Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
1982. DECEMBER 24. Irodalom» művészet 9 Tóth Mária: A fenyőfa „Fiam, valaki szép kis fenyőt hozott ajándékba a Hargita tetejéről” — telefonált rám az uram. Rögtön lementem, kinyitottam a kocsi csomagtartóját. Szatyrok, szerszámkészlet és egyéb kacat között ott találtam a fát. Lehajoltam és beleheltem az illatát. Frissen vágott fa volt, hamisítatlan fenyő illatú, vadzöld színű: az enyészet még nem kapott bele, hogy megfakítsa hamvas fényességét és megszárítsa leveleit A fa még élt, még nem sínylette meg. hogy kitépték az erdő televényes talajából. Sietve rázártam a csomagtartó fedelét. Kincs birtokosa lettem. Nekem fenyőfám van! Vittem magamban az újjongást, arcomról világított, amikor visszaültem íróasztalom mellé. Köröttem gyerekes anyák fenyőgondjaikról beszéltek. Hol ígértek nekik fenyőt... hol vették fenyőt ... mennyi ideig keresgélték ... milyen díszeket szereztek be. S a gyerek miiként örvend majd neki. Döbbenten bámészkodtam magam elé. Hallgatózásom azzal a következtetéssel zárult: a fáknak is megvan tehát a maguk sorsa. Nálam ugyan milyen sors vár erre a kis fára? Megvan tizenöt esztendeje, hogy nem állítok fát. A játék öröme megkapott bennem. A legutóbbi költözködéskor a díszeket a szemétbe dobtam. Minek gyűjtsem a sok felesleges lomot? Ha a lányom élne. az egészen más lenne. Mi lehet egy fenyő legszebb sorsa? Boldog emberek állják körül, a gyerekek kacagása szebb a legragyogóbb dísznél csillámnál. Nekem ez a [lehetőség nem adatott meg. Még ez se. ennyi se — keseredem neki. Majd ennyit javítok az előbbi mondatomon: éppen ez nem adatott meg nekemt. Más igen. Na most szépen, higgadtan el keli terveznem, milyen sorsot szánok a fának. Lássuk csak, mit érdemel meg ... ? Az ajándék gonddá vált számomra, nyűggé, kíséntővé, ami nyugodni se hagyott. A kolleganőim közül egyik se kapott fát ajándékba, s amit vásároltak, egyik se olyan szép, mint az enyém. De nekem nincs szükségem rá, nem vágytam, nem kértem. És merő véietlenségből mégis én kaptam, nem azok. akiknek mindennél többet ért volna. Hazamegyünk. A tömbház konyhaablakaiból nagymamák, gyerekek nézik, amint visszük a fáit. „Be kellett volna csomagolni” — szégyenkezik az uram. A fa kihívás a mi kezünkben. Hallgatóik. A fát kitesszük a teraszra, s utána leülünk egymással szembe. Tudjuk, érezzük: valami nincs rendjén. Kaptunk valamit, ami nem járt ki nekünk. Az emberek azért kapnak ajándékot, hogy örvendjenek neki és megörvendeztessék az övéiket. Fiatalságunk elmúLt, a hajunk jaj, de ősz! Páros magányunkban villámcsapás a Hargita egyik legszebb fenyőfája. Hamuban senyvedő öröm. „El kellene ajándékozni” — buggyan ki belőlem a szó, s visszaszorít egyéb, látványosabb megnyilvánulást. Csak nem fakadok sírva a fenyő felett? Már ajándékoznám a fát, de kinek... A kolleganőimmel nem vagyok olyan barátságban, hogy kedveskedjünk egymásnak. Kishitűségükben azzal gyanúsítanának: aha, most felvágok a fával! Lám, nekem ebben is hihetetlen szerencsém van. vakszerencsém. ölembe hullott a fenyőfa. Más bezzeg sort áll érte, verekszik érte. Napokon át keresi. Kedves, jó kolléganőim, akikre gyerek vár otthon, gondoljátok végig az én mérhetetlen szerencsémet. Nekem fenyőm van, nektek gyermeketek. Rám csenget egy nagymama: „Asszonyom, nem adná el a fát? Minek önöknek ...” Becsapom orra előtt az ajtót. Azért se ajándékozom el a fenyőt, van nekem egy húgom, s a húgomnak három szép leánykája. A kislányok családunk köztulajdonát képezik. Mindenki szereti őket, dédelgeti őket. Ez az, levelet menesztek Aradra: „Gyere Pólika, azonnal! Fenyő van, szeretet van, cukorkát, díszt beszerzünk... Nem, kislányom, díszt nem veszünk. A mi ünnepünkön te leszel a dísz”. Egyszerű az egész. S most boldog várakozásban lesem a választ. Telve vagyok optimizmussal. Jó emberek, még lehet ennek a fának is egy igazi fenyőhöz méltó sorsa.. Az uram pesszimista közbevetése árnyék az örömfalon, amellyel magamat körülveszem. „Legroszszabb esetben elviszed a fenyőt a krematóriumba!” Azt kiáltom: „Nem! Szalmavirágot viszek oda!” És magamban makacs kitartással ismételgetem: „Sürgönyt menesztek, gyereket rendelek magunkhoz!” Várakozunk, hol bizonyosságban, hol bizonytalanságban. Aztán befut a válasz, a húgom adta fel: „Gyerek érkezik. Repülővel. Kedden este! Stop.” Mama mindig azon töprengett, 'hogyan lehetne egy kis pénzt szerezni. Ha eljött a barátnője és kibontott egy kétdecis Hubertusát, neki is panaszkodlott: — Ez a szegény kislány foltos melegítőben jár iskolába, lesül a képemről a bőr a többi szülő előtt. A tanárok is folyton gyűjtenek valamire, kirándulásra és takarékbélyegre, az apja meg csomag helyett képeslapokat küld Ausztráliából. A sarokban ültem és háborogtam. H(ogy beszélhet egy anya a gyerekéről úgy, hogy ,,a kislány”? Ennél már csak az volt felháborítóbb, amikor a barátnője megkérdezte: „Hát a gyerek hol van?” Mintha azt sem tudná, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Szerettem a díványon üldögélni, ez volt a kedvenc helyem. El lehetett bújni a kályha mögé, és meleg is volt. A másik szobát csak akktor fűtöttük, ha a Mama barátja nálunk aludt. Ilyenkor tüzelőt hoztam, és begyújtottam a vaskályhát. Tiszta törülközőt és vizet készítettem a kislavórba, közel a tűzhöz, hogy jó meleg legyen. De ekkoriban a Mamának már nem volt barátja. Utoljára a Jóska maradt el, de nem sajnáltam, mert telefüstölte a lakást. Kíváncsi voltam, ki jön utána. Tudtam, hogy az én Mamámat szeretik a férfiak, s azt hittem, ez mindig így lesz. — öregszem, kislányom, öregszem — sóhajtott egyszer a Mama —, nem vagyok már olyan egészséges, mint régen. Gondoltam, most már sosem gyújtunk be a vaskályhába, s meglepődtem, mikor megkért rá. Nehezen fogtam föl, hogy ezúttal nem egy férfiról van szó. A Mama, aki pénztáros volt egy húsboltban, összeismerkedett valami ktsz-részlegveze-övel, aki meleg kolbászt enni járt be hozzájuk. Megállopodott vele, hogy kiadja neki az első szobát, havi négyszáz fari ntérti. — Két munkást küldenek ide, a díványon és a vaságyon alszanak majd. Mi a belső szobába költözünk, s a kettős ágy most már csak a mienk lesz — magyarázta a Mama. Legszívesebben sírtam volna, de sosem vtolíam afféle bőgőmasina. Fájt a szívem a díványért, tudtam, hogy senki sem becsüli majd úgy, mint én. A kárpótlásul kilátásba helyezett tréningruha nem érdekelt Nemrég múltam tizenhárom éves, s még egyáltalán nem törődtem a divattal. Az előszobában álltam, amikor a lakók megérkeztek. Egy öregebb és egy fiatalabb, pattanásos férfi akasztotta a kabátját a fogasra. Zöld fabőröndjükeit bevitték a szobába, és leültek a Mamával beszélgetni. Hetek múlva beszélgettem először Antival. Sovány, kefehajú fiú volt, irodagép-műszerész. Barna szeme volt, és azon a télen múlt huszonnégy éves. A díványon olvastam, a régi helyemen. Ehhez nem v|olt jogom, de csöppet sem törődtem vele. Anti az asztalnál ült és engem nézett. — Szeretsz olvasni ? — Láthatja, hogy szeretek. A Mama mondja is, hogy árt a szememnek, ha örökké a betűket falom. — Megnézhetem a könyveidet? — kérdezte Anti. Bevittem a másik szobába, s megmutattam neki a könyveimet, a pöttyösöket meg azt a három orosz regényt, amit a Mama kapott a szakszervezettől. — Ezt már mind olvastad? — A kedvencemet háromszor is. Nagyon izgalmas, egy kislányról szól, aki a barátaival leleplezi az amerikai kémeket. — Adok én neked valamit — mosolyodott el, s egy régi, sárga fedelű könyvet nyomott a kezembe. Pelle János: Virgo intacta — The-o-dor Fon-ta-ne: Ef-fi Bni-est — lolvastam szótagolva, mert még sohasem hallattam az íróról. — Ha nehéz, add vissza, van könnyebb is. Ezt már nem hagyhattam anynyibari. Magyarból mindig ötösöm volt, a tanárnő egyszer a dolgozatomat is felolvasta az osztályban. Igaz, nagyon kellett figyelnem a könyvre, de két hét múlva a végére értem. Nem értettem mindent teljesen, de kivettem, hogy egy anyáról szól, aki nem láthatja többet a kislányát, és ebbe belehal. A Mamára gondoltam és magamra, és potyogtak a könnyeim, pedig nem szoktam pityeregni. Elalvás előtt eszembe jutott, hogy eleinte Gyuszi bácsit jobban szerettem Antinál. Az öregről aztán kiderült, hogy iszik, és hetente egyszer mps lábat. Reggel gatyában mászkál előttünk, még annyi tisztesség sem volt benne, hogy legalább a Mama előtt felhúzza a nadrágját. Anti viszont udvarias és kedves volk csak a pattanásait nem tudtam megbocsátani. Olyan arcot képzeltem neki, mint annak a színésznek, aki a Princet játszotta a tévében, s megsimogattam a könyvet, amit tőle kaptam, talán az Üvöltő szeleket. A következő szerdán Anti elhívott magával a könyvtárba. Először voltam ilyen helyen, s nagyon rosszul éreztem magam. Mindenütt öregasszonyokat láttam, s a könyvtárosnő is barátságtalan volt. Nem akart beiratkozási lapot adni, azt mondta, hogy még nem vagyok tizennégy éves. — Nyolcadikba jár, és nagyon szeret olvasni — védett rneg Anti. Megrémültem, mert egy teljes évvel hazudott idősebbnek, mint amennyi voltam. Végül sikerült meglágyítani a könyvtáqosnő szívét, aki megígérte, hogy ajánl majd könyveket nekem, ha egyedül jövök. s Leültem egy fotelba, és az Érdekes Üjságot nézegettem. Kint esett a hó, de a polcok között jó meleg volt. A következő szerdán megint eljöttem, s ezután mai gyakrabban jártam könyvtárba. Rájöttem, hogy ott délutánonként még jobban lehet olvasni, mint a díványon. Hamarosan a' leckéimet is ott írtam, s történelem- és magyarórákon tücsköt-bogarat összehardtam, amit ott tanultam. Persze, a tévénézésről sem mondtam le, s esténként nagy karaj paprikás-zsíros kenyérrel fölfegyverkezve, bevonultam a szomszédba. Egyik nap, amikor valamivel korábban érkeztem, Gabi néni kihívott a konyhába. Megkínált egy szelet tortával, ami az előző napi vendégségből maradt, s azt kérdezte: — Mondd, Éva, miért járkálsz te állandóan a lakótokkal? Nem értettem, mit akar tőlem. A szám is tele volt, s féltem, hogy lekésem a francia filmet. — Szeretek Antival lenni, mert olvasni is szeretek — fordultam sárikon, és leültem a tévé elé. Eszembe se jutott, hogy ez a gyanakvó, fösvény banya azt veszi ki a szavaimból, hogy mi Antival szeretjük egymást. Igaz, kedveltem őt, de a pattanásai miatt el sem tudtam képzelni, hogy megcsókoljpn. Hát még hogy „megrontson”! Délben az iskola előtt, a rácsnak támaszkodva a Mama várt. Az arca feldúlt volt, s azonnal tudtam, valami rendkívüli történt. Eszembe jutott, hogy talán meghalt valaki, vagy kitört a háború Kuba miatt, de a kapu előtt ugyanannyi szülőt láttam, mint máskor, s így végképp nem értettem a dolgot. A Mama régen nem pofozptt meg, de most, ahogy fenyegetően elém állít, éreztem, hogy erre készül. Visszahőköltem, s így csak az ujjhegye érintette az arcomat. — Velem jössz az orvoshoz — sziszegte, s olyan erősen fogta a karom, hogy fájt. Ennél többet nem árult el, csak Antit szidta és engem, akiről nem képzelte ezt az aljasságot. — Megvert veled az Isten! — hajtogatta a rendelőhöz vezető úton. A harmadik emeletre mentünk, a nőgyógyászatra. A Mama egy percre sem engedte el a karom, félrelökdöste a várakozókat, és berontott az orvoshoz. — Itt van, elhoztam, vizsgálja meg, doktor úr — lihegte a Mama. A doki már tudott az ügyről, sőt az íróasztalnál ülő nővér is. — Milyen fiatalka... — hallottam a hangját, s éreztem, hogy bámul. Az biztos, hogy fi ataliabbnak látszottam a koromnál, különösen levetkőzve, de még mindig nem értettem, miért kell ezért sajnálni engem. Amíg az orvos vizsgált, a nővér újra megszólalt: — Jelentse föl a gazembert! Végre ráeszméltem, hogy Antiról lehet szó. Meg akartam védeni, de már nem volt rá idő. — Nincs miért izgulni, asszonyom, érintetlen, virgo intacta — jelentette ki az orvos, s máris a következő beteget szólította. emán baktattunk hazafelé a Mamával. Űtközben határoztam el, hogy nem törődök a pattanásokkal, csókolózni fogok Antival. Csak attól féltem, kinevet, mint az a nyolcadikos fiú, aki^, megkértem, hogy kísérjen haza. Már tudtam, hogy szerelmes vagyok a lakónkba, s mindent; megtettem volna érte, még azt is. De már késő volt. Anti elköltözött, soha többé nem láttam. Sokáig sirattam azon a kopott díványon, mely előbb az enyém, aztán az övé volt, s a nászágyunk lehetett volna. Irodalmi mellékletünkben ötemiszulu Szálamat kazak művész grafikáit közüljük. Összeállította: Rékasy Ildikó Borbély János: Végeredmény Felrobban majd alattam is a rét, a kiszámított véletlen aknamező. Pipacsok arcra buknak, vérük ömlik, margarétaszirom hull: mennybéli áldás. Volt ruhám, nappalom, déltengeri időm füzek keresztjén lóg feketén: alkonyatom. Ha lesz még nyelvem, dadoghatom: mint eddig, ezen a réten is csak át akartam jutni.
