Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

1983. JANUAR 15. Irodalom, művészet 9 Drágán fStoljkov; Festmény ■doltarn. Ja? Szigorú. És könnyen fölfújja magát. Az kell is a klari­nétosnak, mondtam, ezen nevet­tünk. Sakkozni szeretsz? Azt igen. És van itthon? Van hát, mondta Zsolti, és már ugrott is föl az ágy­ra, fölnyúlt a polcra, és lalkapta a sakkdobozt. Éktelenül zörögtek benne a bábuk. Szerencsére épp ekkor kezdtek harangozni. Harang­zúgásban állítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik lépés­páron, mikor fájdalmasan, de még­is ércesen szóló klarinéthang ütötte meg a házat, aztán belépett az ab­lakon át, körbejárta a szobát. Ta­lán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsol­tit. Ilyenkor. Épp ilyenkor. Jól van, Zsoltikám, játszál csak, hal­latszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncogtunk. Te tény­leg nem alszol itt? Hallgattam, töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza, a fiaimhoz. Lehet, hogy ők is épp gyakorolnak. Zsolti nem mo­solygott, hallgatott nézte a sakk­táblát. Edénycsörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még a kony­hát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te so­hasem hazudtál még? De, igen, mondtam, de akkoriban kisebb voltam, mint te. Én is akkor kezd­tem, mikor még kisebb voltam. A klarinét miatt? Igen. Mert nem megy. De anyut megnyugtatja. Mi lenne ha egy kicsit igazán gyakorolnál.., csak néhány tak­tust? Ha neked annyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hang­szerét. Játszott néhány taktust, közben hallgatózott. A kinti klari­nétos egyszerű dallamba kezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jól játszott a gyerek, de nem kegyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak mióta apu elment. - Nem akarom, hogy anyu sírjon, vagy veszeked­jen velem. Olyankor én is sírok. Inkább elmegyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat. Egyedül maradtam a szobában, s azon kaptam magam, hogy Zsolti­ért sokkal többet is vállalhatnék, mint egy-két ittalvást. Aztán a sa­ját fiaimra gondoltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelme­zettek, de mitől is lennének azok? Anna már főzte a kávét. Szép­nek és vonzónak láttam, őt is, a konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdulatokkal töltöt­te szót a kávét. Hegyes mellei ágas­kodtak, érezte Anna is, hogy nem Őt, hanem a melleit nézem. Ma­gamhoz öleltem, a zippzárját lej­jebb húztam puha háziruháján, előugrottak a mellei. Bronzsötét ágyékszőrét is láttam egy pillanat­ra, ahogy föléhajoltam. De megál­lított. Most nem lehet... majd ha Zsoltika elaludt. Hirtelen, kívülről és messziről láttam meg magam, hogyan nyú­lok át a meztelen Anna hasán ci­garettáért. És meghallottam Zsol­tika klarinétjának hangját is, fáj­dalmasan, reménytelenül úszkált körülöttünk. Elszégyelltem magam. El kell mennem. De miért? kér­dezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Hát akikor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsol­ti hangja hallatszott: Anya... .. .Csöndben csuktam be magam mögött az ajtót. Irodalmi oldalpárunkban fiatal jugoszláv képzőművészek alkotásai láthatók. összeállította: Rékasy Ildikó edeon Elek délelőtt megkeresett a műhely­ben. — Ebéd után — mondta — elmegyünk az öreg-» Horváth te­metésére. Az üzemvezetővel el van intézve, a szakszervezet kikért délutánra. — Fekete ruha kellene... Legyintett. —- Nem az a lényeg. Szóval két órakor indulunk a garázsból. Szegény öreget fél négykor te­metik Pajzsokon, az legföljebb harminc kilométer, miért kell más­fél órával korábban indulni? De hát Gedeon Elek biztosan nem akar az utolsó pillanatban beesni a temetésre, vagy pláne elkésni. Az egész gyárra rossz fényt vet az ilyesmi, inkább várjunk egy ki­csit, ha korábban érkeznénk. Egész délelőtt Horváth Imre bá­csi halála járt a fejemben, sze­génynek két éve volt a nyugdíjig, de hát három műszakban gyor­san elhasználódik az ember. Hiá­ba mondogatta: „Ezt a két évet már guggolva is kibírom, utána enyém a világ!” Háza volt Pajzso­kon, meg négyszáz öles kertje, az volt a mindene, kora tavasztól ké­ső őszig ott töltötte a szabad ide­jét. Azután egy éjszaka rosszul lett a megállóban, a busz nélküle indult el, csak akkor vették észre, amikor kivilágosodott. öt perccel kettő előtt érkez­tem a garázshoz, de Gedeon Elek már ott toporgott az ajtónál. El­kapta a karomat, és vonszolt ma­gával. Tizenöt évvel ezelőtt tágas ga­rázst építtetett a gyár, azután egyre-másra le kellett adni a ko­csikat, a garázs majdnem kiürült. Most is csak egy-kettő árválko­dott bent, ember meg sehol, lép­teink kopogását dübörgéssé erősí­tette a visszhang. Végül a pihenőben megtaláltuk a pilótát, sakkozott. egy szerelővel. Amikor meglátott minket, csak annyit mondott: — Nincs koszorú. — Hogyhogy nincs? — hápogta Gedeon Elek. — Ügy, hogy nincs — felelte a pilóta, és lépett az egyik bástyá­val. — Sakk! — Azután fölnézett ránk, és hozzátette: — Fél három­kor hozzák a virágboltból, ha igaz. Visszahajolt a tábla fölé, nem törődött többet velünk. — Majdnem fél óránk van még, ha ugyan pontosért hozzák azt a koszorút. Bedobunk valamit a Varga Művekben. A Varga Műveik a város legtop- lákabb kocsmája. Azért „Művek” a neve köznyelven, mert állítólag többet jövedelmez az államnak, mint egy közepes nagyságú gyár. Valamikor, még a régi világban egy Varga nevű kocsmárosné volt. A padlója olajos beton, berende­zése egy széles pult, karvastágsá- gú vasak rögzítik körben a fa­lakhoz. Asztal, szék nincs benne, amíg volt, minden héten összetör­ték. A söntéspult elé vastag, gya- lulatlan deszkából kármentőt ál­lítottak, de nem árm dísznek, mint a Halászcsárdában vagy a Kócsag­ban, hanem azért, hogy megvéd­je a csapos háta mögötti polcon sorakozó üvegeket a repülő poha­raktól. Gedeon Elek átfurakodott a sű­rű tömegen,1 két fél barackot ho­zott. Gyorsan megittuk, én eljöt­tem volna, arra gondoltam, hogy majd a temetés után visszahívom, de Gedeon Elek olyan várakozó­an nézett rám, és olyan jelentő­ségteljesen forgatta az üres poha­rat az ujjai között, hogy kényte­len voltam én is hozni két barac­kot. Ezt már lassabban ittuk meg, fecsegtem, húztam az időt, nehogy Gedeon Elek újra rendeljen, sike­rült is megúszni, fél három után öt perccel eljöttünk a Varga' Mű­vekből. Közben meghozták a koszorút, a pilóta betette a csomagtartóba. Nyálkás, ködös idő volt. A mel­lékutcákból a kocsik fölhordták a sarat, csúszott az aszfalt, az el­dugult lefolyók körül nagy, pisz­kosszürke tócsákat fodrozott a szél. Alighogy átértünk a hídon, Ge­deon Elek megveregette a pilóta vállát. — A Dereglyénél állj meg, Pali­kám! A Dereglye autóscsárda a holt­ág mellett. — Elkésünk a temetésről — mondtam. Gedeon Elek az órájára nézett. — öt perc múlva három. Tizen­öt perc alatt Pajzsokon leszünk. Állj csak meg nyugodtan, öreg! Befordultunk a Dereglye előtti parkolóba, csak két személykocsi meg egy kamion állt ott. — Bedobunk valamit, aztán haj­rá! — fordult felém nyugtatóan Gedeon Elek. — Gyere te is, Pa­likám, igyál meg velünk valamit! A pilóta egy üveg Márkát ivott, Gedeon Elek hiába erősködött, hogy egy fél konyak nem árt, azt még a szonda sem mutatja ki. Mi azonban konyakot ittunk, kétszer két féldecit. — Ez jól esett — mondta Géde- on Elek, és elégedetten megsimo­gatta a hasát. — Állandóan érez­tem annak a büdös pálinkának az ízét, de a konyak most rendbe tette a gyomromat. Egy kcsit szédültem, amikor be­ültünk a kocsiba. Három óra múlt tíz perccel. Megnyugodva hátra­dőltem. még pont odaérünk a te­metés kezdetére. Pajzsoktól vagy nyolc kilomé­terre van egy kis falu, Pékes a ne­ve. Ahogy beértünk a két sor ház közé, a pilóta lassított. Gedeon Elek elégedetlenül fölmordult: — Mi az? A pilóta nem felelt, én válaszol­tam helyette: — Pékesen vagyunk. — Már? — Gedeon Elek meg­Bistey András: Koszorú dörzsölte a kezét. — A Vasúiban még bedobhatunk valamit. — Én nem! Legyintett. — Dehogynem! Bekanyarodtunk a. Vasút bisztró elé. Gedeon Elek kiszállt, én a he­lyemen maradtam. — Ne hülyéskedj! Kinyitotta az ajtót, rángatni kezdte a karomat. — Nem megyek! — Tudod mit?! — csillant föl a szeme. — Nem kell szeszt... ké­rek neked egy Márkát! Kiszálltam. Gedeon • Elek előre szaladt. — Nem jön? — kérdeztem a pilótát. — Nem. Gedeon Elek előtt két fél ko­nyak volt az asztalon. — Nincs Márka — mondta vi­gyorogva. — Ha nem hiszed, kér­dezd meg ai pincért! — Fölneve­tett. — A pincédért... Hirtelen a szájába löttyintette a konyakot. —< Gyerünk! — mondtam. — Idd meg! —■ Nem! Hátradőlt a széken. —J Innen addig nem megyünk...! — Lekössük a temetést. — Miattad. — Rohadt disznó vagy —mond­tam, és megittam a konyakot. Nevetett. — Ez a beszéd! A gyomrom kavargóit, szédül­tem. Gedeon Elek épp ellenkező­leg, kezdett peckesen járni, a fejét magasra emelte, mintha a felhő­ket fürkészné. öt perccel fél négy előtt ültünk be a kocsiba. — Most már biztosan elkésünk — motyogtam. Párás ködbe veszett minden kö­rülöttem. Az ing nedvesen tapadt a hátamra, hányinger kerülgetett. ’ —> Nyomd meg, Palikám! — mondta Gedeon Elek. — Hátha nem kezdik pontosan. Sose lehet tudni. Háromnegyed négykor értünk Pajzsokra. A város legszélső házai között van a Szegfű presszó. Már világított a neonfelirat a bejárata fölött. — Kanyarodj elébe! — mondta Gedeon Elek. A pilóta éppen csak lassított egy kicsit, de tovább akart menni. Gedeon Elek a kormányhoz ka­pott. A pilóta a fékre lépett, az autó csúszott vagy két métert, közben félig megpördült, a hátsó kereke a járdaszegélynek ütközött. — Nem vagy normális! —mond­ta a pilóta elfúló lélegzettel. — Én kaptam meg a kocsit ma délutánra! Én parancsolok! — ri­kácsolta Gedeon Elek. —1 Kiugrott a kocsiból, azután visszahajolt a nyitott ajtón, és rámkiáltott: Szállj ki! — Nem! — Szállj ki! — Gedeon Elek to- porzékolt. — Az igazgató elvtárs engem bízott meg... én parancso­lok! Néhány járókelő tisztes távolban megállt, és kíváncsian figyelte a fejleményeket. — Ezt még megkeserülöd! — sziszegte Gedeon Elek. Sarkon fordult, bement a Szeg­fűbe. —• Hagyjuk itt! — mondtam a pilótának, de az megvonta a vállát. — Nem kell balhé. Majd vissza­jön. — Elkésünk. Az órájára nézett. — Már el. Csendben ültünk egy darabig, azután kiléptem a járdára. — Bemegyek érte. — Majd én. A pilóta kiszállt, s három perc se telt el, megjelent a presszó aj­tajában. Beültünk a kocsiba, Gedeon Elek hátrafordult. — Ne haragudj, komám! Tudod, hogy van ez... Hirtelen föltérdelt az ülésre, két kézzel átfogta a nyakamat, és homlokon csókolt, összerándult a gyomrom, a kabátomi ujjával le­töröltem a nyálát. — Hová? — kérdezte a pilóta. — Haza! — feleltem. — A te­metésnek úgyis vége. — Nem! — Gedeon Elek visz- szaült: a helyére. — Azt a koszo­rút. .. azt nem lehet, hogy ne te­gyük le szegény Horváth Imre bá­csi sírjára... — Megtörölte a sze­mét. Negyed öt volt, amikor megér­keztünk a temetőhöz. Már jócskán alkonyodon, ember sehol. Megáll­tunk a kapu előtt, a pilóta kivet­te a koszorút a csomagtartóból, és a kezembe nyomta. — A frissebb sírokat keressék, azok között lesz az öregé. Nehéz volt a koszorú, és valami tövises ágat is fontak bele, akár­hol fogtam, szúrta a kezemet. Ge­deon Elek ott lihegett a nyomom­ban. — Keress te is! —. mordultam rá. — Rosszul vagyok! — nyögte,és leült egy kőlappal borított sír szé­lére. Csupa régi sír volt a temető­ben, a legtöbbet benőtte a gaz. El­indultam visszafelé, félúton taT lálkoztam a pilótával. — Ez a régi temető — mondta. — Ide már nem temetnek. Földhöz vágtam a koszorút. — Akkor miért ide hozott? — Mi vagyok én? — kérdezte sértődötten. — Gyászhuszár, vagy mi? Erre jött egy asszony, örül­jön, hogy megkérdeztem, Gedeon Elek is előkerült, a szá­ját törölgette — láthatóan jobban érezte magát. — Átmegyünk az új temetőbe — mondta neki a pilóta. Elindultak, de a koszorút ott hagyták. — Nem viszem tovább! — szól­tam utánuk. — Majd viszem én! — Gedeon Elek benyúlt a borostyánágak alá, ahol a hajlított vesszőkeretet sej­tette, és bélemarkolt egy tüskébe. Elejtette a koszorút, a szájába kapta az ujját és káromkodott. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Teljesen besötétedett, mire az új temetőhöz értünk. A pilóta ki­szállt, hogy széttárja a kapuszár- nyakatl az autó előtt, de a nagy­kapu zárva volt. — Gyalog kell bemenni — mondta. Gedeon. Elek zsebkendőt csavart a kezére, úgy fogta meg a ko­szorút. — Én viszem ezt az izét, te meg keresd a sírt! Sötét volt, de a felhők felszaka­doztak, néha-néha előbukkant a hold, ilyenkor ezüstös fény öm­lött szét a nyílegyenes kriptaso­ron, a csapott tetejű, furcsa ha­lottasházon meg a körülötte levő nagy, sötét obeliszkeken. — Amerikába megyünk? — hor­kant, föl néhány lépés után a há­tam mögött Gedeon Elek. — Med­dig cipeljem még ezt a hülye ko­szorút? vállát. — Te rohadt, részeges disznó...! Ha nemi mégy be minden, útba eső kocsmába, most nem kellene... Hátrább lépett, a koszorút be­hajította a sírok közé. — Most máé elég! — sziszegte. — Mit képzelsz, te kis senki ?! „Ide menjünk, oda ne menjünk!” Nekem akarsz parancsolgatni...? Egy szavamba kerül, és úgy kirú- gatlak, hogy utcaseprőnek se kel­lesz! Hirtelen fölbukkant a Hold a felhők között, Gedeon Elek arca fölfehériett a fényében. Belevág­tam, nedves lett az öklöm a véré­től vagy a taknyától. Gedeon Elek. megtántorodott, de nein roskadt össze. Újra meg akartam ütni, elkapta a toromat és nagyot rántott rajtam. Egy pu­ha, ázott sírra hemperedtünk. Fel­döntöttünk egy vázát, víz és rotha­dó virág borult ránk. Boris Svaljek; Az improvizáció útján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents