Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

1982. DECEMBER 31.

Irodalom, művészet

9

Tóth Éva:

Énekek éneke

Ha a fejem a válladon ha balkezed fejemnek párna hogyha tested a takaróm hogyha testem testednek ágya erős melled a paizsom szerelmed kenyerem s borom

némán is neved dalolom neved ima a szájamon ha felfeszíttetsz két karom eleven szép keresztfájára betegségemben balzsamom cédrusfám márványoszlopom szép holdam és tiszta napom gyönyörű kedves városom rettentő zászlós táborom nem rettent a halál homálya ha pecsét vagy a karomon

Galambosi László:

Babavárás

Dúsa Lajos:

XX. emelet

Babarózsák várakoznak fehérbe vont láthatáron. Asszony any ám, hol az olló? Pólyáljon a kivarrt vászon.

Aranygerlék, kürtök búgnak. Játszadoznak a kalászok. Fonott kalács tornyos tálon. A bölcsöket faragjátok.

Hét emelet jegenye, az kétszáz arasz suhogás.

S ahol a beton-balkonon két kerek kebel könyököl, onnan áramlik szét a dzsessz.

Itt fönt már csak a szél sivít. Az ég cúgos, de lakható.

ismeretük is kitűnő. Mindjárt meglátja.

Néhány kavicsdarabot vett, s a zsemledarabkákkal együtt a levegőbe dobta. A sirályok odarepültek, a zsemlét elkapták, a kavicsot hagyták a vízbe hullani.

— Jó vicc — vonta meg a vállát Kovács —, épp elég kavicsot láttak. Megtanulták, hogy a kavics nem ennivaló.

— Igaza van, Kovács kartárs. Próbáljunk mást.

Ezzel dugótörmeléket kevert a zsemledarabok közé. A sirályok ezúttal sem tévedtek.

— Dugót is láthattak — vélte Kovács.

— Ha máshol nem, hát azokon a Palackokon, melyekbe utolsó üzenetét zárta egy süllyedő hajó kapitánya vagy szakácsa.

— Ahogy mondja.

— És radírgumit?

— Ahogy röpdösnek a Duna mentén, s bepillantanak a hivatalok ablakán, dögivei láthatnak radírt.

— Jó — nyugodott bele a bútorgyári vezető —, akkor radírral nem is próbálkozom. Rátérek a műanyagra. Tessék, most darabokra töröm ezt a bakelit hamutartót. Hadd lám, felismerik-e a sirályok, vagy átejtem őket, mint ahogy magát is átejtették a bőrutánzattal. Kovács szaki. Hadd lám.

Azzal a levegőbe szórta a hamutartó maradványait. Minden darabhoz odarepült egy sirály, rápillantott, s unottan elfordult.

— Látja — mondta Takács —, ezek nem tanultak anyagismeretet, mégsem tévednek.

— Ezzel azt akarja mondani...?

— Azt, hogy magával nem történt igazságtalanság, Kovács szaktárs. Mert mit csinál egy sirály, ha ismeretlen anyaggal találkozik, ránéz, s a másodperc egy ezreléke alatt megállapítja, hogy használhatatlan. A kutya vagy a macska hasonló esetben nézegeti, szagolgatja, de a végén eldönti, hogy megfelel-e céljainak a kérdéses anyag vagy sem. Egyedül- maga nem képes erre. Kovács kartárs. Ez nem szégyen, de nagyon nyomatékos figyelmeztetés arra, hogy változtasson pályát. Ehhez én hozzásegítettem. No, Isten vele, remélem, most már megnyugszik, hogy nem bántunk magával igazságtalanul.

— Ha nem nagyon siet az igazgató kartárs, megkérném, maradjon még egy percig. Hadd tegyek én is próbát ezekkel a mindentudó sirályokkal.

— Kérem ... — mondta, s szokásához híven az állát dörzsölgette, közben bólogatott, mintha valakinek igazgat adna.

— Pillanat — mondta a hajdani alkalmazott, a zsebébe nyúlt, s a vállalatvezetőnek hátat fordítva matatott. Aztán kinyújtott tenyerét a másik orra elé tartotta. A tenyerén barna bőrdarabkák. Kovács a derékszíja végét áldozta föl a próba kedvéért.

— Ide nézzen, igazgató kartárs!

Azzal széles mozdulattal a levegőbe szórta a bőrdarabkákat. A sirályok szinte undorral fordultak el a zsákmánytól. Kis híján tiltakoztak, hogy tovább szórakozzanak velük.

— Na? — kérdezte várakozón.

— Hát igen — kezdte a vállalatvezető a maga lassú módján —, azt bebizonyította, hogy a sirályok éppúgy nem tudnak különbséget tenni rhűbőr és igazi bőr között, mint maga, szakikám. És tudja, milyen következtetést szűrök én le ebből a kísérletből? Azt hogy protezsálhatja bárki, sirályt nem szerződtetek anyagbeszerzőnek.

söpp trattoria Velencében, egy parányi téren. A tér úgy nyílt ki a Lagúnák, mfllljlékutcákí, fahidak, zeg-zugok zűrzavarából, akár valami ékszerbolt. Ahol a házakban nem emberek, hanem gyöngyök, karkötők, koráitok, fülbevalók laknak. Ha bárki megjelent a tér bejárataiban, mintha egy ajtón lépett volna be. Szinte a szemöldökfára szerelt csengő cincogását is hallani vélte- A vendéglő meg amolyan antik dobozféle volt inkább. Aki belépett, úgy érezhette, hogy a háta kinn maradt.

Kovács Botond földrajz—történelem szakos középiskolai tanár és a magyar lány este érkezett a térre. Még alig ismerték egymást. Ma délelőtt találkoztak egy vaporeitto fedélzetén. A földrajz—történelem szakos tanárok ugyanis külföldi útjukon magyar lányokkal szoktak megismerkedni. Kovács Botond óvatosain, szinte bocsánatkérően átfogta honfitársnője vállát. Még csak eddig a mozdulatig jutott el. „Ilonkának hívják, és szívarca van

— gondolta. — Nagyon szeretem a szívarcú .nőket., j.” P’edig a lány arca kissé szögletes volt- Mindemhez inkább hasonlított,, mint a szívformához. „Most megiszunk valamit egy olcsó helyen — gondolta még Kovács Botond. — Aztán hazakísérem a szállodába, és egy híd korlátjánál megcsókolom.” Még nem ltudta, hogy a lány az olasz nénikéjénél lakik. „Az sincs kizárva, hogy feleségül veszem”

— gondolta továbbá, egész mellékesen Kovács Botond. Hiszen a földrajz—történelem szakos tanároknak, ha egy hajlamosabb lánynyal megismerkednek, rendszerint eszükbe jut a házasság.

Ekkor fedezték föl a -kis tralttoriát. a tér mélyében.

— Jöjjön^ nézzünk be — ajánlotta Kovács Botond.

Este tíz óra felé járt. A helyiségben három-négy törzsvendégből álló tömeg szorongott. Csillogó szemű mámoros emberek, munkásfélék, akik éjfélre bizonyára eljutnak a ^teljes bambaságig. Ez az a jó közérzet, amelynek jövőjét nem -nehéz megjósolni.

A magas, termetes gazda a pult mögött állt- Fehér kötényben. A pult félkör alakú volt. Ezért úgy vette körül a tulajt, mintha az öltözékéhez tartoznék, mintha a második köténye lenne, s a rajta sorakozó tálacskák a kötény zsebei. Ezen a helyen, úgy látszik, csak „szeszkorcsolyákat” szolgálnak ki. A tálakban sült halak, szardíniák, olajbogyók, lazacok, rákok s mindenféle növényi és állati eredetű szörnyetegek gyanús színű folyadékokban. „Frutti del mare.” A tenger gyümölcsei. De nyersen. Ahogy a vízből kiemelték. Azon hideg hüllőszerűségükben.

A tanár két pohár chiantit kórt. Ez Olaszországban olyan kérés, mintha nálunk friss csapvizeket rendelnél- Csak éppen teljes megértéssel fogadják.

És mit kívánjon még?... — nézett körül a tanár. Cápauszonyt, bálnagég-ét, csigatalpat, kígyót, békát. tengeri poloskáit ?

A magyar lány nagy élénk szemmel mustrálta a választékot.

„Csak ne rendeljen valami drága imizét” — gondolta a tanár.

A lány egy sötétvörös lében úszó, hason líthatalan alakzatra mutatott.

— Ez micsoda? — kérdezte.

— Che cosa é? — fordította a kérdést olaszra a tanár.

— Polipé — mondta a pulitkötényes férfiú. Oly magától értetődően, mintha egy darab kenyérre lennének kíváncsiak;

Kovács Botondnak nem kellett megkeresnie szótárában a különös micsoda nevét.

Galsai Pongrác:

II

polip

— Polip — mondta a magyar lánynak-A lány hosszúkás arca kigömbölyödött.

— Kóstoljuk meg! — mondta lelkesen. S fölsorolta, hogy sült galambot, békát, csigát, rákot már befogadott a gyomra. De ebből a tengeri őnagyságából még sohasem fogyasztott.

— Eppure squisito — jelentette -ki a vendéglős, aki hangsúlyukból, gesztusukból is megértette az idegen beszédek üzletére vonatkozó lényegét. „Pedig finom.”

Azzal hosszú, fanyelű kést ragadott, kiszúrt egy jól megtermett őslényt, és máris nyiszatolni kezdte. A hüllő, ahogy a penge belevágott, megmozdult, összerándult, csápjait égnek meresztette, mintha még élne, húsa csikorgóit a kés alatt, s olajos váladék spriccelt ki belőle.

— Töltött polip — jegyezte meg halkan a tanár. De inkább csak a gyomra megnyugtatására. Azonnal látta ugyanis, hogy az őslény belsejéből kiforduló, sárgás maszsza nem töltelék, hanem az állat emésztőszerve, a földolgozásra váró pépes anyagokkal-A gazda megadta módját a műveletnek. Ki akart tenni magáért. A földarabolt ínyencségre citromot facsart, kevés olajat is öntött rá, valami erős fűszerrel is megszórta, majd egy könnyed, szinte karmesteri mozdulattal fogpiszi&álót döfött a legízletesebb falat húsába.-— Anche a d signore? — kérdezte mosoyogva.

— No, no. no! — tiltakozott a tanár, inkább csak a kezével.

A lány maga elé vonta a tányérkát, „Grazié!” — bólintott, mert

ennyit már tudott olaszul, és a fölnyársalt húsdarabot pillanatok alatt eltüntette.

— Milyen? — kérdezte a tanár.

— Sós. Nagyon sós — csettintett nyelvével a lány. — De azért finom! — És egy újabb hüllőalkatrészt a pálcikára szúrva, a tanár felé nyújtotta. — Kéri?

Kovács Botond nem akart szégyenben maradni. Bólintott.

A fenyegető falat már az orrát csiklandozta— Hát akkor bátor tettekre, magyar !

Kovács Botond földrajz—történelem szakos középiskolai tanár, ahogy a szájába vette, már lökte is volna ki az ételt. A polipnak maróan sós, penetránsan édeskés, romlottan keserű, kimondhatatlan tengeríze vollt. Mintha az óceán összes elpusztult halának aromáját koncentrálták volna benne. Az állaga meg csigaszerű. És kemény, akár a fővetlen pacal. „Ilyenkor kell a Milói Vénuszra gondolni — gondolta Kovács Botond. — Vagy egy tányér tejbegrízre...” A tanár gyenge gyomrú ember volt. Sokáig forgatta szájában az undok csemegét. Majd egy slukk vörösborral, hősiesen lenyelte.

— Nos. hogy ízlik? — kérdezte a magyar lány.

— Érdekes — mondta a tanár— De a többit már maganak hagyom...

A lány örömmel vette teljes birtokába a tányért.

Kovács Btond csak nézte ezt az Ilonkát új ismerősét, akinek arcát szív alakúnak képzelte. Nézte, ahogy eszik. Jóízűen, gyorsan, lelkesen. Mint akit gyerekkorában, az anyatej után mindjárt polippal tápláltak. Csodálkozva és döbbenten nézte a lány cseresznyeajkát, ahogy becsúsznak rajta a polip csápjai, porcelánfogait, amelyekkel megőrli az állat kemény húsát szép, éflfenikpiros nyelvét, amint forgatja az ételt, és élénk ádámcsutkáját is. miiközben egy-egy korty borit küldött le az ízes falatok után. A tanár kezdődő tektonikus mozgalmakat érzett a gyomra tájékán. De nem mutatta. Csak mosolygott, biztatóan és kissé ütődötten...

A tányér hamarosan kiürült.

A fogyasztás szerencsére nem került sokba. Kovács Botond mindössze ezerkétszáz lírát fizetett.

Amikor elhagyták a trattoriát, és visszasétáltak a Canal Grande felé, a magyar lány megállt a legközelebbi híd korlátjánál-Hirtelen két kezébe vette a tanár arcát.

t-— Qlyan édes fejed van! — mondta és fölágaskodva csókot cuppantott az arcába.

eljes velencei díszlet volt körülöttük, a szerelmesek éjjé, a vízben holdfény pancsolt, a járdán sehol egy lélek, a távolból halk evezősurrogás hallatszott. — Csak az a kár, hogy -nem szereted az ínyenc dolgokat — mondta még a magyar lány, azzal -váratlanul lerántotta magához a tanár fejét, és erősen, hosszan, szenvedélyesen a szájára tapadt.

Kovács Botond úgy érezte, mintha elvesztené az egyensúlyát, szívós 'tapogatócsápok simulnának a nyakára, egy éhes. mozgékony test életveszélyesen ráfonódna, és az émelyítően tengerízű, nyers, húsos ajkak be akarnák szívni...

Talán boldog házasságban is élhettek volna.

De többé nem találkoztak.

irodalmi oldalpárunkat Rékasy Ildikó állította össze

Az illusztrációkat Schéner Mihály rajzaiból válogattuk