocsmai bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek.

Este a munka végeztével mi hárman beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot.

— Ez a tied — mondta kurtán.

árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolhatod.

Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti azt az árut. amit a másiktól emeltek el.

— Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a-bankjegyeket Horgas elé. aki dühösen ri- pakodott rám;

— Mit maráskodsz!

— Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van.

Horgas elmosolyodott.

— Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük.

Egy pillanatig tétováztam. Ha ar- fa hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgy sem hiszik el.

Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal.

Budán a Király-lépcsőnél volt egy kis Delikát-fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusztávné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény, a pult mellett a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes.

Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle. amikor újra rakosgatni kezdte a konyakosüvegeket.

— Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte:

— Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt.

Csőre néni ajka lefittyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta:

— Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz...

S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége teljesen

kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot.

Tessék Csőre néni. Biztosan tévedés történt.

Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdetek velünk:

— Mi van vidám fiúk? Csendes nap van?

Rosszkedvű morgás volt rá a felelet.

A munka után azonban Csomag azt mondta;

— Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged.

— Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam.

összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből. s indultam kifelé, amikor Horgas utánam szólt:

— Ha nem akarod, hogy eláztassunk találj ki valamit!

Igyekeztem könnyedére venni a figurát.

— Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel?

Csomag bólintott.

— Ez a precíz megállapítás, öregem.

személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem.

Még az indokot sem kérdezte tőlem.

— így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába...

Ez volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, és addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott.

így néztünk egymással farkasszemet.

Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni:

— Egy.. . kettő. ..

Mire a harmadikat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csadálkozó tisztviselőnek, mint aki a néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a De- likát-hálózatnál.

Összeállította: Békasy Ildikó

Irodalmi oldalpárunk képeit Mohácsi Regős Ferenc rajzaiból válogattuk

hez. Ott lakik fent, a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenléte van!.

— Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr és felírta az adatokat.

— Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem minden nap beugrók hozzá.

— A nevüket meg tudná mondani?

— Azt tudom, hogy a fiatalasz- szonyt Katinak hívják.

— Kár. Mert értesíteni kellene valakit, hogy a kórházba vitték.

Az asszisztens tanácstalanul tárta szét a karját.

— Még alszik a néni. Esetleg később jöjjenek — hallotta az öregasszony.

— Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett.

Az öregasszonyban egy pillanatra összekuszálódott minden. Nem merte kinyitni a szemét* Jézusom! A rendőrség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen haragú amúgy is ... hogy ez eddig nem jutott eszembe!

Szomjúság gyötörte, kénytelen volt kinyitni a szemét.

Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál.

— Kézit csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni?

— Szomjas vagyok. '

A nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasz- szonyt.

— Kénytelen voltam fölkeresni Mária nénit, mert...

— Gondolom.

— Betörtek a házába.

I»

— Nem törtek be. Ki mondta ezt magának ?

— Szondy doktor úr, a körzeti orvos.

— Ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki?

A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse értette ezt a kis öregasszonyt.

— Mennyi megtakarított pénze volt?

— Ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami...

— Most történt.

— Ezt hogy érti?

— Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták.

Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek!

— Ki járt tegnap magánál?

— Senki.

— Beiért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik?

— Nem titkolódzóm én. Csak fáradt vagyok.

— Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, és meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy történt!

— Baleset volt.

— Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit.

— Mit mondott?

— A maga pénze kellett neki.

— ötszáz forint?

— Gondolom, többre számított. Kérem, meséljen el mindent! Rablás történt, ne mentse azt az embert !

— Ne mentsem?

— Kérem!

— Az unokámat ne mentsem?! — suttogta az öregasszony.

— Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó.

Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa.

Az csak feküdt összeszorított

szájjal és a kezét morzsolgatta. Nagy sokára megszólalt.

— Tudja, hogy én hány éves vagyok?

— Igen. Nyolcvanegy.

— Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre. Nekem már nem. Ezért mondom: baleset volt,